A kilencedik művészetként is ismert képregény fogalmára nincs konkrét meghatározás. Alapvetően egy főként vizuális elemekből álló médium, ahol legfőképp szekvenciális képek segítségével történik az elbeszélés, melyeket szükség szerint szöveg is kísérhet. A szöveg a képek alatt, de a képekbe írva, úgynevezett szövegbuborékok és -dobozok segítségével is helyet kaphat. Innen származik a magyar név is: képekből álló regény.
Bár képregénynek nevezhető ábrázolások már a XIX. században is léteztek – de egyesek szerint egyes ókori falfaragványok is tekinthetőek már annak –, a ma ismert formájukat a XX. században nyerték el, legfőképpen amerikai és európai művészek által.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Mi a különbség egy manga és egy fumetti között? Mi az a „comics”? Ez a rész a képregények legfőbb alfajait gyűjti egyben rövid szócikkek keretében.
Képregény, angolul. Az elnevezés az USA-ból ered, ahol a XX. század elején a napilapokban felbukkant képregényrovatokat - melyek kivétel nélkül könnyed, humoros képsorokat tartalmaztak - hívták funniesnak vagy comicsnak. Mindkettő szó vicceset vagy humorosat jelent. Később utóbbi, a comics megnevezés ragadt át a füzetes megjelenésekre is.
Az a formátum pedig, ahonnan az egész elindult, mind a mai napig fennmaradt az úgynevezett comic stripek formájában (lásd lentebb).
Vissza a tárgymutatóhoz.
Képregénycsíkok (comic strip):
Legtöbbször napilapokban – bár az utóbbi években egyre gyakrabban az interneten is (lásd lejjebb) – megjelenő, általában humoros képsorok, melyek legtöbbje 1-4 képkockából áll. A legkorábbi képregények ebbe a műfajba tartoztak, és az első képregényfüzetek és -kötetek is valójában a napilapokban megjelent népszerű stripek egybegyűjtött kiadásai voltak. Hasonló gyűjtemények ma is léteznek, Magyarországon jó példa erre a legrégebb óta futó képregényfüzet, a Garfield, illetve a Kázmér és Huba, Dilbert és Hé, Dodó! képregénykötetek.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Alapvetően azokat a stripeket (csíkokat) nevezik így, melyek nem nyomtatott formában jelentek meg legelőször, hanem az interneten. Legtöbbször az alkotók maguk alkotnak weboldalakat a képregényeikhez, mely sorozatot aztán a napilapok határidőitől mentesülve sokszor teljesen rendszertelenül frissítenek. (Persze akadnak napi frissítésű webcomicok is.)
A kifejezés azonban nem csak a klasszikus pár paneles stripekre vonatkozik. Azokat a képregényeket is így nevezzük, melyek először az interneten jelennek meg, és melyek nem egy nagyobb adagban/történetenként, hanem oldalanként vagy néhány oldalanként frissülnek.
Magyarországon számos példát találni ilyenre a Hé, Dodó!-tól kezdve a 5Panels csapat terméséig.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Digitális képregény, digital comic:
Ez a kifejezés két értelmezést is takar.
Az első erősen hasonlít a webcomicra, ez is digitális formátumban kerül először (vagy akár kizárólag) az olvasói elé. A legnagyobb különbség a megjelenés módja között van: míg egy webcomic egy vagy néhány oldalanként frissül, a digitális képregények a papír alapú társaikhoz hasonlóan fejezetenként, számonként vagy akár komplett történetenként jelennek meg. Emiatt a megjelenési gyakoriságuk is inkább a klasszikus vonalat követi, egy vagy több havonta frissülnek.
Ezen kívül digitális képregénynek nevezzük az amerikai kiadók legújabb terjesztési formáját is. Lényegében ez a papíron is megjelenő füzeteik digitalizált változatát takarja. Korábban csak a régebbi megjelenések utólag digitalizált/archivált változatait lehetett ingen vagy egy jelképesebb összegért elolvasni a kiadók digitális archívumaiban. Egy ideje azonban a legfrissebb számokat is le lehet már így tölteni a megjelenés napján (az első időszakban teljes áron, majd később fél- vagy harmadannyi összegért).
Magyarországon az első fajtára a legjobb példa a Random Virtuális Képregénymagazin. A másodikra igazán jó hazai példa nincs, egyedül a Sombrero kiadó néhány évvel ezelőtti, igen gyorsan elhalt vállalkozása tekinthető talán annak.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Általában a francia képregényalbumokkal párosított kifejezés. A bande dessinée elnevezést - rajzolt csík, ami comic elnevezéstől éltérően utal a művészeti megközelítésre - később kilencedik művészeti ágként is emlegetik. A formátuma albumszerű, A4-es vagy nagyobb méretben, általában 45 vagy annál több oldalt tartalmaz. A több albumot egybe gyűjtő kötet neve integrale (INT), egy sorozathoz kötődő extrákat, mellékszálakat tartalmazó, vagy esetleg vázlatrajzokat tömörítő kötet neve hors serie (HS).
Irányzatok: realisztikus ábrázolás (Thorgal, Blueberry), karikaturisztikás (Asterix), ligne claire, azaz „tiszta vonalvezetés” (Tintin).
Magyarországon a frankofón vonalból átvett kiadványok többsége (Lucky Luke, Asterix, Tintin, Largo Winch, stb.) ezt a formátumot követi. Igaz, az eredetiektől eltérően általában nem kemény táblás, hanem puhafedeles kiadásban. (Persze akadnak kivételek, hisz keményfedelesen jelent meg például a Rabbi macskája 1., a Guszti-kötetek vagy a Kis herceg is.)
Vissza a tárgymutatóhoz.
Fumetti, magyarul füstöcske (utalás a szövegbuborékokra), olaszul a képregény elnevezése. A francia-belga iskola nagy hatással volt az olasz képregény mai arculatának kialakulására, viszont sajátos formát öltött: a legtöbb fumetti fekete-fehér, A5-ös formátumú, vagy annál is kisebb, egy füzet pedig 100 oldalas vagy akár annál több is. A havi albumokon kívül (albo mensile), léteznek évkönyvszerű gyűjtemények (maxi, almanacco), speciális kiadványok (speciale vagy super book) és a BD-kre emlékeztető, nagy formátumú, kéményfedeles kiadványok (gigante) is. A legnagyobb fumetti-forgalmazó Olaszországban a Bonelli kiadó, egyes adatok szerint legalább a piac 80%-át lefedi.
Többféle fumetti létezik: fotónovellák, fumetti neri (felnőtt témájú képregények) stb.
Magyarul eddig nyomtatásban csak a Dampyr jelent meg az olasz képregények kínálatából.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Szó szerint képregény, japánul - a Japánban készített képregények gyakorlatilag a mangával jelentenek egyet. Ezen belül minden elképzelhető zsáner képviselteti magát a legkisebbeknek írt meséktől kezdve a sci-fi- és romantikus sztorikon át a csak felnőtteknek szóló erotikus vagy horrortörténetekig. Számos alfaját szokás megkülönböztetni, melyek felsorolására a szócikk terjedelmének keretei között nincs is lehetőség. Magyarországon igen sok cím jelent/jelenik meg több zsánerből.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Szintén a távol-keleti képregények kategóriájába tartoznak, egyedül a kiadásuk helye különbözteti meg őket a mangától. A manwha koreai, a manhua pedig kínai kiadványokat takar. Ezen kívül persze stílus- és formabeli különbségek is előfordulhatnak a japán megjelenésekhez képest (különösen manhua esetében). Akárcsak mangából, ezekből is találni nem kevés magyarországi megjelenést.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Kicsit olyan „minden más” jellegű rész, ami olyan fogalmakat takar, melyek más kategóriákba nem fértek bele. Számos, a képregényes zsargonban szüntelenül felbukkanó kifejezés kapott itt helyet.
„Egymásba futás.” Azokat a történeteket nevezik így, amik nem egyetlen címen futnak, hanem a sztori egyes epizódjai külön sorozatokban jelennek meg. Több alfaja van:
- Egy „karaktercsaládon” belüli (ilyen a Senki földje c. Batman-crossover, ami csakis Batman címeit érintette, viszont onnan az összeset)
- Részlegek crossoverei (a kilencvenes évek X-Menjeiben gyakorta találkozni ilyenekkel)
- Kiadón belüli (több, egymástól teljesen független cím közötti, pl. ilyen volt a Marvelnél az Onslaught: a Végítélet vagy az Inferno)
- Kiadók közötti (a Magyarországon is megjelent Superman/Pókember, Batman/Hulk stb. is ilyen).
Vagyis az „események”. Régebben eléggé ritkák voltak, megjelentetésük nagyon komoly elszántságot tükröztek a kiadók részéről. Manapság azonban a nagy amerikai kiadók egyik fő marketingfogásává váltak. Ennek következtében 2006 óta szinte minden évben jelent meg legalább egy nagy event.
Az eventek lényege, hogy egy központi eseménysor olyan hatást fejt ki az adott képregényes világra, hogy majdnem minden onnan megjelenő sorozat története kénytelen valamilyen szinten érinteni/feldolgozni azt. A modern eseményekre jellemző, hogy a történet gerince, a legfőbb történések egyetlen adott címen belül zajlanak. Ez általában egy, az esemény nevével egyező című minisorozat. Ugyanakkor ez nem kritérium, lehet példát találni olyan eventekre, ahol a cselekmény klasszikus crossoverekre jellemző módon egyenlő mértékben oszlik meg több sorozat között. Ilyen esetekben azonban szokás fel- vagy levezetésképpen megjelentetni egy one-shotot, ami önmagában hivatott érzékeltetni, hogy az érintett füzeteken egy átfogó cselekménysor veszi kezdetét.
Régebbi eventekre jó példák a Marvel-féle Titkos háborúk (különösen a második) vagy a DC-től az első Krízis. Modernek közül gerincsorozatos event volt például a Mutánsvilág (csak a fő sorozat jelent meg itthon nyomtatásban) vagy a Polgárháború. One-shottal induló vagy lezáruló crossover-event itthon még nem jelent meg, de jó amerikai példa rá a Messiah CompleX című X-Men event.
Az eventek kísérő jelensége a tie-inek. Erről lásd lentebb.
Eventeknél ezen kívül előfordulhat, hogy a befejezésük után azonnal kezdetét veszi egy levezető crossover/event. Ezekre jellemző, hogy nincs központi vezérszáluk, hanem az adott címekben történt utóhatásokat kötik össze egy átfogó fantáziacímen. (Bár akad ellenpélda is, a Blackest Night című DC-esemény levezetésének oroszlánrésze egy adott minisorozatban, a Brightest Dayben zajlott.)
Megjegyzendő még, hogy 2006. óta adott szerkesztőségi részlegeken/füzetcsaládokon belül zajló crossovereket is szokás event névvel illetni. Ilyen a "mini-eventekből" egy kiadón belül évente akár több is megjelenhet.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Kizárólag eseményekhez (eventekhez – lásd feljebb) kapcsolható kifejezés. Onnan is legfőképp azokhoz, melyek gerincsorozattal működnek. A tie-in szó szerinti fordítása kb. annyit tesz, hogy "bekapcsolódás". Azokat a füzeteket nevezzük így, melyek története nem tartozik az esemény fő cselekményéhez, csak kiegészíti azt. A kiegészítés lehet a fősorozat valamelyik történeti elemének részletesebb kifejtése, magyarázata vagy az ottani események hatásának bemutatása adott szereplő/csoport életében.
Megacrossover-szintű nagy események esetében sokáig ongoingokban találhattunk tie-inekre: a havi sorozatok története úgy alakult, hogy bekapcsolódhasson az eventbe. Ugyanakkor egy ideje felbukkant egy új fajta tie-in is, a kapcsolódó minik alfaja.
A tie-in minik lényege, hogy a történetük úgy fonódik össze az eventével, hogy közben az érintett figura vagy csapat saját címe lényegében érintetlen marad. A tie-in minikkel elérhető, hogy egy cím úgy is be tudjon kapcsolódni az eseménybe, hogy ne kelljen komoly átírást eszközölni az ongoingon. Például a Secret Invasion (Titkos invázió) című eventbe Pókember a Secret Invasion: Spider-Man című 3 részes mini segítségével kapcsolódott be - az ongoingjában, az Amazing Spider-Manben semmilyen szinten nem került említésre egyetlen ottani történés sem.
Ezt a fajta tehermentesítést egyre nagyobb mértékben alkalmazzák az amerikai kiadók, különösen, mert marketinges szempontból értékesebb egy behatárolt hosszúságú, címében is közvetlen az eventhez kapcsolható minisorozat, mint egy esetenként több száz részes ongoing egy bizonyos kiragadott szakasza. Jelenleg a kisebb és nagyobb eventek esetében is a kapcsolódó ongoingok és minik keverékét alkalmazzák, az arány azonban adott eventtől függ (a Polgárháború például szinte csak ongoingos tie-ineket használt, míg a Blackest Night tie-injeinek oroszlánrésze külön mini volt).
Idehaza eddig csak a Polgárháború című eventhez kapcsolódóan jelent meg nyomtatásban tie-in (mindegyik ongoingos fajta) a Csodálatos Pókember v3-as és a Hihetetlen Pókember v2-es sorozataiban, illetve a Marvel+ induló számaiban.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Újranyomás vagy új kiadás, csak angolul. A rövidsége miatt magyar szövegben is gyakran látjuk felbukkanni. Akárcsak az összes többi nyomdai termék esetében, képregényfüzetekből is akkor jelenik meg új nyomás, amikor nem várt nagyságú érdeklődést tapasztalnak iránta - habár néha a kiadók marketinges okokból szándékosan kevesebbet nyomnak egy bizonyos kiadványból, hogy aztán kijelenthessék, akkora érdeklődés volt rá, hogy új kiadást kellett készíteni belőle. Új kiadású füzeteknél nem ritka amúgy az új borító sem, habár az gyakran csak a füzet egyik oldalának szövegbuborékoktól mentes változata. Kötetek esetében is előfordulhatnak reprintek, habár ott a könyvpiacon érvényes állapotoknak megfelelően többnyire minimum egy, de sokszor több év kell ahhoz, hogy újra nyomdába küldjenek egy kiadványt. Idehaza csak kötetek, főleg Rejtő-adaptációk esetén volt példa újranyomást megélt képregényes kiadványokra.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Magazinoknál általában minden egyes évben új évfolyamot kezdenek, melyen belül mindig újrakezdik a számozást (n. évf. x szám formátumban). Az amerikai képregényköteteknél azonban a harmincas-negyvenes években bizonyos költségkímélő intézkedések miatt felhagytak azzal, hogy évenként megújuló évfolyamokat indítsanak, így a sorozatok folyamatos számozással bírnak.
Amikor azonban egy sorozat mégis véget ér, hogy aztán bizonyos idő elteltével ilyen-olyan okok miatt újrainduljon, a magazinokhoz hasonlóan „évfolyamokkal” különböztetik meg a korábbi változatokat az újabbaktól. Ezt takarja a „volume” kifejezés, aminek a rövidítése általában „vol.” vagy „v”. Egy „évfolyam” esetében csakis a cím számít. Hogy az egy ongoinghoz, minihez vagy one-shothoz tartozott, lényegtelen. Így fordulhat elő például, hogy a 2009-ben befejezett Moon Knight-széria a v5-ös jelet viselte, miközben csak két ongoing volt előtte hasonló névvel (ám volt közben két egyrészes is, melyek egyszerűen csak a Moon Knight címmel bírtak). Ugyanakkor fenti példában a számozásba nem számított bele a „Marc Spector: Moon Knight” c. sorozat.
A volume-ok pontos meghatározása időnként a címek rugalmassága miatt igencsak nehéz feladat, általában a kezdő képregényolvasók ebbe szoktak belebonyolódni a leghamarabb,* így jó ideje bevezették, hogy a sorozatokat a nevük mellett nem évfolyammal, hanem az első szám kiadásának évével jelölik.
Magyarországon összesen három olyan sorozat volt csak, ami megkívánta az ilyen megkülönböztetést. Az első a Csodálatos Pókember, melyből a v1-es a klasszikus univerzumból származó Pókember kalandjait mutatta be, a v2-es már az Ultimate Spider-Man magyar változata volt, a rövid éltű v3 pedig visszatért az eredeti univerzumhoz, csak egy jó nagy időbeli ugrással. A második Donald kacsa zsebkönyv, ami először a kilencvenes évek első felében jelent meg, de 2009-ben az Egmont újraindította azt. Végül a harmadik a Hihetetlen Pókember, amely először a Panini Comics egyik hazai fő sorozata volt, majd 2012-ben a Kingpin kiadó vette át a címet, hogy abban folytassa a Csodálatos Pókember v3-as szériában megszakadt eseménysorokat.
Angol nyelvterületen ezen kívül találkozni lehet a volume kifejezéssel könyvek esetében is (legyenek azok GN-ek vagy tpb-k, esetleg HC-k). A volume ilyenkor szó szerint kötetet jelent, vagyis hogy adott könyv a sorozatban hányadik sorszámú. Így például az, hogy "Essential X-Men vol. 3." azt jelenti magyarul, hogy az Essential X-Men című, újraközléseket megjelentető kötetsorozat harmadik része.
*Egyik iskolapélda a 2010-es X-Men v3. Az X-Men v1-et manapság mindenki csak Uncanny X-Menkét ismeri, ám az a sorozat eredetileg The X-Men néven indult és ment több mint egy évtizedig. Ezért amikor 1992-ben elindult mellette egy X-Men című sorozat, az már a v2-es jelet kapta. Tizenöt évvel később abból a címből X-Men Legacy lett, és e mellé indult az X-Men v3.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Így nevezik azt a munkafolyamatot, amelyet még Stan Lee talált ki a hatvanas években arra, hogy gyorsíthassa a munkáját – vagy, ahogy sok akkori munkatársa mondaná, hogy áthárítsa annak nagyját a többiekre. A Marvel-módszer lényege, hogy az író nem egy kész forgatókönyvet ad át a rajzolónak, hanem egy pár bekezdéses, esetleg pár oldalas cselekményvázlatot, amelyben az események kulcsmomentumait és a legfőbb ábrázolandó pontokat foglalja össze. A rajzoló aztán ebből készíti el a kidolgozott cselekményt, miközben megrajzolja az oldalakat.
A rajzoló ezáltal jóval nagyobb szabadságot kap a panelelrendezés és kamerakezelés terén, cserébe viszont neki kell épkézláb sztorit faragnia egy vázlatos ötletből. Az író aztán ezekre a kész rajzokra készíti el a szöveget.
Más szóval a módszer lényege, hogy író és rajzoló közösen vesz részt a sztori, a cselekmény kidolgozásában, ami jóval nagyobb összhangot teremthet a páros tagjai közt. Továbbá Lee így egyszerre készíthetett havi akár egy tucat címet is, mert nem kellett forgatókönyvekkel törődnie, csak szöveget kitalálnia megadott helyekre.
Vissza a tárgymutatóhoz.
A digitálisan archivált képregények (melyek nem egyenlőek a fentebb tárgyalt digitális képregényekkel) nagy része .cbr vagy .cbz kiterjesztéssel jelenik meg. Ez nem egy speciális kiterjesztés, hanem a Comic Book Archive Rar és a Comic Book Archive Zip rövidítései. Vagyis mindkét formátum csak egy átnevezett csomagolt fájl, amit bármilyen tömörítőprogrammal (WinRar, 7-Zip, PeaZip, Total Commander, operációs rendszerekbe beépített tömörítők) meg lehet nyitni és kicsomagolni. És természetesen a külön képenként lementett képregényeket is egyszerűen elég becsomagolni egy archívumba, majd átnevezni azt, hogy nézegethetőek legyenek CDisplay-ben.
Az ilyen file-ok megnyitására azonban többnyire erre a célra készített képregényolvasó programokat szokás használni. Régebben ez jóformán egyedül a CDisplay-t jelentette, amely programot a kora ellenére még mindig nagyon sokan használják egyszerűsége és teljes képernyős nézegethetőségi funkciója miatt. Ám azóta már számos alternatíva létezik hasonló megoldásokkal és új funkciókkal, meg persze Windowson kívüli operációs rendszerekre. Ezek közé tartozik például a CDisplayEx, a Sequential 2 (Macre), a Comix (Linuxra), az MComix (többféle oprendszerre, alapvetően Linuxra), a Comic Zeal (iOS-re) vagy a Droid Comic Viewer (Androidra).
Vissza a tárgymutatóhoz.
Avagy folytonosság, folytatólagosság. Ez a kifejezés inkább a történetmeséléshez magához, mintsem kifejezetten a képregényekhez kapcsolódik, ám utóbbiak esetében a jelentése kissé más, mint egyéb történeteknél.
A kontinuitás egyfajta logikai kohézió a történetvezetésben, ami egészen apró dolgoktól a nagy ívű cselekményig mindenre hathat (például egy szereplő adott jelenetben látható ruházatától egészen az olyan események pontos időpontjáig és mikéntjéig, mint egy fontos szereplő halála).
Mivel egy adott sorozat, különösen egy több évtizede futó képregénysorozat az idők során több tucat író keze között megfordulhat, így az ilyen apróságok fenntartása meglehetősen összetett feladattá válik – egy időben a Marvel például külön embert alkalmazott arra, hogy megpróbálja kiszúrni az ilyen kontinuitásbéli ellentmondásokat.
A kontinuitás megléte legtöbbször alig tűnik fel az olvasóknak/nézőknek, sokkal látványosabb, ha az megtörik. Például amikor a Halloween filmsorozatban a helyszínül szolgáló családi ház minden magyarázat nélkül egy hatalmas kúriává változik. Vagy amikor az X-Men Pszichéjéről, aki egy módos brit családban élt és többször is tisztázódott, hogy felnőttként, katonaként fejlődött ki a mutáns ereje, egy író egyszer csak kitalálja, hogy 16 évesen, mélyszegénységben és modellként tört rá a telepátia.
A kontinuitás-béli hibák ennélfogva egészen aprócska dolgoktól a nagyszabásúakig terjednek, a rajongók pedig, különösen ha nem kedvelik az adott írót, általában örömmel szedik darabokra az egyes történeteket, hogy hol nem illenek az addigi cselekményfolyam folytonosságába.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Retroactive continuity, avagy durva fordításban visszamenőleges folytatólagosság. A retcon alapvetően úgy írható le, hogy utólagosan írnak át egy már meglévő történeti elemet vagy akár egész történetet. Akárcsak a kontinuitás, ez a fogalom is majdnem minden fikcióban előfordulhat, ám kétségtelenül a képregényekben használják a leggyakrabban. A leggyakoribb retcon az, amikor egy látszólag meghalt figuráról kiderül, hogy mégis él. Ilyen volt Norman Osborn halála a Pókember-füzetekben, Magneto akármelyik látszólagos elmúlása az X-Mennél, és így tovább.
A retconoknak alapvetően három fő csoportja van:
— Utólagos kiegészítés: Ezek többnyire az „elfeledett történetek”, melyek jóval a megjelenési idejük előtt játszódnak. Ilyen volt például a kilencvenes években kiadott Untold Tales of Spider-Man, ami a hatvanas években megjelent füzetek közti időkbe helyezett újabb, elmondatlan kalandokat. Az ilyen fajta retconok esetében szokott igen nagy gondot okozni a kontinuitás, hacsak nem egy nagyon alapos kutatómunka előzi meg a retcon megírását.
— Átírás: Talán a leggyakoribb retconfajta. Ilyenkor utólag derül ki, hogy egy adott esemény valójában nem is teljesen úgy történt, ahogy azt elsőre láttuk (tipikusan egy szereplő, általában adott sztori főgonoszának halála), illetve extrémebb esetekben egész történetszálakat másítanak meg. Például amikor kiderült, hogy a cigánytáborban nevelkedett Higanyszál és Skarlát Boszorkány valójában Magneto gyermekei, vagy amikor egy közel másfél éven át tartó Conan-eredetsztori végül egy fantázia szülte esti mesévé vált, melyet a barbár király talált ki a fiának.
— Eltüntetés, negligálás: Ilyen esetekben egy adott történetet kivonnak a sztorivonalból, mintha meg se történt volna. Ez időnként hivatalos, vagyis maga a kiadó ismeri el, hogy meg nem történtnek tekinti (mint például John Byrne Spider-Man: Chapter One-ja vagy a Countdown to Final Crisis). Máskor pedig nem hivatalos, egyszerűen úgy tesznek később, mintha soha meg se történt volna (például az Other (Másik) című Pókember-történet, vagy szinte minden, amit Chuck Austen a Marvel számára írt).
Vissza a tárgymutatóhoz.
A nagy frachise-ok esetében gyakori, hogy adott történet időről időre némi modernizációra szorul, vagy egyszerűen csak olyan terjedelmes az alapanyag, hogy számos módon fel lehet dolgozni azt. Képregényeken, azon belül is kommersz amerikai képregényeken belül pedig a sci-fi elemek is magukkal vonzzák az idegen dimenziók felbukkanását, melyek jobbára egy eltérő idővonalat takarnak.
Ez utóbbi maga a multiverzum koncepciója is: egy adott történetcsaládhoz tartozó hivatalos vagy nemhivatalos, eltérő idővonalak. Ezeket az idővonalakat nevezzük alterverzumnak, az összességüket pedig multiverzumnak.
Az alterverzumok általában elég jól feloszthatóak két fő típusra:
— Független: Az egyik legjobb példa rá a TransFormers franchise, amely a nyolcvanas évektől kezdve egy egész sereg, egymástól nagyrészt független sztorivonalat kitermelt. Külön világot alkotott a Marvel, a DreamWave és most az IDW képregénye, külön világot alkottak a különböző animációs sorozatok (kivéve azt a pár kósza esetet, amikor az egyes címek csak az évadokat különböztették meg adott szériában) és persze teljesen külön világot alkot a mozifilmsorozat. Ezek között pár alapvető szabályt leszámítva (Optimusz vezeti a jó Autobotokat, akik évmilliókat óta harcolnak a gonosz Álcákkal) kevés összefüggés található.
— Központi világra építő: Ahogy az elnevezés is mutatja, az ilyen alterverzumok egyetlen központi világ köré csoportosulnak. A Marvel és a DC multiverzuma az egyik legkiválóbb példa: mindkettőnél akad egy régi, bejáratott világ – Marvelnél 616-nak nevezzük, DC-nél nincs konkrét neve, nevezik Elsődleges Földnek (Earth Prime) és Új Földnek (New Earth) is –, amely mellett időről időre felbukkannak olyan idővonalak, amiben az események kicsit másképp alakultak, mint az ismert fővilágban. Ilyen például az Age of Apocalypse, ahol Charles Xavier sose alapította meg az X-Ment, ezért végül Apokalipszis elfoglalta a világot. Vagy a Future Imperfect, ahol a Hulk megelégelte, hogy vadásszák, ezért megölt mindenkit, aki ellene szegült és a bolygó császárává kiáltotta ki magát. De az eltérés lehet eléggé extrém is, mint mondjuk a Marvel Ultimate (Újvilág) esetében vagy a szintén Marvelhez kapcsolódó Supremeverzumban, ahol az ismert hősök nem is léteznek, hanem egy Igazságliga-utánzat felügyel az erősen kormányzati ügynökségek által kézi vezérelt világra.
Mivel a két nagy képregénykiadó az évtizedek során hasonló világok egész sokaságát hozta létre, ezért a megkülönböztetés végett számozni kezdték ezeket a világokat. Ezért fordulhat elő, hogy valaki például 1610-ként hivatkozik az Újvilágra, mivel az ezt a számot viseli ebben a listában.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Kiadással kapcsolatos fogalmak
Ide kerültek azok a fogalmak, amelyek magával a kiadással kapcsolatosak. A felsorolás nagy részét a kiadványtípusok fedik le. Egy képregény ugyanis olyan, mint egy mozgókép, sokféle formátumban létezik. Vannak sorozatok, egész estés kiadások, rövidek, különleges kísérő sztorik… A képregényes megfelelőik külön elnevezéssel bírnak, ezek olvashatóak többek között lentebb.
Avagy futó sorozat. Alapvetően a rendszeres megjelenésű, nem csak egy lezárt történetet tartalmazó címeket soroljuk ebbe a kategóriába. Ugyanakkor általánosságban a havonta/kéthavonta megjelenő, 12 résznél hosszabb sorozatokat szokás így nevezni.
Az ongoingok lehetnek elég rövidek (12-24 részesek), de vannak olyan sorozatok, amik már évtizedek óta futnak, és egész magas számozásnál tartanak (a Marvelnél számos cím elérte már a 600. részt, de a DC-nél akadnak már 900. szám felettiek is).
Magyarországon ilyen volt pl. a Csodálatos Pókember mindhárom szériája*, vagy a régi semices és paninis címek (mint a TransFormers: az Alakváltók, az X-Men, a Bobó és Góliát, az Újvilág Fantasztikus Négyes vagy a Hihetetlen Pókember). Az amerikai képregénypiac tetemes hányadát az ilyen sorozatok teszik ki.
*A Csodálatos Pókember harmadik szériája – amely mindössze kettő számot élt meg – úgynevezett csonka ongoing. A sorozat eredetileg minden kritériumában megfelelt az ongoing fogalmának, ám a kiadó megszűnése miatt félbeszakadt. Hasonló példákat (köztük másmilyen indokokkal, pl. szerkesztőségi döntés miatti félbeszakított címeket) lehet találni a külföldön is. A kilencvenes évek USA-beli képregénypiaca tömve volt ilyenekkel, havonta tucatjával buktak el be nem fejezett minik, ongoingok.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Régebben a 2-6 füzetnyi terjedelmű, önálló címeket nevezték így. Manapság definíció szerint előre meghatározott hosszúságú, egy történetet elmesélő szériákat nevezünk miniknek. Az amerikai piacon az 5, 6 ill. 8 részes minik a legelterjedtebbek, ám volt már példa ennél jóval hosszabbra is (például az 52 vagy a Trinity a DC Comicstól, mindkettő 52 részes).
Magyarországon ilyen formában jelentek meg például a Pókember és Fekete Macska különszámok. Vagy említeni lehet még a Pókember: A sors hálójában című különszámot, ami idehaza ugyan más formátumban (one-shot, lásd lejjebb) jött ki, a tartalma azonban megegyezik egy amerikai minisorozatével.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Mára már ritkán használt kifejezés. A nyolcvanas és részben a kilencvenes években így nevezték azokat a miniket, amik 6 füzetnél hosszabbra nyúltak. Az egyik legismertebb példa a Magyarországon is megjelent 12 részes Marvel szuperhősök Titkos háborúja című történet vagy annak konkurense, a DC-féle Crisis on Infinite Earths.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Vagyis szó szerint egyrészes. Önállóan megjelent füzeteket – és csakis füzeteket – neveznek így. A hosszuk lehet szokványos füzetméret (20-23 oldal), bár általában annál vaskosabbak, 34 ill. 48 oldalasak. Magyarországon ilyen volt például a Pókember és a Démonirtó különszám.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Vagy éves különszám illetve évkönyv.
Régebben volt nagy hagyományuk, bár manapság is léteznek még. Ongoingok mellett megjelent, azok címét viselő – de nem a számozásukat követő –, megnövelt oldalszámú (36-100 oldal) kiadványok, amik a nevüknek megfelelően évente általában egyszer jelennek meg. Legfőképpen olyan történetek kaptak bennük helyet, melyek nem képezték szorosan részét a szülősorozat eseményeinek, illetve a hosszuk miatt nem lehetett őket megfelelő módon több füzetre osztani.
Manapság a fenti mellett alkalmanként arra is használnak időnként, hogy a megnövelt oldalszámot kihasználva ilyen kiadványokban kezdjenek bele vagy fejezzenek be egy-egy nagyobb ívű történetet. Ilyen célzattal jelenhetnek meg King-Sized kiadványok is (lásd lejjebb).
Magyarországon képregénymagazinok esetén nincs igazából hagyománya az évkönyveknek. A Donald Kacsa zsebkönyvek v2-es szériájában jelent meg az egyetlen tudtunkkal létező példány.
Vissza a tárgymutatóhoz.
King-Sized (vagy bármilyen -Sized):
A one-shotok és az annualok egyvelege. A neve, a „királyi méret” utalhat a megnövekedett oldalszámra (elérheti a százat) vagy az oldalak fizikai méretére (egészen A4-esig nőhet).
Régebben a King-Sized füzetek kétfajta céltszolgáltak. Vagy az annualokat helyettesítették, csak gyakoribb megjelenésekkel (legsűrűbb esetben negyedévente); vagy ilyen formátumban közöltek újra régebbi, de nagy sikerű történeteket.
A modern időkben a fentebbi funkciók betöltése mellett leginkább csak egy más fajta elnevezést biztosítanak a one-shotoknak, annualoknak. A Marvelnél ezen kívül időnként arra vetik be őket, hogy egyfajta különleges számként zárjanak le hosszabb, nagyobb ívű és nagy érdeklődéssel figyelt szakaszokat.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Magyarul sokszor grafikus novellának mondjuk, bár az elnevezés igencsak pontatlan, ugyanis a nevével ellentétben egy GN egyáltalán nem novella terjedelmű. Az angol elnevezés szó szerinti fordítása pontosabban lefedi a lényegét: rajzolt regény.
Olyan önálló történeteket nevezünk így, melyek különálló könyvben jelennek meg. Formátumuk hosszra és méretre is igencsak el szokott térni a füzetekétől. Sokszor inkább hagyományos könyvméretűek, hosszuk elérheti a több száz oldalt. Vagy röviden összefoglalva úgy is definiálhatóak, hogy olyan regények, melyeket nem megírtak, hanem megrajzoltak.
Megjegyzendő, hogy csak az amerikai megjelenésű képregénykötetekre alkalmazzuk a GN megnevezést. Az első Magyarországon kiadott színes Marvel-képregény, a Monolit bosszújának eredeti változata is ebbe a kategóriába tartozott.
Vissza a tárgymutatóhoz.
OGN (Original vagy Ongoing graphic novel):
Az OGN rövidítés két különböző elnevezést takarhat. Sok véleményező-, hír-, és kiadói oldalon az Original Graphic Novellel egyenlő. Az „originális” jelentése itt azt takarja, hogy a (többnyire kemény fedeles) kiadvány tartalma nem gyűjteményes kötet – nem egy korábban már más formátumban közölt történetet közöl újra – hanem ebben a formában lát először napvilágot. Ez igazság szerint majdnem teljes egészében ugyanazt jelenti, mint a graphic novel elnevezés. (Az OGN kifejezésre ilyen esetekben azért van szükség, mert a gyűjteményes köteteket – legyenek akármilyen kötésűek – összefoglaló néven időnként graphic noveleknek nevezik. Az OGN így elkülöníti a nem utóközléses munkákat tőlük.)
Az OGN ritkábbik változata Ongoing Graphic Novelt jelent. Ez a regénysorozatok képregényes megfelelője. Olyan kötetek, amik önállóan megállják a helyüket, mégis valami nagyobb folyam részei.
Mivel a GN-hez hasonlóan az OGN is csak észak-amerikai kiadványokra használatos, így magyarországi példát kissé nehéz mondani. Ongoing GN-nél akad egy: a Képregényes világtörténet eredeti és magyar kiadása is megfelel az Ongoing Graphic Novel definíciójának.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Az imprintet talán az alkiadó szóval lehet a legérzékletesebben leírni. Egy kiadó akkor szokott beindítani egy imprintet, ha valami olyan kiadvány megjelenésére készül, ami nem illeszkedik az addigi termékpalettájába. Habár ezt a fogalmat a két nagy amerikai kiadóval szokás társítani, nem csak ők használnak imprinteket. Az imprint lehet egy teljesen önálló cég is, amely felett közvetlen az anyakiadó gyakorol felügyeletet (a könyvkiadóknál ez az általánosabb, Magyarországon például az Alexandra hasonló módon üzemel kiadóként), vagy akár egy egyszerű kis külön iroda (ilyen volt a Marvelnél a HálóZsák kabalájának, Póklánynak az imprintje, az MC2).
Az egyik legismertebb imprint a DC Comics Vertigója, ami eredetileg a felnőtteknek szóló szuperhősös sorozatok megjelölése volt, később azonban ide került minden komolyabb, érettebb közönségnek szóló, legtöbbször a szuperhősökhöz vagy azok világához sehogyan sem kapcsolódó sorozatok nagyja. Szintén egy elég nagy imprint volt a Marveltől az Epic, ami szintén a szuperhőseiktől távol álló kiadványok otthona lett, ám az Epic alapvetően az alkotói kiadványokat gyűjtötte egybe.
Magyarországon a képregények tekintetében ilyennek számított az Egmont kiadónál a Kandi lapok magazincsaládja.
Vissza a tárgymutatóhoz.
A legtöbb országban egy adott képregény, annak története és az abban feltűnő szereplők a képregény kiadójának tulajdonát képezik. Vagyis aki aláír egy szerződést egy kiadóval, hogy az megjelentesse a történetét, azzal teljesen a kiadóra ruházza adott sztorit és figurát, illetve annak minden jogát.
Ez természetesen sok alkotónak nem tetszett és nem tetszik mind a mai napig, különösen, ha egy pár száz dollárért megvett történet később egy milliárd dolláros franchise-zá növi ki magát, mint például Superman esetében. Mivel a kiadókkal kötött szerződéseket nagyon nehéz megtámadni a bíróságokon (elenyésző esetről tudunk, amikor ez sikerült, például Neil Gaimannek az Angela nevű Spawn-mellékszereplővel), ezért már az ötvenes évekre kialakult az alkotói képregények rendszere. Ez főleg az USA-ban egészen a nyolcvanas évekig csak az underground ágban volt általános vagy elterjedt, a kommersz piacon a nagy kiadók (főleg a Marvel és a DC) a legkevésbé sem volt hajlandó arra, hogy bármelyik kiadványának jogát átruházza az alkotókra. Ez a hozzáállás aztán lassan enyhülni kezdett, így született meg például a Marvel Epic nevű imprintje vagy később a kilencvenes években az Image Comics, ami máig arra az elvre épül, hogy minden kiadványuk joga az alkotóké, ők csak a kiadást és az ezzel járó munkálatokat végzik.
Magyarországon viszonylag nagy hagyománya van a szerzői képregényeknek, az olyan régi nagy nevek, mint Fazekas vagy Korcsmáros, számos ilyen képregényt tudhatnak a bibliográfiájukban. Manapság számos lelkes amatőr vagy félamatőr ad ki rendezvényekre limitált számú szerzői kiadványokat, esetleg terjeszti az interneten őket digitális formátumban. Közülük a legismertebbek a 5panels és a Random csapata.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Az amerikai képregénytörténelmet szokás négy jól elkülöníthető és saját stílusjegyeket hordozó korszakra bontani, melyek némelyike saját „alkorszakkal” bír. Ez a rész ezeket veszi most sorra.
Korai időszak (XIX. századtól 1938-ig):
Habár egyes vélemények egészen a barlangrajzokig visszamennek a képregények születésének kérdéskörében, többségében a médium kialakulását jóval későbbre teszik. Az, hogy mikor látta meg a napvilágot az első képregénynek tekinthető képsorozat, attól is függ, melyik kontinensen él az ember. A japánok Kacusika Hokuszai Manga című művétől eredeztetik a formátumot, amely szó a nyelvükben ma is a képregény kifejezésnek felel meg. Európában Rodolphe Töpffer svájci polihisztor 1830-as években megjelent illusztrációt tekintik a képregények első hírmondóinak. Amerikában pedig Richard Felton Outcault Yellow Kid című kiadványa számít minden képregények ősének. Ez utóbbi minden kétséget kizáróan a ma már képregénycsíkként ismert formátum legelső, úttörő példánya.
Abban sincs teljes egyetértés, hogy mikor alakult ki a ma is ismert képregényfüzet formátum, vagyis az a kiadvány, ami a klasszikus értelemben vett képregények ősatyjának tekinthető. Általában két dátum merül fel: 1933 és 1935. Előbbiben ismerte meg a nagyközönség a füzetes formátumot – amelyben a Yellow Kidhez hasonló, napilapokban megjelent csíkokat közöltek újra –, utóbbi volt az első olyan kiadvány, ami teljesen új történeteket közölt.
Amerikában a Yellow Kidtől számított időszak volt a képregény mint műfaj és mint művészeti ág úttörő korszaka, ekkor fektették le azokat az alapokat, amelyekre mindmáig építkezik ez az ágazat. Ez a kezdeti útkeresés egy megközelítőleg negyvenéves időszakot ölel át.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Az amerikai képregények első igazán komoly korszakát aranykornak nevezzük. Ez azon kevés kor egyike, amelynek kezdetét és végét is szinte napra pontosan meghatározhatjuk: 1938. április 18-tól 1956. szeptember végéig tartott. Mint a dátumokból látható, az aranykor eljövetelét egyértelműen Superman feltűnéséhez kötik.
A szuperhősök amúgy is meghatározó elemei lettek az aranykornak, mint ahogy később az egész amerikai képregényiparnak. Az 1941-ig tartó időszak alatt egy sereg, mindmáig fennmaradt figura született, és közülük is kitűnt a mindenkit, még Supermant is messze leköröző Captain Marvel (ma már többnyire Shazamként ismert), akinek füzete egy időben minden második héten legalább másfélmillió amerikai háztartásba eljutott.
Szintén jelentős szerepet játszott a II. világháború, amely a hazafias vagy egyszerűen az amerikai életérzést éltető képregények egész sorát szülte. A háború végéig tartó időszakban a képregények kiadása szinte a legalizált pénznyomtatással volt egyenlő: havonta több tízmillió füzet árasztotta el a kisboltokat, melyek nagyját hamar el is kapkodták – amit pedig nem, az a cím hamar megszűnt, hogy legalább két másik lépjen gyorsan a helyébe.
A világháborút követően egy átmeneti korszak köszöntött be, amelyet nem hivatalosan atomkorszaknak is neveznek. A Japán elleni nukleáris támadás gyökeresen átformálta az amerikaiak gondolkodását, és ez megjelent a képregényekben is. Ekkor vette kezdetét az a közel két és fél évtizeden át tartó trend, amikor is egy sereg fantasztikus eseményt valamilyen nukleáris sugárzáshoz kötöttek.
Szintén a világháború után indult meg a szuperhősök hanyatlása, ami az amerikai képregények első összeomlásához vezetett. A jelmezes alakok helyét egyhamar átvették a westernek, romantikus történetek, a sci-fi, a dzsungelkalandok, a krimi és a horror. Ez utóbbi kettő aztán később roppant fontos szerepet játszott a képregények történelmének alakulásában.
Az aranykor végét a szuperhősök helyét átvevő zsánerek lassú hanyatlása jelezte, hogy aztán a jelmezes héroszok visszatérése hozza el a következő korszakot.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Ahogyan az aranykor, úgy az ezüstkort is egy, a mai DC elődje által feltűnt figura, a második Flash (a Villám) indította el, 1956-ban. A feltűnését megelőző néhány évben az addig domináns zsánerek lassan elhaltak, miután a frissen megalakult képregényes hatóság (avagy cenzúra) szinte teljesen ellehetetlenítette az addig nagy példányszámban eladott sci-fik, krimik és horrorok helyzetét, és ami elvezetett a második nagy képregényes összeomláshoz. A Flash feltűnése aztán elindította a szuperhősök reneszánszát, amelyhez pár éven belül számos másik kiadó is csatlakozott.
Közéjük tartozott az Atlas Comics, a korábbi Timely, amely a hatvanas évekre felvette a ma is ismert Marvel nevet. Az akkori főszerkesztő és a jó érzékkel maga köré válogatott, mára legendás hírnevű csapat segítségével az addigi jelentéktelen kiadóból alig egy évtized leforgása alatt az iparág második, majd nem sokkal később első legnagyobb képregény-kiadóját hozta létre. Ezt a kb. 1961-től (vagy inkább 1963-tól) úgy 1967-ig (kiterjesztve 1971-ig) tartó időszakot nevezik a képregények Marvel-korszakának, amikor a kiadó mindmáig a legnagyobb növekedését érte el a piacon.
Az ezüstkor nem csak új szuperhősöket, hanem teljesen új alkotói eszközöket is hozott, köztük például a szokványos téglalapokat használó oldalfelosztás elhagyását. Habár ezen alkotói eszközök egy részét pár kiváló tehetségű aranykori művész és az átmeneti időszak egyes ügyesebb képregényesei kísérletezték ki, az ezüstkori írók és rajzolók voltak azok, akik megismertették ezzel a nagyközönséget. Szintén ehhez a korhoz köthető a máig ismert klisé, amely szerint a képregények nagyrészt arról szólnak, hogy egy hős valamelyik gaztevője előáll egy újabb hajmeresztő tervvel, amely végül elbukik, és a hős végül elkapja a bűnöst. Később ez a formula vált az ezüstkor egyik legmeghatározóbb szimbólumává.
A szuperhősök visszatérése mellett ez volt az úgynevezett adaptációs képregények egyik legnagyobb korszaka, amikor az olyan kiadók, mint a Dell, egész sereg, főleg televíziós sorozatokhoz köthető kiadvánnyal árasztották el a piacot.
Vissza a tárgymutatóhoz.
A hatvanas évek végére, főleg a Marvel egészen új típusú történeteinek hála, az ezüstkori szuperhősös képregények formulája túlságosan megkopottá vált, a vásárlók valami másra vágytak. 1970-ben aztán három jelentős esemény is történt a DC Comicsnál, melyek mindegyikét a bronzkor eljöveteleként tartják számon.
Áprilisban vette át egy új alkotópáros Zöld Lámpás sorozatát, hogy aztán később olyan, addig kimondatlan társadalmi problémákkal kezdjenek foglalkozni benne, mint a fiatalkorúak droghasználata. Szintén ebben az évben hagyta ott Jack Kirby a Marvelt, hogy megalkossa a DC-nél az Új isteneket és a Negyedik világot. Illetve decemberben Mort Weisinger, Superman egyik legismertebb szerkesztője, otthagyta a céget.
A bronzkort tehát nem egyetlen kiadvány hozta el, hanem az addigi nagynevű alkotók visszavonulása vagy munkahelyváltása. Azonban nem csak ők változtak meg, hanem az általuk alkotott történetek is. A bronzkorban általánossá vált, hogy a mainstream képregények aktuális társadalmi kérdéseket – a drogok elterjedése, a feketék polgárjogi küzdelmei, az ifjúsági, köztük a hippimozgalom terjedése, a kormányzattal szemben megfogalmazott kritikák és persze az USA akkoriban vívott két nagyobb háborúja – feszegettek. Három jelentős esemény köthető ezekhez, amelyek mindenki számára világossá tették akkoriban, hogy véget ért az ezüstkor. Az első a Green Lantern/Green Arrow (Zöld Lámpás/Zöld Íjász) 1971 októberi füzete, amiben kiderült, hogy az Íjász nevelt fia drogozik; hasonló eseményre került sor a májustól júniusig tartó Pókember-füzetekben; illetve 1973-ban Pókember egyik legnagyobb ellenfele megölte a főhős szerelmét/kvázi jegyesét.
Ebben az időszakban jutott el a mainstreambe a realisztikus, élethű árnyékokat és fotószerű beállításokat használó ábrázolásmód az addigi erősen stilizált helyett. Szintén ekkor ismerték el szinte mindenhol az alkotókat, akkortól láthatunk kreditdobozokat a képregényekben.
A társadalmi kérdések feltűnése és a hangulat sötétebbé válása mellett a korszak másik legfőbb jellegzetessége a ponyvastílus újjáéledése. A Marvel két legsikeresebb címe akkoriban a Conan és a Star Wars volt, ám az olyan régi hangulatú horrorok is nagy népszerűségre tettek szerint, mint például a Tomb of Dracula. Szintén ekkoriban vált általánossá, hogy a régi, nagy sikerű történeteket újra és újra kiadták, legtöbbször külön erre a célra szentelt sorozatokban.
A bronzkor pontos vége, akárcsak az eleje, nem meghatározható. Mindössze anyni biztos, hogy mint az összes korábbi korszakot, ezt is a DC idézte elő.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Habár a nyolcvanas évek végétől máig tartó időszakot egységesen modern kornak nevezik, ez a bő harmincéves periódus egész jól feloszthatzó négy, egyedi jellegzetességeket hordozó időszakra:
— A DC átalakulása: A DC 1986-ban megjelentette a Crisis on Infinite Earths (Végtelen világok krízise) című maxisorozatát, amelynek lezárultával eltörölte az összes addigi képregényének történetét és egy teljesen új univerzumot alkotott. Szintén ebben az évben készítette el Frank Miller a Dark Knight Returns (A Sötét Lovag visszatér) című történetét, amelyben az alapoktól újragondolta Batmant. Ezt és Alan Moore 1986-87 közt megjelent Watchmen: Az őrzők című történetét tartják aztán a következő korszak alapjának.
— Sötét kor: Az 1986 és 1991 közti időszak legjelentősebb eseményei a DC újrainduklásához kötődtek, a képregényiparban addigra már kialakulóban volt néhány új trend. Ilyen volt a rajzolók előtérbe kerülése az írók helyett, ami ahhoz vezetett, hogy a Marvel legnépszerűbb rajzolói 1991-ben felmondtak és megalapították az Image Comicsot, amit annak az elvnek szenteltek, hogy mindent a rajzoknak rendeltek alá. Ez és a Marvel új tulajdonosa, Ron Perelman kétes erkölcsű üzleti machinációi aztán elindították az úgynevezett sötét kort.
Ebben az időszakban a képregények popkulturális jelenséggé nőtték ki magukat, a Marvel, a DC, az Image és még sok másik kiadó havonta ezerszámra jelentette meg a különböző címeket. Mivel az összes kiadó a mennyiséget tartotta szem előtt, a kiadványok minősége mind rajzra, mind történetre, hatalmasat zuhant. Azonban ez sokáig nem érződött, ugyanis a marketingesek gépezete előállt az úgynevezett gyűjtői piac elképzelésével, aminek segítségével közel öt éven át fenntartottak egy ügyes hazugságot, miszerint a képregények értékesek és komoly befektetést jelentenek. Ennek köszönhetően az olyan „ritkaságokból”, mint az X-Men v2 első száma, kilencmilliót adtak el. (Ennek a füzetnek az értéke jó húsz évvel később is a borítóárhoz közelít, ami az inflációt is beleszámítva valójában jelentős értékveszteséget jelent. És ez igaz szinte minden akkori kiadványra.) Szintén ebben a korszakban terjedt el – a Dark Knight Returns és a Watchmen sikerénke félreértelmezése okán – az úgynevezett „fogcsikorgatós” vagy komor és zord időszak, amikor sok szereplőt vagy folyamatos önmarcangolás sújtott, vagy átváltoztak nevetségesen nagy fegyvereket lóbáló, tesztoszterontól fűtött, nevetséges akciófigurákká.
A sötét kornak a Marvel 1996-97-es csődje vetett véget, amikor a vásárlók végül felismerték, hogy a gyűjtői piac sosem létezett. Ez vezetett el a képregények következő nagy – és máig legemlékezetesebb – összeomlásához, amiből a piac mind a mai napig nem állt talpra. Az összeomlást követően néhány kivételével az összes kiadó csődöt jelentett.
— Modern kor: A '97-es összeomlás után egy körülbelül hároméves átmenetet követően köszöntött be az, amit tényleg a modern kornak nevezhetünk. Ezt a korszakot már a Marvel Comics tettei diktálták. Ekkor került a főszerkesztői székbe Joe Quesada, az addig kvázi független Marvel Knights stúdió feje, aki teljesen új irányba terelte a kiadót, és ezáltal később az egész piacot. A korszak eljövetelének egyik legismertebb jele az volt, amikor Grant Morrison átvette az X-Men v2-t és az addigi szuperhősös sorozatból egy erősen felnőtteknek szóló, kemény sci-fit faragott olyan társadalmi kérdések boncolgatásával, amelyre előtte nemigen akadt még példa a kommersz képregények terén. Ez a korszak körülbelül négy-öt évig tartott.
— Eventkorszak: A Marvel 2005-ben jelentette meg a House of M (Mutánsvilág) című eseményt, amely hatalmas népszerűségnek örvendett, különösen a már közel tíz éven tengődő piacon. Ezt követte a következő évben a Civil War (Polgárháború), melyet a modern Marvel legnagyobb hatású történetének tartanak. Ez egyben egy új trendet teremtett a Marvel és a DC esetében, amely szerint minden évben legalább az egyikük, de legtöbbször mindkettő előáll egy új, nagyszabású, vagy jó párszor inkább csak annak mondott eseménnyel, amely köré egy egész kiadványdömpinget szerveznek. Habár már 2008 óta folyamatosan hallani, hogy az olvasók belefáradtak a folyamatos eventezésbe, egészen mostanáig (2013-ig) egyértelműen ezek a megacrossoverek bizonyulnak a két nagy legjövedelmezőbb kiadványaiknak.
Vissza a tárgymutatóhoz.
A képregényt nem csak a megjelenés jellege határoz meg, hanem a hordozója is. Megint csak a mozgóképes példával élve akadnak mozivászonra küldött kiadások, nagyszabású sorozatok és rögtön kölcsönzőbe kerülő változatok is. Az itteni zsargon a filmipar és a nyomdászat egy sajátos egyvelegeként jellemezhető talán, amely meghatározza, hogy bizonyos elnevezések milyen fizikai formátumot takarnak.
Leginkább az észak-amerikai képregénypiacra jellemző forma, ott is bukkant fel először, 1934-ben. Legelterjedtebb alakjukban 20-35 oldalas, kapoccsal tűzött füzetek, melyeket legtöbbször sorozatok formájában, magazinszerű megjelenést – havi, kéthavi, stb. - követve adnak ki. Észak-Amerikában a legtöbb képregényfüzet a szuperhősös zsáner keretében jelenik meg, ezek produkálják az eladások kétharmadát-háromnegyedét.
A képregényfüzetek mérete az idők során sokat változott. A harmincas évektől a negyvenes évek közepéig-végéig terjedő, úgynevezett Aranykorban sokkal nagyobbak voltak a füzetek, mint manapság. Továbbá a ma ismert, kb. 22-24 oldalnyi hasznos tartalmat (plusz reklámokat) tartalmazó vastagság is csak jó három évtizede van érvényben. A korai időkben könnyen előfordulhattak 6-8, 12, de a mostaninál vastagabb, vagyis 64-100 oldalas füzetek is. Ez utóbbiak amúgy többnyire a negyedéves megjelenésű címekhez tartoztak, és ezek is hamar fogyatkozni kezdtek. Magyarországon ilyen formában jelenik meg például a Hihetetlen Pókember v2, vagy a szerzői kiadású képregények legtöbbje.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Bár az angol elnevezése szó szerint puhafedeles kötetet jelent, képregényes szempontból ennél szűkebben definiáljuk a tpb-ket*: olyan, puhafedeles könyvek, melyek korábban valamilyen más (legtöbbször füzetes) formában megjelent történetek újrakiadását tartalmazzák egybegyűjtve. Ezek a történetek lehetnek egy minisorozat valamennyi (vagy összes) részei vagy egy ongoing bizonyos számú füzetei. Leggyakrabban hat füzetnyi anyagot ölelnek át, bár ebben lehetnek akár elég extrém eltérések is. A jelenleg Magyarországon megjelenő szuperhősös képregénykötetek döntő többsége ebbe a formátumba tartozik.
*A tpb és a TPB rövidítés is használatos, nincs köztük lényegi különbség.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Két fajtájuk létezik:
- Az első tartalmilag megegyezik a fentebb tárgyalt tpb-kkel, csak nem puhafedeles, hanem – ahogy a nevében is benne van – kemény táblás, jobb esetben fűzött gerincű.
Az ilyen HC-ken belül két főbb típus létezik: a premiere és a deluxe (régebben oversized).
— A premiere úgymond a „fapados” változat. A keménytáblás borítón és a strapapíróbb gerincen túl semmit sem mutat fel. Mérete általában ugyanakkora vagy kicsit kisebb, mint az eredeti füzeté. A borítógalérián túl szinte semmilyen extrát nem tartalmaz. Régebben egyfajta olcsóbb átmenetet képeztek a „sima” HC-k (melyek mára a deluxe elnevezést kapták) és a tpb-k között, mára azonban ez a fajta lett az elterjedtebb. Mostanában ha egy gyűjteményes kötetet HC-nak neveznek, ezt a típust értik alatta.
— A deluxe (vagy néha még oversized-nak is nevezik) kiadás – mely régen az „alap” HC-nak felet meg – általában nagyobb méretű, mint a füzetek vagy a tpb-k, és a borítógaléria mellett legalább egy előszót tartalmaz. Ezen kívül más extrák is előfordulhatnak benne: vázlatrajzok, alkotói megjegyzések/naplók, vagy akár külön ebbe a kiadványba szánt bónusz történetek. A deluxe kiadások jellemzője lett az utóbbi időben, hogy a tpb-kkel és a premiere HC-kkal ellentétben nem hat, hanem ennél több számot fognak egybe (kivéve persze a minisorozatok deluxe kiadásait, melyet eleve behatárol az eredeti hossz).
Magyarországon tudomásunk szerint mindössze pár válogatáskötet sorolható ebbe a kategóriába, mint pl. a Dagobert bácsi: Az első 50 év vagy a Garfield: Az első 20/25 év. - A kemény fedeles graphic novelek másik elnevezése. Ilyenkor csak a kötés számít, a hossz és a méret alapján nem teszünk már további különbségeket (vagyis itt nincs premiere vagy deluxe). Idehaza ilyennek tekinthetőek pl. a mostanában megjelent Rejtő-újrakiadások.
A képregényfüzetek és a tpb-k egy sajátságos keveréke. Olyan, többnyire 48 vagy 72 oldalas füzetek, amik nem kapcsozva, hanem egy vékony, ragasztott gerinccel jelennek meg. Általában 2-3 részes minisorozatok, esetleg egyrészesek jelennek így meg. Keveset használt formátum, leginkább a DC Comicsra jellemző - bár a kétezres évek óta már náluk is ritkaságszámmá vált.
A tpb-től legfőképp az különbözteti meg őket, hogy a prestige-ek nem korábbi füzetek tartalmát közlik újra.
Magyarországon a legközelebbi példa rá a Pókember: A vadász lelke és a régi Csodálatos Pókember című sorozat 120-122. számai.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Omnibus, Archive edition, Compendium, Complete edition:
Lehet puha- vagy kemény fedeles. Hosszabb sorozatokat gyűjtenek egybe benne. Terjedelmük kiadótól is függően széles skálán mozog, 200 oldalas „vastag tpb-ktől” kezdve 1000-nél is több oldalas kódexekig sok minden található itt. A rengeteg fajta elnevezés abból ered, hogy ezeket a hatalmas gyűjteményes köteteket szinte minden kiadó más- és másképpen nevezi. Magyarországon ilyen megjelenésre még nem volt példa.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Az Absolute kb. A4-es, ritkább esetben még ennél is nagyobb HC-k elnevezése. Ezek a kötetek nem csak nagyok, hanem általában igencsak vastagok is: 12 vagy még több füzetnyi anyagot tartalmaznak. Emiatt kifejezetten gyűjtők számára jelentetik meg őket, olyan címekből, melyeknél várható, hogy a 60-150 dolláros borítóár mellett is megtérül a kiadás. Kifejezetten híres és nagy eladást produkáló, esetleg eleve komoly presztízsű címek jelennek meg így, mint például a Sandman, a Planetary vagy a Batman: Long Halloween.
Az Absolute elnevezés hivatalosan csak a DC kiadó ilyesféle köteteire használható, rajtuk kívül nem is mernek sokan belevágni ilyen kiadványok megjelentetésébe. Nemhivatalosan azonban azt a pár könyvet is Absolute-nak szokás nevezni, melyet ugyan nem a DC adott ki, mégis jellemzőikben javarészt megegyeznek a „hivatalos” Absolute-okéval. (Ilyen volt a Midnight Nation c. 12 részes mini keményfedeles kiadása.)
Magyarországon hasonló formátumban jelent meg Frank Miller 300-a.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Előbbi a Marvel, utóbbi a DC elnevezése a saját régi sorozataik nagyon olcsón megjelentetett, vékony papírra nyomott, fekete-fehér változataira. A kiadványok lényege, hogy viszonylag kis pénzért (kb. 10-16 dollár) hozzá lehessen jutni 20-30 füzetnyi újra kiadott anyaghoz az olyan címekből, melynek érintett füzetei (többnyire koruk folytán) vagy ritkaságszámba mennek, vagy elérhetetlen áruk van. Magyarországon ilyen megjelenésre még nem volt példa.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Zsebkönyvek. A füzeteknél kisebb, gerinccel rendelkező kiadványok elnevezése. Lehetnek gyűjteményes kötetek (ilyen a magyar megjelenések közül az Igazság Ligája kalandjai), önálló történetek (hazai példa a Snikt!) vagy sorozatok részei is (pl. a Zseb-Garfield vagy Donald kacsa zsebkönyv-sorozat).
Vissza a tárgymutatóhoz.
Ez a rész nem azt tárgyalja, hogyan készül pontosan egy képregény. Erre egész iskolák és tankönyvek épülnek. A lentebbi szócikkek célja, hogy némi képet adjanak arról, milyen részfolyamatokat takarnak a képregények kreditoldalain található egyes elnevezések.
Megjegyzés: a linkek nevei adott munkakör angol elnevezéseit takarják, ez esetleg segíthet az eligazodásban.
A történet megalkotásának legelső lépése: pontosan mi történik adott sztoriban. Vagy más néven az eseménysorozat: ki mit tesz, miért, mikor, hogyan. Képregények esetében a szöveges változata mindannak, amit látunk.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Habár a „sztori” inkább a cselekményre utal magyarban, tükörfordítás miatt sok helyen találkozunk ezzel a megnevezéssel a kreditoldalakon. A helyesebb megnevezése dialógus vagy szöveg volna. A képregényoldalakon olvasható írott szavakat takarja: a szövegbuborékok és a szövegdobozok tartalmát.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Evidens: aki a történetet és a szöveget írta. A fenti kettő alapján: a cselekmény és a dialógus írója egy személyben. Esetenként szerző (author) néven is szerepel a kreditoldalon.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Képregények esetén nagyon ritka, leginkább regények adaptálásánál találkozhatunk ilyen megjelöléssel. A forgatókönyvíró a rajzoló számára értelmezhető forgatókönyvet alkot a cselekmény- és/vagy dialógusíró ötletéből. Ez leginkább a sztori oldalakra, azon belül is képregénypanelekre lebontását, illetve az egyes paneleken található jelenetek rövid leírását jelenti. Mivel a dialógusírót és a forgatókönyvírót is a „script (writer)” névvel illetik, kezdő fordítóknál előfordulhat, hogy forgatókönyvírónak nevezik a szövegírót.
Vissza a tárgymutatóhoz.
A rajzolás legelső lépéseként a kapott forgatókönyvből vagy cselekményvázlatból általában vázlatokat készítenek. A vázlatok a panelek elrendezését, illetve a kamerakezelés, szereplők elhelyezésének kezdetleges változatát takarja. Legtöbbször gyors firkának tűnnek, ahol az egyes alakokat gyors rövidítések jelölik. Egyes rajzolók, különösen az amatőrök hajlamosak kihagyni ezt a lépést.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Nem szorul különösebb magyarázatra: a ceruzarajzoló készíti el magukat a képeket, amikből aztán majd a kész képregény készül.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Csak akkor bukkan fel, ha külön név szerepel a vázlatok készítésénél. A „kidolgozás” jelen esetben a kapott vázlatok kidolgozását takarja, vagyis a mások vázlatai alapján készített ceruzarajzot.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Mivel a ceruzarajz alapvetően túl halvány ahhoz, hogy messziről látszódjon vagy hogy lenyomatot készítsenek belőle, ezért a kész rajzokat kihúzzák. És régebben leginkább tustintával készult (ezért nevezik sokszor máig tusnak), manapság már inkább beszkennelik a rajzokat és számítógépen húzzák ki őket.
Amerikában a kihúzást általában nem a rajzoló, hanem egy csak ezzel foglalkozó ember végzi. Európában és Ázsiában az az elterjedtebb, hogy a rajzoló maga húzza ki a saját rajzait.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Ismét egy önmagát adó elnevezés: a színező felelős a képregények oldalainak színeiért. nagyon ritka kivételtől eltekintve a kilencvenes évek vége óta ez a folyamat számítógéppel készül.
A számítógépes színezés elterjedése óta időnként előfordul, hogy a színezés közvetlen a ceruzarajzok digitalizált változatain történik, átlépik a kihúzás folyamatát. Az így készült képek a kontúrok hiánya miatt festmény- vagy fotószerűbbek, ám a nyomtatásuk és az elkészítésük nehézséget okozhat.
Vissza a tárgymutatóhoz.
A beíró dolga, hogy elhelyezze a szöveget a képeken. A hőskorban ezt kézzel végezték, vékony tustollal. Úgy húsz-huszonöt éve kezdett elterjedni a számítógépes beírás és a kifejezetten képregényekhez készült betűtípusok kifejlesztése és használata. Mára Amerikában a legtöbb mainstream képregényt kifejezetten erre a célra alapított beíróstúdiókban feliratoznak. (Ilyen például a BlamBot vagy a ComiCraft.)
A digitális színezés előtt a beírás a kihúzás utáni fázis volt, a már szövegezett képek kerültek a színezőhöz. Mára előbb készül el teljesen a kép, és utólag helyezik el rajta a buborékokat és feliratokat, általában egy külön rétegen.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Ha valaki még emlékszik a régi Knet fórumának hőskorára, ott sokáig rejtély volt, hogy mi lehet a szeparátor dolga. Ő kifejezetten nyomdászati munkát végez.
Amikor a kilencvenes években lassan elterjedt a digitális színezés, a nyomdák még mindig a régi, négynyomatos módszert alkalmazták, amely során egy adott oldal négy hengeren (cián, bíbor, sárga és fekete vagy „kulcs”) ment át, mire elkészültek rajta a színek. A szeparátor dolga az volt, hogy a számítógépen, jobbára RGB (vörös–zöld—kék) színkombinációban készített színeket szétválassza CMYK nyomatokra, amiket aztán elküldhettek a nyomdának.
Vissza a tárgymutatóhoz.
A szerkesztő az adott kiadvány felügyelője. Az ő feladata, hogy időben elkészíttesse adott kiadványt az alkotókkal. ő ellenőrzi a történetet, illetve az ő feladata, hogy az illeszkedjen a kiadványcsaládok többi tagjához. Sokszor ő határozza meg a képregénysorozatokban a hosszú távú cselekmény követendő vonalát is, illetve ennek enyhébb formájában csak bizonyos módon tereli az írót egyes irányokba. Ezen kívül még sok más feladata lehet a sztori logikájának fenntartásán túl a kutatómunkáig.
Vagy, nagyon leegyszerűsítve, ő az írók, rajzolók és egyéb művészek közvetlen főnöke.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Nagyobb kiadóknál gyakran találkozunk ezzel a beosztással a kreditoldalakon. Mivel egy-egy szerkesztő alá előfordul, hogy egy tucat kiadvány is tartozhat, így nem felügyelheti azok elkészültének minden egyes részletét. A segédszerkesztő egyfajta titkárként, asszisztensként, vagy egyes esetekben a szerkesztő helyetteseként funkcionál, ő veszi át a kisebb prioritású feladatokat.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Szintén csak nagy kiadóknál fordul elő. Ez a poszt akkor létezik, ha már egyes kiadványcsaládon belül is túl sok cím jelenik meg ahhoz, hogy egy ember átlássa az egészet. Ezért például a Marvel Comicsnál sokszor külön csoportvezetőt állítanak az X-Mennel kapcsolatos füzetek élére, aki alá aztán több szerkesztő dolgozik (akik pedig saját segédszerkesztőt is kapnak maguk mellé).
Vissza a tárgymutatóhoz.
Adott kiadó vezető szerkesztője. Az ő feladata, hogy a cég kiadványai zökkenőmentesen készüljenek. Időnként beleszól egyes konkrét kiadványokba is, ám ezt a gyakorlatot viszonylag ritkán folytatják, mert se a szerkesztők, se az alkotók nem szeretik, amikor legfelülről, sokszor minimális rálátással próbálják irányítani a történetet.
A főszerkesztőt gyakorlatilag egyfajta ügyvezető igazgatóként is tekinthetjük, aki nem a napi apróságokért, hanem a cég működésének fenntartásáért felelős.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Legtöbbször maga a tulajdonos, vagy legalábbis a kiadóvállalat gyakorlati feje. Ő (hivatalosan) a kiadványokkal, azok történeteivel szinte egyáltalán nem törődik, az ő dolga a cég ügyeinek intézése. A szerkesztőségi rész egyben tartásáért nem ő, hanem a főszerkesztő felel.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Producer/gyártásvezető/felelős vezető
2011 óta gyakran találkozni a Marvel kreditjeiben egy bizonyos „producerrel.” Ez a megjelölés a Marvel Comics igazgatóságának vezetőjét, egyben az eggyel magasabb szintű Marvel Entertainment igazgatótanácsának tagját jelöli. Ő a cég egyik legmagasabb beosztású embere, a felelős vezető, aki a kiadói státuszú ember felett áll.
Vissza a tárgymutatóhoz.
Amerikai:
- Eisner-díj: Talán mind közül a legismertebb, nevezhetjük az Oscar képregényes megfelelőjének. Az 1985-ben alapított, de csak háromszor kiosztott Kirby-díj (Jack Kirbyről, az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek egyik, ha nem a legmeghatározóbb, legendás alkotójáról nevezték el) szellemi utódja. Nevét Will Eisnerről, az amerikai képregények egyik legnagyobb úttörőjéről kapta. Az amerikai képregényeket díjazza elsősorban, bár vannak benne külföldi kategóriák is. Egy öttagú testület dönt a díjazottakról, az átadásra pedig minden év nyarán a San Diego-i Képregényfesztiválon kerül sor.
- Harvey-díj: Szintén a Kirby-díj utódja, de ezt egy másik testület vezeti. Harvey Kurtzmanról kapta a nevét, aki talán a MAD magazin megalapításáról a legismertebb. A díj hasonló kategóriákat tartalmaz, mint az Eisner. Egy képregényszakértőkből álló testület nevezi meg a győztest, a díjakat pedig minden évben egy jelentősebb (de nem mindig ugyanazon a) képregényes eseményen osztják ki.
- Bill Finger-díj: A Mark Evanier által alapított díj Batman valódi alkotójáról, Bill Fingerről kapta a nevét, és a névadó emlékéhez méltóan olyanoknak osztják ki, akik komoly teljesítményeik ellenére sosem kaptak ilyesfajta elismerést a szakmától. 2005. óta létezik, és minden évben két díjazottja van, egy élő és egy már elhunyt képregényalkotó. A kiosztására az Eisner-díj mellett szintén a San Diego-i Képregényfesztiválon kerül sor.
Európai:
- Festival International de la Bande Dessinée d'Angouleme (Angouleme Nemzetközi Képregényfesztivál): A legnagyobb francia képregényfesztivál, melynek keretében minden évben megválasztják az év legjobb köteteit, több kategóriában is. 1974. óta rendezik meg, minden év januárjában.
- Eagle-díj: Az ötvenes-hatvanas évek népszerű brit képregénymagazinjáról kapta a nevét ez a nagy-britanniai képregényes díj, amit először 1977-ben osztottak ki, azóta pedig kisebb kihagyásokkal évente. A fentebbiekkel ellentétben itt a közönségszavazatok döntenek, és leginkább az angol nyelvű, onnan is elsősorban a brit képregényipar termésére koncentrálnak. A díj kiosztására az utóbbi időkben a brit Képregény-kiállításon kerül sor.
Ázsiai:
- Sogakukan manga-díj: Az egyik legnagyobb japán képregényes díj, nevét egy japán mangakiadóról, egyben a díj védnökéről kapta. 1955 óta létezik, jelenleg négy kategória szerepel benne (általános, férfi, női és gyermekmanga).
- Kodansa manga-díj: Szintén a védnök kiadóról kapta a nevét, és ugyanazokat a kategóriákat tartalmazza, mint a Sogakukan-díj. 1977 óta létezik.
- Tezuka Oszamu kulturális díj: Adott évben kimagasló teljesítményt nyújtó rajzolóknak osztják ki. Nevét az Astro Boy és még számos más nevetetes manga alkotójáról, Tezuka Oszamuról kapta.