Ajánló

Hulk - Smash 02
Hulk

Hulk - Smash 02

Hozzászólások

  • Grey Gargoyle 2017.06.24. 10:58
    Vicces hogy az utolsó képkockán "Véletlenül" elszinezték. :)

    Bővebben...

     
  • Micho 2017.06.23. 19:38
    Szia, a sorozat nálunk sosem volt fent végig , de máshonnan megszerezhetted a szkenneket. Igazából ...

    Bővebben...

     
  • Farek 2017.06.23. 13:34
    Ja, azt hittem, a Malícia-féle ruhánál a Pszicho által ráaggatott tüskés-maszkos domina szerkót érted.

    Bővebben...

     
  • Kamiontauri 2017.06.23. 12:15
    Kicsit talán off: Én letöltögetős vagyok, nem online olvasó, későbbi újraolvasásnál is, meg még millió ...

    Bővebben...

     
  • Inner Circle 2017.06.23. 11:59
    Az az: http://media.comicbook.com/uploads1/2015/02/sue-storm-costume-change-121606.jpg De ez ...

    Bővebben...

Ki van itt?

Oldalainkat 193 vendég és 5 tag böngészi

  • 24747
  • Gaston
  • SilentBob
  • Tirpák
  • zsani89

Aldarion rovata

I. fejezet: Mítosz (5/1)

A titánok és az univerzum kialakulása

demon2Senki sem tudja pontosan, hogyan született az univerzum. Némely teóriák szerint valamiféle katasztrofális kozmikus robbanás hozta létre a világok végtelen szövedékét a Sötét Mélység végtelenében - világokat, melyek egy nap csodálatos, vagy elborzasztó létformák seregeit hordozzák majd. Mások abban hisznek, hogy az univerzumot egyes-egyedül teremtette egy mindenható entitás. Noha a kaotikus univerzum valódi eredete máig homályba burkolózik, annyi azonban bizonyos, hogy egy nagyhatalmú faj tagjai kezdtek el stabilitást vinni a különféle világokba, hogy biztonságos jövőt építsenek a nyomdokaikba lépő lényeknek.

A titánok, a kozmosz távoli végeinek kolosszális, fémes bőrű istenei fogtak először az újszülött univerzum fölfedezésébe, és kezdtek munkálkodni a számtalan világon. Átformálták a planétákat, hatalmas hegységeket emeltek és végtelen tengeröblöket mélyítettek. Belélegezhető levegőt és viharokban dús atmoszférát teremtettek. De ez csak egy részlete volt mérhetetlenül grandiózus tervüknek, hogy rendet teremtsenek a káoszban. Oly erővel ruházták fel a primitív lényeket, mellyel azok gondját viselhették művüknek, és megőrizhették az átformált világok sértetlenségét.

A Phanteon nevű elit csoport által vezetett titánok a Sötét Mélységben szétszórt világok százmillióinak hozták el a rendet a teremtés első korszakában. A jóindulatú Phanteon, mely meg akarta védelmezni ezeket a világokat, mindig éberen a figyelt a Torz Túlnan dimenzión kívüli gonosz entitásainak támadásaira. A túlnan, a kaotikus mágia egyik éteri síkja, mely kapcsolódik az univerzum miriádnyi világához, volt az otthona egy gonosz, végtelen számú tagból álló démoni fajnak, melynek egyetlen vágya, hogy megsemmisítsen minden életet, és kiszipolyozhassa az élő univerzum energiáit. A titánok, minthogy eredendően képtelenek voltak megérteni a gonoszság akármilyen formáját, igyekeztek megtalálni a módját, hogyan vethetnének véget a démonok szüntelen fenyegetésének.

Sargeras árulása

Idővel a démonok meglelték az utat a Torz Túlnanból a titánok világaira, ezért a Phanteon kiválasztotta legnagyobb harcosát, Sargerast, hogy ő maga alkossa a védelem első vonalát. A csodálatos, olvadt bronz bőrű óriás számtalan évezreden keresztül teljesítette kötelességét, felkutatott és elpusztított annyi démont, amennyit csak tudott. Az eónok során Sargeras két nagyhatalmú démon fajtával találkozott, melyekben közös vonás volt, hogy mindkét faj uralni akarta a valós univerzumot.

Az eredar, egy démoni varázslókból álló faj arra használta boszorkánymesteri mágiáját, hogy lerohanja és leigázza a világokat. A megtámadott világok őslakos népeit átalakították a gonosz energiák, míg végül maguk is démonokká változtak. Noha Sargeras majdhogynem végtelen hatalma bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy legyőzze gonosz eredarokat, hatalmas bajt zúdított nyakába a lények romlottsága, és mindent átjáró gonoszsága. Védtelenül a mélységes gonoszsággal szemben, a hatalmas titán elkezdett egyfajta zavarodott depresszióba süllyedni. Egyre növekvő gondjai ellenére Sargeras megtisztította az univerzumot a boszorkánymesterektől - bebörtönözte őket a Torz Túlnan egyik eldugott szegletében.

Miközben gondjai és kétségei egyre nőttek, Sargeras a titánok parancsára kénytelen volt szembeszállni egy újabb csoporttal: a nathrezimmel. Ez a gonosz vámpírikus démonfajta (ismertebb nevükön rémurak) meghódított néhányat a lakott világok közül azáltal, hogy lakóikat a hatalmukba kerítették, s az árnyak felé fordították szívüket. Az alávaló, intrikus rémurak egész nemzeteket fordítottak egymás ellen, bizalmatlanságot és esztelen gyűlöletet szítva közöttük. Sargeras könnyedén legyőzte a nathrezimeket, de romlottságuk mélyen megérintette őt.

Ahogy a kétely és a kétségbeesés felülkerekedett Sargeras ítélőképességén, elvesztette a küldetésébe és a titánok rendezett univerzumáról szőtt álmába vetett hitét. Végül arra a következtetésre jutott, hogy már a rend puszta gondolata is képtelenség, és hogy a sötét, magányos mindenséget valójában a káosz és a gonoszság uralja. Bajtársai, a titánok próbálták meggyőzni tévedéséről, és lenyugtatni háborgó kedélyét, de ő semmibe vette a reményteli álmaikat, ostoba önámító illúzióként kezelve azokat. Soraikat véglegesen elhagyván Sargeras elindult, hogy megtalálja saját helyét az univerzumban. Noha a Phanteont elkeserítette távozása, a titánok nem láthatták előre, meddig merészkedik eltévelyedett fivérük.

Idővel Sargeras őrülete felőrölte egykor dicső szellemének utolsó morzsáit is, s meggyőződésévé vált, hogy a teremtés kudarcáért maguk a titánok a felelősek. Elhatározta hát, hogy megállíthatatlan sereget toboroz, mellyel semmissé teszi a titánok munkáját, és lángba borítja az anyagi univerzumot.

A szívét megfertőző romlottság oly erős volt, hogy még Sargeras titáni külsején is nyomot hagyott. Szemei, haja és szakálla lángba borult, fémes, bronzszínű bőre pedig megrepedezett, felfedve alatta a végtelen gyűlölet fortyogó katlanját.

Haragjában Sargeras összezúzta az eredarok és a nathrezimek börtönét, és szabadjára eresztette a démonokat. A ravasz teremtmények fejet hajtottak a sötét titán tomboló dühe előtt, és felajánlották, hogy romlott tudásuk legjavával szolgálják őt. Sargeras kiválasztott két bajnokot az eredárok nagy erejű népéből, hogy vezessék a pusztítás démoni hadseregét. Kil'jaedennek, a Megtévesztőnek jutott az a feladat, hogy felkutassa a mindenség leggonoszabb fajait, és Sargeras seregébe toborozza őket. A másik bajnoknak, Archimonde-nak, a Tisztátalannak Sargeras azt a feladatot adta, hogy vezesse egyre gyarapodó seregét mindazok ellen, kik szembe mernek szegülni a titán akaratával.

Kil'jaeden első lépéseként borzalmas erejét felhasználva leigázta a vámpírikus rémurakat. A rémurak szolgáltak személyes ügynökeiként a mindenségben, és örömüket lelték a primitívebb fajok felkutatásában, hogy mesterük megronthassa, és a nyájhoz csatolhassa őket. Tichondrius, a Sötétséghozó volt a rémurak legkiválóbbika. Tichondrius kiváló katonaként szolgálta Kil'jaedent, és örömmel teljesítette Sargeras akaratát a mindenség sötét zugaiban.

A hatalmas Archimonde is kiválasztotta saját ügynökeit. Besorozta a gonosz veremurakat, és kegyetlen vezérüket, Mannoroth-ot, a Pusztítót, abban a reményben, hogy az így felállított harcos elit felkutat neki minden életformát.

Miután Sargeras látta, hogy seregei összegyűltek és készen állnak rá, hogy teljesítsék minden parancsát, kivezényelte erőit a mérhetetlen Sötét Mélységbe. Egyre erősödő seregének a Lángoló Légió nevet adta, s mind máig tisztázatlan az a tény, hogy hány világot prédált és perzselt fel szerte az univerzumban a szentségtelen lángoló hadjárata során.

I. fejezet: Mítosz (5/2)

Az ősi istenek és Azeroth átformálása

A titánok nem tudván arról, hogy Sargeras küldetése számtalan világon tönkretette munkájukat, mindez idő alatt tovább formálták a planétákat elképzeléseiknek megfelelően. Utazásaik során többek közt egy olyan kisebb világra is rátaláltak, melyet lakói később Azeroth-nak neveztek el. Miközben a titánok elkezdték munkájukat az eredeti kontinensen, találkoztak néhány barátságtalan elementál életformával. Ezek az elementálok, akik valamiféle rejtélyes, gonosz, csak ősi istenekként ismert entitásokat imádtak, megesküdtek, hogy kiűzik a titánokat, és megakadályozzák, hogy a megszállók rátegyék fémes kezüket a világukra.

Az ősi istenek gonoszsága rákényszerítette a Phanteont, hogy háborút indítson az elementálok és sötét uraik ellen. A régi istenek seregeit a legerősebb elementál hadnagyok vezették: Ragnaros a Tűzúr, Therazane a Kőanya, Al'Akir a Szélúr, és Neptulon a Hullámvadász. Kaotikus erőik végig söpörtek a világon, és összecsaptak a titánokkal. Noha az elementálok hatalma meghaladta a halandó elme felfogóképességét, egyesített erejük is kevésnek bizonyult a nagyhatalmú titánokkal szemben. Az elementál urak egytől-egyig elbuktak, seregeik szétszóródtak.

A Phanteon összezúzta az ősi istenek citadelláját, és világ felszíne alá láncolta az öt gonosz istent. Az ősi istenek hatalma nélkül, amely a haragvó szellemeket a fizikai világhoz kötötte, az elementálokat száműzték egy mélységi síkra, ahol az örökkévalóságig harcolhatnak egymással. Az elementálok távozása után a természet megnyugodott, és a világra béke és harmónia telepedett. A titánok látva, hogy megfékezték a fenyegetést, folytatták munkájukat.

A titánok erőt adtak néhány fajnak ahhoz, hogy segíthessenek nekik a világ formálásában. Mágikus élő kövek felhasználásával törpeszerű kőlényeket teremtettek, hogy segítsenek nekik a végtelen földalatti alagutak kivájásában, a tengerfenék kialakításához, és a föld felemeléséhez pedig megteremtették a tengeri óriásokat. A titánok korokon keresztül formálták a földet, míg végül egyetlen tökéletes kontinenst alkottak. A kontinens közepén kialakítottak egy sziporkázó energiákból álló tavat. A tó, amelynek az Örökkévalóság Forrása nevet adták, volt minden élet forrása a planétán. Termékeny energiái táplálták a föld csontjait, és azok ruházták fel az életet azzal a képességgel, hogy gyökeret verhessen a bolygó gazdag talajában. Idővel növények és fák borították a kontinenst, szörnyetegek és más élőlények járták egyre nagyobb számban a szárazföldeket és a vizeket. Munkájuk utolsó napjának alkonyán a titánok Kalimdornak, az "örök csillagfény földjének" nevezték el a kontinenst.

A sárkányok megbízatása

Minthogy munkájuk a kis planétán elvégeztetett, a titánok elégedetten elhagyni készültek Azeroth-ot. Ám mielőtt így tettek volna, a bolygó leghatalmasabb fajait felruházták a feladattal, hogy ügyeljenek Kalimdorra, nehogy bármiféle erő veszélyeztethesse tökéletes békéjét. Abban a korban még számtalan sárkánycsalád létezett, de közülük öt messze felülmúlta testvéreit. Ezt az ötöt választották ki a titánok, hogy őrködjenek a bimbózó világ felett. A Phanteon legnagyobb hatalmú tagjai átadták erejük egy-egy morzsáját a családok vezetőinek, akiket azóta Nagy Aspektusok, vagy Sárkány Aspektusok néven ismernek.

Aman'Thul, a Pantheon ősatyja a hatalmas bronz sárkánynak, Nozdormunak adományozta kozmikus hatalmának egy részét. Felruházta a sárkányt azzal a képességgel, hogy felügyelje az időt, és a szemmel tartsa a sors és az elmúlás örökkön öszefonódó szálait. A szoikus, nemeslekű Nozdormut attól kezdve az Időtlennek nevezték.

Eonar, minden élet titán patrónusa hatalma egy részét a vörös leviatánnak, Alexstraszának adta át. Alexstrasza, kit ezután az Élet Őrzőjeként ismertek, ügyelt minden élő teremtmény biztonságára szerte a világon. Bölcseségéért és minden élőlény iránti határtalan könyörületéért Alexstaraszát Sárkánykirálynővé koronázták és ráruházták a fajtája feletti uralmat.

Eonar Alexstrasza húgát, a karcsú zöld sárkányt, Yserát is megáldotta a természet befolyásolásának hatalmával. Ysera örök transzba merülve hozzákötődött a teremtés álmához. Álmodóként ismerik őt, aki zöldellő birodalmából, a smaragd álomból őrködik a világ növekvő vadonjai felett.

Norgannon, a titánok tudományának őrzője és mágus mestere a kék sárkányra, Malygosra bízta végtelen hatalmának egy morzsáját. Ettől fogva Malygost Mágiaszövőnek is nevezik, ő a mágia és a titkos arkán tanok őrzője.

Khaz'goroth a titán világok formálója és kovácsa nagy hatalmának egy részét a rettentő fekete sárkányra, Neltharionra bízta. A nemeslelkű Neltharion, akit ettől fogva a Föld Őrzője névvel illettek hatalmat kapott a föld és a világ mélyen fekvő vidékei felett. A világ erejét testesítette meg. Ő volt Alexstrasza legnagyobb támogatója.

Ilyenformán felhatalmazva, az Öt Aspektusra bízták a világ védelmét a titánok távollétében. Miután a sárkányok felkészültek a teremtés őrzésére, a titánok örökre maguk mögött hagyták Azerothot. Sajnos csak idő kérdése volt, hogy Sargeras tudomást szerezzen az újszülött világ létezéséről...


I. fejezet: Mítosz (5/3)

Az ébredező világ és az Örökkévalóság Forrása

Tízezer évvel azelőtt, hogy az orkok és az emberek összecsaptak egymással az első háborúban, Azeroth világának bölcsőjében egyetlen hatalmas kontinens ringott, tengerektől körülvéve. Ez a Kalimdornak nevezett föld számos változatos fajnak és teremtménynek adott otthont, akik a túlélésükért küzdöttek az ébredő világ vad természeti erői ellen. A sötét kontinens közepén volt egy izzó energiákból álló rejtélyes tó. Ez a tó, amelyet később az Örökkévalóság Forrásának neveztek el, a világ mágiájának és természetes hatalmának igaz szíve volt. A világon túli Sötét Mélységből származó energiájával a Forrás egy misztikus gócpont volt, amely szétszórta ezeket az energiákat a világban, táplálva az életet annak minden csodálatos megjelenési formájában.

Idővel egy éjszakai életmódot folytató primitív humanoid törzs merészkedett óvatosan az igézően bűbájos tó partjaira. A vad, nomád humanoidok, akiket a tó furcsa energiái vonzottak oda, kezdetleges viskókat építettek békés partjain. Idővel a Forrás kozmikus hatalma befolyásolta a törzset, erősebbé, bölcsebbé és gyakorlatilag halhatatlanná változtatta őket. A törzs felvette a kaldorei nevet, amely anyanyelvükön azt jelentette: „a csillagok gyermekei”. Bimbózó társadalmukat ünnepelve a tó partjai mentén hatalmas építményeket és templomokat emeltek.

A kaldoreiek, vagy későbbi nevükön az éjelfek a holdistennőt, Elune-t tisztelték és hitték, hogy a nappali órákban ott alszik a tó csillámló mélységeiben. Az ősi éjelf papok és jövendőmondók kielégíthetetlen kíváncsisággal tanulmányozták a Forrást, attól a vágytól hajtva, hogy felfedezzék ismeretlen titkait és hatalmát. Ahogy a társadalmuk fejlődött, az éjelfek felderítették egész Kalimdort és találkoztak más lakóival is. Az egyedüli lények, akiktől tartottak az ősi és nagyhatalmú sárkányok voltak. Az óriási hüllőszerű lények gyakran visszahúzódónak bizonyultak, de kétségkívül sokat tettek azért, hogy az ismert földeket megvédjék az esetleges fenyegetésektől. Az éjelfek megtudták, hogy a sárkányok magukat a világ védelmezőinek tartják és elfogadták, hogy őket és a titkaikat jobb nem háborgatni.

Idővel az éjelfek kíváncsisága ahhoz vezetett, hogy találkoztak és barátságot kötöttek számos nagyhatalmú lénnyel, köztük például Cenariusszal, aki a háborítatlan erdőségek félistene volt. A nemeslelkű Cenarius megkedvelte a kíváncsi éjelfeket és sok időt töltött azzal, hogy megtanítsa nekik a természet titkait. A békés kaldoreiekben erős kötődés támadt Kalimdor élő erdőségei iránt és elmerültek a természet harmonikus egyensúlyában.

Ahogy teltek-múltak a végtelennek tűnő korszakok, az éjelfek civilizációja felvirágzott mind területileg, mind kulturálisan. Templomaik, útjaik és lakóházaik megtalálhatók voltak szerte az egész sötét kontinensen. Azshara, az éjelfek gyönyörű és tehetséges királynője egy hatalmas, csodálatos palotát épített a Forrás partjainál, ahol kiválasztott udvartartása élt a drágakövekkel díszített csarnokokban. Hű szolgái, akiket Quel’doreinek vagyis előkelőknek hívott lesték minden parancsát és mindenki másnál többre tartották magukat. Bár Azshara királynőt egyformán szerette az egész népe, az előkelőket titkon irigyelte és egyáltalán nem kedvelte a többi éjelf.

Azshara királynő osztotta a papok kíváncsiságát az Örökkévalóság Forrásával kapcsolatban, ezért elrendelte, hogy az előkelők derítsék ki a tó titkait és fedjék fel igazi célját a világban. Így aztán belevetették magukat a munkába és fáradhatatlanul tanulmányozták a Forrást. Idővel kifejlesztették azt a képességet, hogy manipulálni és irányítani tudták a Forrás kozmikus energiáit. Kísérleteik előrehaladtával felfedezték, hogy újonnan kifejlesztett képességükkel kedvükre tudtak teremteni vagy pusztítani. A meggondolatlan előkelők primitív mágiába botlottak és elhatározták, életüket annak szentelik, hogy a mesterévé váljanak. Bár abban egyetértettek, hogy a mágia veszélyes is lehet, ha felelőtlenül használják, Azshara és a kiválasztottai mégis meggondolatlan nemtörődömséggel kezdték gyakorolni mágiájukat. Bár Cenarius és számos hajlott korú éjelf tudós figyelmeztetett rá, hogy a mágia egyértelműen szeszélyes művészetével való játszadozás csakis katasztrófához vezethet, ennek ellenére Azshara és követői makacsul folytatták bimbózó képességeik fejlesztését.

Ahogy hatalmuk egyre nőtt, Azshara és az előkelők határozott változáson mentek át. A gőgös és zárkózott főnemesi osztály egyre érzéketlenebb és kegyetlenebb lett éjelf testvéreikkel szemben. Egy sötét és nyomasztó árnyék borult fekete lepelként Azshara valaha lenyűgöző szépségére. Egyre jobban visszavonult szerető népétől és senkivel sem érintkezett megbízható előkelő papjain kívül.

Egy fiatal tudós, Viharhozó Malfurion, aki sok időt töltött a druidizmus primitív művészetének tanulmányozásával, sejteni kezdte, hogy az előkelőket és szeretett királynőjét valami rettenetes hatalom rontása támadta meg. Bár arról sejtelme sem volt, hogy miféle gonosz közeleg, azt tudta, hogy az éjelfek élete hamarosan örökre megváltozik…

Az ősök háborúja

10000 évvel a Warcraft I. eseményei előtt

Az előkelők meggondolatlan mágiahasználata az Örökkévalóság Forrásából kiindulva energiahullámokat bocsátott ki a Sötét Mélységbe. Ezeket a folyamatosan áradó energiahullámokat rettenetes idegen elmék érzékelték. Sargeras – minden élő Nagy Ellensége, a Világok Elpusztítója – felfigyelt ezekre az erős hullámokra és azonnal távoli kiindulópontjuk felé fordult. Azeroth őskori világát kémlelve és az Örökkévalóság Forrásának határtalan energiáit érzékelve Sargerasban mohó vágy ébredt. A Névtelen Üresség nagy sötét istene elhatározta, hogy elpusztítja az ifjú világot és megkaparintja az energiáit magának.

Sargeras összehívta hatalmas Lángoló Légióját és megindult Azeroth gyanútlan világa felé. A Légiót alkotó milliónyi rikoltozó démont az univerzum távoli sarkaiból rángatták elő és már ki voltak éhezve a hódításra. Sargeras hadnagyai, Archimonde, a Tisztátalan és Mannoroth, a Pusztító felkészítették pokolbéli szolgáikat a támadásra.

Azshara királynő, eltelve mágiájának szörnyű extázisától, áldozatául esett Sargeras ellenállhatatlan hatalmának és beleegyezett, hogy elősegíti a világon való megtestesülését. Még előkelő szolgálói is átadták magukat a mágia elkerülhetetlen rontásának és istenként kezdték tisztelni Sargerast. A Légióhoz való hűségüket bizonyítandó, segítettek királynőjüknek egy hatalmas, kavargó portál megnyitásában, az Örökkévalóság Forrásának mélyén.

Miután végzett az előkészületekkel, Sargeras megkezdte Azeroth elleni invázióját. A Lángoló Légió harcos démonai megrohanták a világot az Örökkévalóság Forrásán keresztül és ostrom alá vonták az éjelfek békésen alvó városait. Archimonde és Mannoroth vezetésével a Légió elözönlötte Kalimdor földjét, nyomukban csak hamu és gyász maradt. A boszorkánymester démonok perzselő pokollényeket idéztek, akik meteorokként zuhantak rá Kalimdor templomainak díszes tornyaira. Kalimdor mezőin egy csapat gyújtogató, vérontó gyilkosból, a Végzetgárdistákból álló banda masírozott végig és mindenkit legyilkoltak, aki az útjukba állt. Vad, démoni pokolkutyák falkái pusztíthattak ellenállás nélkül a vidéken. Bár a bátor Kaldorei harcosok sietve indultak ősi hazájuk megvédelmezésére, méterről-méterre egyre hátrébb szorultak a Légió támadásának dühe elől.

Viharhozó Malfurion feladata lett, hogy segítséget találjon ostromlott testvéreinek. Viharhozót - kinek testvére, Illidan maga is a előkelők mágiáját gyakorolta – dühítette a főnemesi osztály egyre növekvő korrupciója. Miután meggyőzte Illidant, hogy hagyjon fel veszélyes szenvedélyével, Malfurion elindult, hogy megtalálja Cenariust és toborozzon egy ellenálló sereget. A fiatal és szemrevaló papnő, Tyrande is csatlakozott a testvérekhez, Elune nevében. Bár mind Malfurion, mind Illidan gyengéd érzelmeket táplált az idealista papnő irányában, Tyrande szíve egyedül Malfurioné volt. Illidan féltékenyen szemlélte testvére és Tyrande bimbózó románcát, de tudta, hogy szívének fájdalma semmi a mágia iránti függőségének kínjához képest.

Illidan aki rászokott a mágia éltető energiáira, erejét megfeszítve igyekezett ellenállni annak az elemi erejű kísértésnek, hogy még egyszer megcsapolja a Forrás energiáit. Azonban Tyrande türelmes támogatásával képes volt megtartóztatni magát és segített megtalálni testvérének a rejtőzködő félistent, Cenariust. Cenarius, aki a távoli Hyjal-hegy szent Holdligetében élt beleegyezett, hogy segít az éjelfeknek megtalálni az ősi sárkányokat és megnyerni támogatásukat. A sárkányok, akiket az óriási vörös leviatán, Alexstrasza vezetett belementek, hogy harcba küldjék rajaikat a démonok és pokolbéli mestereik ellen.

Cenarius a megbűvölt erdő szellemeinek segítségével összehívott egy ősöreg faemberekből álló sereget és egy bátor szárazföldi offenzívában a Légió ellen vezette őket. Mikor az éjelfek ostromgyűrűt vontak Azshara temploma és az Örökkévalóság Forrása köré, kitört a totális háború. Újonnan szerzett erős szövetségeseik ellenére Malfurion és társai felismerték, hogy a Légiót nem lehet pusztán katonai erővel legyőzni.

Miközben titáni csata zajlott Azshara fővárosa körül, a megtévedt királynő Sargeras érkezését várta. A Légió ura arra készült, hogy átlép az Örökkévalóság Forrásán és megtestesül a felprédált világon. Ahogy lehetetlenül hatalmas árnyéka egyre közelebb került a Forrás háborgó felszínéhez, Azshara maga köré gyűjtötte legnagyobb hatalmú előkelő követőit. Csak úgy tudtak volna Sargeras számára megfelelően nagy kaput nyitni, ha mágiájukat egyetlen fókuszált varázslatban egyesítik.

Miközben dúlt a csata Kalimdor lángoló harcmezőin, rettenetes dolog történt. Az események pontos részletei elvesztek a múlt ködében, de azt tudjuk, hogy Neltharion, a Föld Sárkány Aspektusa megőrült a Lángoló Légió elleni egyik kritikusan fontos összecsapásban. Bőre elkezdett felhasadni, testéből lángok és mindent elemésztő düh áradt ki. Felvette a Halálszárny nevet, majd a lángoló sárkány saját testvérei ellen fordult és elűzte az öt sárkányrajt a csatamezőről.

Halálszárny váratlan árulása annyira pusztító volt, hogy az öt sárkányraj sosem heverte ki igazán. A sebesült és döbbent Alexstrasza valamint a többi nemes sárkány arra kényszerült, hogy magukra hagyja halandó szövetségeseiket. Malfurion és társai, akik egyszerre csak reménytelen túlerővel találták szemben magukat, alig élték túl az ezt követő ellentámadást.

Malfurion meg volt győződve róla, hogy az Örökkévalóság Forrása köti össze mintegy köldökzsinórként a démonokat a fizikai világgal, ezért azt hangoztatta, hogy pusztítsák el. Társai – tudván, hogy a Forrás volt halhatatlanságuk és hatalmuk forrása – borzadva fogadták ezt a hirtelen hozott döntést. Tyrande mégis látta a bölcsességet Malfurion elmélete mögött, így meggyőzte Cenariust és a többieket, hogy rohanják le Azshara templomát és találják meg a módját a Forrás elpusztításának egyszer és mindenkorra.

I. fejezet: Mítosz (5/4)

A meghasadt föld

Illidan tisztában volt azzal, hogy a Forrás elpusztítása lehetetlenné tenné, hogy valaha is újra mágiát használhasson, ezért elhagyta a csoportot és elindult, hogy figyelmeztesse az előkelőket Malfurion tervére. Függőségéből eredő őrületének illetve testvére Tirandával folytatott viszonya miatt érzett gyötrő féltékenységének köszönhetően Illidannak egyáltalán nem volt lelkiismeretfurdalása amiatt, hogy elárulta Malfuriont és csatlakozott Azshara követőihez. Illidan esküt tett rá, hogy mindenek felett álló célja lesz a Forrás hatalmának megvédése, bármilyen eszközzel.

A testvére távozásától megtört szívű Malfurion társainak élén Azshara templomához vonult. Ám ahogy betörtek a fogadóterembe, ott találták az előkelőket, akik sötét varázslatukat kántálták. A közösen felidézett varázslat a Forrás háborgó mélységeiben egy instabil energiaörvényt hozott létre. Miközben Sargeras fenyegető árnya egyre közelebb került a felszínhez, Malfurion és szövetségesei támadásba lendültek.

Illidan figyelmeztetésének köszönhetően Azshara fel tudott készülni a támadásra. Malfurion majdnem mindegyik követője áldozatául esett az őrült királynő mágiájának. Tyrande-t, aki megpróbálta hátbatámadni Azsharát meglepte a királynő előkelő testőreinek támadása. Bár sikerült legyőznie a testőröket, rettenetes sebeket szerzett az ellenük vívott harcban. Mikor Malfurion látta, hogy szerelme elesett, gyilkos dühroham uralkodott el rajta és elhatározta, hogy véget vet Azshara életének.

Miközben a templom falain belül és kívül is ádáz csata zajlott, Illidan előbukkant az árnyakból a nagy Forrás partján. Különleges módon előkészített üvegcséket vett elő és letérdelve megtöltötte őket a Forrás csillámló vizével. Biztos volt benne, hogy a démonok szétzúzzák az éjelfek civilizációját, ezért Illidan úgy tervezte, hogy ellopja a megszentelt vizet, és energiáit megtartja magának.

A Malfurion és Azshara között kibontakozó csata az előkelők gondosan megtervezett varázslatát káoszba taszította. A Forrás mélységeiben kavargó instabil örvény felrobbant és ez egy végzetes eseménysort indított el, amely a világ meghasadását eredményezte. A hatalmas robbanás az alapjáig lerombolta a templomot és óriási lökéshullámokat gerjesztett a megkínzott föld mélyén. Miközben folyt az elkeseredett küzdelem a Légió és az éjelfek között a lerombolt fővárosban, a háborgó Örökkévalóság Forrása magába roskadt és összeomlott.

Az ezután következő végzetes robbanás megrázta a földet és elsötétítette az eget.

Ahogy a Forrás felrobbanásának utórezgései megrázták a világ csontjait, a tenger benyomult, hogy kitöltse a földben maradt tátongó sebet. Kalimdor földterületének közel nyolcvan százaléka megsemmisült a robbanásban, csak egy maroknyi különálló kontinens maradt utána az újonnan született háborgó tenger körül. Az új tenger közepén, ott ahol valaha az Örökkévalóság Forrása volt, egy szökőáraktól és kaotikus energiáktól korbácsolt viharos terület keletkezett. Ez az iszonyatos seb, amelyet csak a Forgatag néven ismernek, talán az örökkévalóságig folytatja vad kavargását. Állandó mementója marad ennek a rettenetes katasztrófának… és annak az utopisztikus korszaknak, ami örökre elveszett.

Valahogyan, csodával határos módon Azshara királynő és előkelő követői túlélték a katasztrófát. A magukból kibocsátott mágia visszacsapása megkínozta és eltorzította őket miközben a Forrás robbanásától felkorbácsolt tenger lerántotta őket a mélybe. Átok szállt rájuk és átalakulva új formát vettek fel, belőlük lettek a gyűlöletes kígyószerű nágák. Azshara gyűlölettel és haraggal eltelve egy hatalmas szörnyszülött lett, tükrözve azt a romlottságot és gonoszságot, ami mindig is benne rejtőzött.

Ott, mélyen a Forgatag alatt a nágák egy új várost építettek maguknak, Nazjatart, és szép lassan elkezdték újra felépíteni hatalmukat. Ezután több mint tízezer év telt el, míg a nagák felfedték létezésüket a felszíni világnak.

A Hyjal-hegy és Illidan ajándéka

A maroknyi éjelf, akik túlélték az iszonyatos robbanást, sebtében összetákolt tutajokra szálltak és lassan elindultak az egyetlen, látótávolságban levő földdarab felé. Valahogyan, Elune kegyelméből, Malfurion, Tyrande és Cenarius túlélte a Nagy Hasadást. A megfáradt hősök megegyeztek, hogy a túlélők élére állnak és új otthont keresnek népük számára. Néma csendben zajló útjuk során felmérték a világukat ért csapás nagyságát és ráébredtek, hogy önnön szenvedélyességük okozta a mindent elemésztő pusztítást. Bár Sargerast és a Légióját a Forrás pusztulása kitaszította a világból, Malfurion és társai gondolatait a győzelem rettenetes árán való töprengés kötötte le.

Számos előkelő is sértetlenül élte túl a kataklizmát. Ők a többi éjelffel együtt utaztak az új földrész partjai felé. Bár Malfurion nem bízott szándékaikban, egyelőre megelégedett azzal, hogy a Forrás energiái nélkül igazán nagy bajt nem okozhattak.

Mikor az elcsigázott éjelfek partra szálltak az új földrészen, felfedezték, hogy szent hegyük, a Hyjal is átvészelte a katasztrófát. Új otthon után kutatva Malfurion és az éjelfek felmásztak a Hyjal-hegy meredek emelkedőin és eljutottak a széljárta hegytetőre. A hegy hatalmas csúcsai között elhelyezkedő erdős völgybe leereszkedve egy békés kis tóra leltek. Rettenettel látták, hogy a tó vizét mágia szennyezte be.

Illidan, aki szintén túlélte a Hasadást, jóval előbb érkezett a Hyjal-hegy tetejére, mint Malfurion és az éjelfek. Őrülten vágyva rá, hogy a mágia továbbra is szabadon áramolhasson a világban, Illidan a hegyi tóba ürítette üvegcséit, melyek az Örökkévalóság Forrásából nyert értékes vizet tárolták. A Forrás erőteljes energiái gyorsan fellángoltak és létrehozták az új Örökkévalóság Forrását. Az örvendező Illidan hitte, hogy az új Forrás ajándék lesz az eljövendő generációk számára, így teljesen megdöbbent, mikor Malfurion kérdőre vonta és elmagyarázta neki, hogy a mágia természetéből fakadóan kaotikus, használata elkerülhetetlenül széleskörű korrupcióhoz és viszályhoz vezet. Illidan azonban még ezek után sem volt hajlandó lemondani mágikus képességeinek használatáról.

Malfurion tisztában volt vele, hogy hova vezethetnek Illidan kegyetlen mesterkedései, ezért elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra leszámol a hatalomtól megtébolyodott testvérével. Cenarius segítségével Malfurion egy kiterjedt földalatti börtönbe zárta Illidant, hogy az idők végezetéig maradjon ott leláncolva és hatalmától megfosztva. Hogy megbizonyosodjon testvére fogságban maradásáról, Malfurion a fiatal őrzőt, Árnydal Maievet jelölte ki Illidan személyes börtönőrének.

Az éjelfek tartottak tőle, hogy az új Forrás elpusztítása talán egy még nagyobb katasztrófát eredményezne, ezért inkább nem háborgatták. Malfurion pedig kinyilvánította, hogy népe soha többé nem gyakorolja a mágia művészetét. Cenarius felügyelete alatt elkezdték elsajátítani a druidizmus ősi tanait, hogy képessé váljanak a föld sebeinek begyógyítására és szeretett erdőik újratelepítésére a Hyjal-hegy lábánál.

I. fejezet: Mítosz (5/5)

A világfa és a Smaragd Álom

9000 évvel a Warcraft I. eseményei előtt

Az éjelfek sok éven át dolgoztak fáradhatatlanul azon, hogy ősi hazájukat amennyire lehet újraépítsék. Hagyták, hogy leomlott templomaikat és útjaikat elborítsa a gaz és helyettük új otthonokat építettek maguknak a Hyjal-hegy lábánál elterülő zöldellő erdőkben és árnyékos dombokon. Idővel a nagy Hasadást túlélő sárkányok is előbújtak titkos rejtekhelyeikről.

Alexstrasza, a vörös, Ysera, a zöld és Nozdormu, a bronz alászálltak a druidák békés ligeteibe és megszemlélték az éjelfek munkájának gyümölcseit. Malfurion, akiből mérhetetlen hatalmú fődruida lett, üdvözölte a hatalmas sárkányokat és beszélt nekik az új Örökkévalóság Forrásának megteremtéséről. A nagy sárkányok aggódva fogadták a komor híreket és feltételezték, hogy amíg a Forrás létezik, a Légió egy napon visszatérhet, és újra megtámadhatja a világot. Malfurion és a három sárkány szövetséget kötöttek és megfogadták, hogy a Forrást megvédik és biztosítják, hogy a Lángoló Légió ügynökei soha ne találhassanak rá újból a világra.

Alexstrasza, az Élet Védelmezője egy megbűvölt makkot helyezett el az Örökkévalóság Forrásának szívében. A makk a mágikus erejű vízben azonnal szárba szökkent és egy hatalmas fa nőtt ki belőle. Az óriási fa gyökerei a Forrás vízében kapaszkodtak, zöldellő lombjai pedig úgy tűnt, mintha az eget érintették volna. Ez a hatalmas fa lett az éjelfek természettel kötött szövetségének örök szimbóluma, életadó energiái pedig idővel kiteljesedtek, hogy meggyógyítsák az egész világot. Az éjelfek a Nordrassil nevet adták Világfájuknak, amely anyanyelvükön azt jelentette: „a mennyek koronája”.

Nozdormu az Időtlen, bűbájt varázsolt a Világfára, biztosítva, hogy amíg a hatalmas fa él, az éjelfek nem öregednek és nem eshetnek áldozatául betegségnek vagy járványoknak.

Ysera, az Álmodó szintén megbűvölte a Világfát és saját birodalmához, a Smaragd Álomként ismert éteri dimenzióhoz kötötte. A Smaragd Álom, ez a hatalmas, állandóan változó szellemvilág a fizikai világ határain kívül létezett. Az Álomból irányította Ysera a természet örök körforgását és magának a világnak az evolúciós fejlődését. Az éjelf druidák, ideértve Malfuriont is, a Világfán keresztül szintén az Álomhoz kötődtek. A misztikus paktum részeként a druidák beleegyeztek, hogy évszázadokon át fognak szunnyadni, hogy közben szellemük Ysera végtelen Álomösvényeit járhassa. Bár a druidák bánkódtak azon, hogy életükből így sok-sok évet elveszítenek, mégis önzetlenül beleegyeztek, hogy Yserával kötött megegyezésüket megtartsák.

A nemeselfek száműzetése

7300 évvel a Warcraft I. eseményei előtt

Az évszázadok múlásával az éjelfek új társadalma megerősödött és lassan magába foglalta az egész zöldellő erdőt, amelyet Kőrisvölgynek kereszteltek el. A Nagy Hasadás előtt elterjedt sokféle élőlény és faj, mint például a medveemberek és a vaddisznóemberek újra megjelentek és benépesítették a vidéket. A druidák jóságos vezetése alatt az éjelfekre egy példátlanul békés és nyugodt korszak köszöntött a csillagok vigyázó tekintete alatt.

Az előkelő túlélők azonban egyre nyugtalanabbak lettek. Mint előttük Illidan, úgy ők is áldozatául estek az imádott mágiájuk elvesztése miatt náluk is jelentkező elvonási tüneteknek. Csábította őket a lehetőség, hogy merítsenek az Örökkévalóság Forrásának energiáiból és folytassák mágikus gyakorlataikat. Dath’Remar, az előkelők ifjú és szókimondó vezére nyíltan kritizálni kezdte a druidákat és gyávának nevezte őket amiért megtagadták a mágia használatát, amit pedig az éjelfek joggal tarthattak sajátjuknak. Malfurion és a druidák elutasították Dath’Remar érvelését és figyelmeztették az előkelőket, hogy a mágia bármiféle használatáért halálbüntetés járhat. Hogy megpróbálják rávenni a druidákat a törvény megváltoztatására, Dath’Remar és követői egy arcátlan és balsorsú tettre szánták el magukat: egy rettenetes mágikus vihart szabadítottak Kőrisvölgyre.

A druidák nem tudták rászánni magukat arra, hogy fajtársaik közül ilyen sokat halálra ítéljenek, ezért elhatározták, hogy a meggondolatlan előkelőket száműzik földjeikről. Dath’Remar és követői, – akik örültek neki, hogy végre megszabadulhattak konzervatív gondolkodású társaiktól – különlegesen felkészített hajókra szálltak és nekivágtak a nyílt óceánnak. Bár egyikük sem tudta, hogy mi vár rájuk a háborgó Forgatagon túli tengereken, mégis lelkesítette őket saját hazájuk megalapításának vágya, ahol majd büntetlenül gyakorolhatják imádott mágiájukat. Az előkelők, vagyis a Quel’dorei-ek, ahogy Azshara nevezte őket korszakokkal azelőtt végül partot értek a keleti földrészen, amelyet az emberek később Lordaeronnak neveztek el. Úgy tervezték, hogy felépítik saját mágikus királyságukat, Quel’Thalast és elutasítják az éjelfek holdimádatát és éjszakai életmódját. Örökre szívükbe fogadták a napot és eztán mindörökre nemes elfekként ismerte őket a világ.

Az Őrszemek és a Hosszú Őrség

Megtévedt testvéreik távozása után az éjelfek ismét varázslatos otthonuk védelmének szentelték figyelmüket. A druidák - megérezve, hogy visszavonulásuk ideje közeleg - felkészültek a hosszú álomra és arra, hogy hátrahagyják szeretteiket és családjaikat. Tyrande, akiből Elune főpapnője lett megkérte szerelmét Malfuriont, hogy ne hagyja el őt Ysera Smaragd Álmáért. Malfurion azonban - akit becsülete kötelezett rá, hogy rálépjen a folyton változó Álomutakra - búcsút intett a papnőnek, ám megfogadta, hogy amíg szerelmükhöz hűek maradnak, valójában sosem válnak el.

Tyrande, aki egyedül maradt, hogy megvédje Kalimdort az új világból rá leselkedő veszélyek elől éjelf nővéreivel egy hatékony harci szervezett alapított. Ezeket a félelmet nem ismerő, jól képzett harcosnőket, kik Kalimdor védelmére esküdtek fel, Őrszemeknek nevezték el. Bár inkább saját maguk járőröztek Kőrisvölgy árnyat adó erdeiben, sok szövetségesük is volt, akikre számíthattak szükség esetén.

A félisten, Cenarius a közelben maradt, a Hyjal-hegy Holdligetében. Fiai, akiket a Liget Őrzőiként ismertek, szemmel tartották az éjelfeket és gyakran segítséget is nyújtottak az Őrzőknek a vidék békéjének fenntartásában. Még Cenarius félénk leányai, a driádok is egyre gyakrabban jelentek meg nyíltan mások előtt.

Kőrisvölgy rendjének fenntartása lefoglalta Tyrande-t, de Malfurion nélkül kevés örömet lelt az életben. Ahogy teltek múltak a hosszú évszázadok, miközben a druidák az igazak álmát aludták, ő egyre inkább félni kezdett attól, hogy eljöhet egy második démoni invázió. Nem tudta lerázni magáról azt a nyugtalanító érzést, hogy a Lángoló Légió még odakint ólálkodik, a Sötét Mélységen túl és bosszút forral az éjelfek és Azeroth világa ellen.

II. fejezet: Az új világ (4/1)

Quel'thalas megalapítása

6800 évvel a Warcraft I. eseményei előtt

dwarfsDath'Remar vezetésével a nemes elfek elhagyták Kalimdort és megküzdöttek az Örvénnyel. Flottájuk hosszú éveken keresztül vándorolt a világ romjai között és ezalatt számos titkot és elveszett királyságot fedeztek fel. Dath'Remar, aki felvette a Napjáró nevet (szó szerint, "aki a napfényben jár") olyan helyek után kutatott, amelyek alatt jelentős erejű mágikus energiavonalak húzódtak, hogy egy ilyen helyen építhessen népének új hazát.

Flottája végül partot ért annak a királyságnak a partjain, melyet az emberek később Lordaeronnak neveztek el. Egyre beljebb hatolva a kontinens szívébe, a nemes elfek letelepedtek a békés Tirisfal Ligetben. Néhány év múlva azonban történt valami, amitől sokan megőrültek közülük. Elméletük szerint valami gonosz szunnyadt a világnak azon a részén a föld alatt, de ezeket a pletykákat sosem sikerült bizonyítani. A nemes elfek elhagyták településüket és észak felé vándoroltak, hogy találjanak egy másik, energiavonalakban gazdag helyet.

Mikor a nemes elfek átkeltek Lordaeron zord, hegyes vidékein, utazásuk egyre veszedelmesebb lett. Mivel gyakorlatilag elvágták magukat az Örökkévalóság Forrásának életadó energiáitól, sokan megbetegedtek közülük a hidegebb éghajlaton vagy egyszerűen éhen haltak. A legnyugtalanítóbb változás azonban az volt, hogy immáron sem voltak halhatatlanok, sem immunisak az elemekre. Testmagasságuk némileg lecsökkent és bőrük elvesztette jellegzetes ibolyakék árnyalatát. Megpróbáltatásaik ellenére számos csodás lénnyel találkoztak, amilyeneket Kalimdoron sosem láttak. Primitív emberekből álló törzseket is találtak, akik vadászó életmódot folytattak az ősi erdőségekben. A nemes elfek számára mind közül a legveszedelmesebb fenyegetést azonban Zul'Aman ádáz és ravasz erdei trolljai jelentették.

Ezek a mohaszín bőrű trollok regenerálni tudták elvesztett végtagjaikat és a legrettenetesebb fizikai sebekből is felépültek, de sajnálatos módon egy barbár, gonosz fajnak bizonyultak. Az Amani birodalom foglalta el Lordaeron északi vidékeinek nagy részét és a trollok keményen küzdöttek, hogy a hívatlan idegeneket határaikon kívül tartsák. Az elfek meggyűlölték az ádáz trollokat és azonnal felkoncolták őket, bárhol is futottak össze velük.

Sok hosszú év után a nemes elfek végül rábukkantak egy helyre, ami Kalimdorra emlékeztette őket. Mélyen a kontinens északi erdőségeinek szívében megalapították Quel'Thalas királyságát és megfogadták, hogy hatalmas birodalmat kovácsolnak belőle, olyat, ami mellett eltörpül majd Kaldorei testvéreik birodalma. Sajnos azonban hamarosan kiderült, hogy Quel'Thalast egy ősi troll város romjai felett építették fel, amelyet a trollok szent helynek tekintettek, így szinte azonnal elkezdték tömegesen támadni az elf településeket.

A makacs elfek azonban nem akarták feladni új otthonukat és az Örökkévalóság Forrásból merített mágiájukkal visszatszorították a vad trollokat. Dath'Remar vezetése alatt sikerült legyőzniük az Amani portyázókat, akik pedig tízszeres túlerőben voltak. Néhány elf azonban nyugtalankodott a Kaldoreiek ősi figyelmeztetése miatt, érezték, hogy mágiahasználatukkal akár magukra vonhatják az elűzött Lángoló Légió figyelmét is. Ezért elhatározták, hogy védelmező pajzsot vonnak birodalmuk köré, amely mögött szabadon folytathatták mágiájuk gyakorlását. Quel'Thalast meghatározott pontokon emelt rúnakövekkel vették körül, amelyek kijelölték a mágikus pajzs határait. A rúnakövek amellett, hogy álcázták az elfek mágiáját a dimenziókon túli fenyegetések elől, még a babonás troll támadókat is elijesztették a környékről.

Az idő múlásával Quel'Thalas ékes példája lett a nemes elfek kitartásának és mágikus hatalmának. Gyönyörű palotáit ugyanaz az építészeti stílus jellemezte, mint Kalimdor ősi csarnokait, ám itt ezeket beépítették a természetes domborzati viszonyok közé. Quel'Thalas lett az az ékkő, amit a nemes elfek olyannyira szerettek volna megteremteni. Quel'Thalas vezetésére megalapították az Ezüsthold Tanácsot, bár a Napjáró dinasztia is megtartott magának némi politikai hatalmat. A hét legnagyobb nemes elf főúrból álló Tanács azon munkálkodott, hogy biztosítsa az elfek országának és népének biztonságát. Védelmező pajzsuk mögött a nemes elfek figyelmen kívül hagyhatták a Kaldoreiek ősi figyelmeztetéseit és a mágiát kihívó nemtörődömséggel használták továbbra is életük szinte minden területén.

Közel négyezer éven keresztül éltek békében a nemes elfek elszigetelt királyságuk biztonságában. Ám a bosszúvágyó trollokat ilyen könnyen nem lehetett legyőzni. Az erdő mélyén tervezgettek és ármánykodtak, várva, hogy csapataik száma kellően felduzzadjon. Végül aztán egy hatalmas troll sereg rontott ki az árnyékos erdőkből és újra ostrom alá vették Quel'Thalas csillámló tornyait.

Arathor és a Troll Háborúk

2800 évvel a Warcraft I. eseményei előtt

Miközben a nemes elfek az életükért küzdöttek a trollok vad rohama ellenében, Lordaeron szétszórt, nomád ember törzsei egymással küzdöttek a törzsi területek feletti uralomért. A korai emberi törzsek egymás településeit fosztogatták, a faji egység vagy a becsület igen keveset jelentett számukra. Az egyik törzs azonban, az Arathi ráébredt, hogy a trollok már akkora fenyegetést jelentettek, amelyet nem lehetett tovább figyelmen kívül hagyni. Az Arathik az összes törzset saját uralmuk alatt akarták egyesíteni, hogy egységesen tudjanak fellépni a troll bandák ellen.

Hat év alatt a ravasz Arathik diadalmaskodtak és legyőzték az összes rivális törzset. Minden egyes győzelem után békét és egyenjogúságot ajánlottak a legyőzötteknek, így megnyerték a hűségét mindazoknak, akik felett győzedelmeskedtek. Idővel számos másik törzs olvadt egybe az Arathik vezérlete alatt és hadseregük jelentősen megerősödött. Bízva abban, hogy ellenállhatnak a troll portyázóknak vagy akár a rejtőzködő elfeknek is, ha úgy alakul, a hadurak elhatározták, hogy építenek egy erődvárost Lordaeron déli vidékén. A városállam, amelyet Stromnak neveztek el, lett a fővárosa országuknak, Arathornak. Ahogy Arathor felvirágzott, a hatalmas kontinens minden sarkából dél felé vándoroltak az emberek, hogy Strom védelme alatt biztonságban élhessenek.

Egy zászló alatt egyesülve, az emberek törzsei erős, bizakodó kultúrát építettek. Thoradin, Arathor királya tudta, hogy északon a rejtélyes elfeket állandó ostrom alatt tartják a trollok, de vonakodott attól, hogy emberei biztonságát visszavonultan élő idegenek védelmében kockáztassa. Hónapok teltek el és északról lassan az elfek küszöbönálló vereségéről érkeztek hírek. Thoradin csak akkor ébredt rá, hogy valójában milyen nagy a troll veszély, mikor Quel'Thalasból megfáradt követek érkeztek Strom városába.

Az elfek tájékoztatták Thoradint arról, hogy a troll sereg hatalmas, és ha Quel'Thalas elesik bizonyára tovább haladnak majd dél felé. A kétségbeesett elfeknek mindenáron katonai segítségre volt szükségük, így gyorsan beleegyeztek abba, hogy a trollok elleni segítségért cserébe néhány kiválasztott embernek megtanítják a mágia használatát. Thoradin nem bízott annyira a mágiában, de felismerve kényszerű helyzetét beleegyezett, hogy megsegíti az elfeket. Szinte azonnal elf varázslók érkeztek Arathorba és egy csapat embernek elkezdték megtanítani a mágia művészetét.

Az elfek úgy találták, hogy bár az emberek természetüknél fogva ügyetlenül alkalmazták a mágiát, mégis meglepő affinitásuk volt iránta. Száz embernek tanították meg az elfek titkaik legalapvetőbb ismeretét, éppen annyit, amennyi feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy felvehessék a harcot a trollokkal. Meggyőződve róla, hogy ember tanítványaik készen állnak arra, hogy segítsenek a küzdelemben, az elfek elhagyták Stromot és északnak vonultak Thoradin király harcra kész seregeivel.

Az elfek és emberek egyesített seregei összecsaptak a trollok elsöprő erejű hadaival az Alterac-hegység lábainál. Napokig tartott a csata, de Arathor fáradhatatlan seregei egy tapodtat sem engedték előrenyomulni a trollok özönlő áradatát. Az elf főurak úgy látták elérkezett az ideje annak, hogy mágiájuk hatalmát az ellenségre szabadítsák. A száz ember mágus egy seregnyi elf varázslóval a mennyek dühét idézték meg az egekből, és lángra lobbantották a trollok hadát. Az elemi tűz megakadályozta, hogy a trollok regenerálják sérüléseiket, megkínzott testüket belülről emésztette el a mágikus tűz.

A troll seregek szétszórt maradéka menekülni próbált, de Thoradin katonái üldözőbe vették és lemészárolták őket mind egy szálig. A trollok soha sem heverték ki teljesen ezt a vereséget és a történelemben soha többé nem volt példa egy egységes troll nemzet felemelkedésére. Meggyőződve róla, hogy Quel'Thalas megmenekült a pusztulástól, az elfek hűséget és barátságot fogadtak Arathor országának és Thoradin király vérvonalának. Az emberek és az elfek ezután korszakokon át jó kapcsolatokat ápoltak egymással.

II. fejezet: Az új világ (4/2)

Tirisfal Őrzői

2700 évvel a Warcraft I. eseményei előtt

A trollok északról való kiűzése után Quel'Thalas elfjei nekiláttak, hogy újjáépítsék fenséges hazájukat, Arathor győztes seregei pedig hazatértek délre, Strom városába. Arathor társadalma fejlődött és felvirágzott, Thoradin azonban attól tartott, hogy királysága széttöredezhet, ha túlságosan nagyra nő, így fenntartotta, hogy Strom maradjon az arathori birodalom központja. Sok év telt el békés növekedéssel és kereskedelemmel, míg aztán a nagyhatalmú, öreg Thoradin király elhunyt, így Arathor fiatalabb generációja hozzáláthatott a birodalom Strom vidékein túli kiterjesztéséhez.

Az első száz mágus, akiket az elfek megtanítottak a mágia használatára továbbfejlesztették képességeiket és részleteiben is elsajátították a varázslatszövés misztikus tanait. Ezek a mágusok, akiket annak idején akaraterejük és nemes lelkük miatt választottak ki, mindig is figyelemmel és elővigyázatossággal használták mágiájukat, azonban titkaikat és hatalmukat egy olyan fiatalabb generációnak adták tovább, akik már nem ismerték a háború megpróbáltatásait és nem látták be az önmegtartóztatás szükségességét. Ezek a fiatal mágusok inkább saját hasznukra alkalmazták a mágiát ahelyett, hogy felelősséggel használták volna társaik boldogulása érdekében.

Ahogy a birodalom terjeszkedett és új területeket olvasztott magába, a fiatal varázslók is szétszóródtak a délvidéken. Misztikus hatalmuk segítségével a varázslók megvédelmezték a népet a bóklászó fenevadaktól, és lehetővé tették, hogy új városállamok épülhessenek a vadon helyén. Ám ahogy hatalmuk növekedett, a varázslók egyre önteltebbek lettek és elzárkóztak a társadalom többi részétől.

A második arathori városállamot - Dalarant - Stromtól északra alapították. Számos ifjú varázsló hagyta ott Strom korlátolt bezártságát és költözött át Dalaranba abban a reményben, hogy újonnan szerzett hatalmukat ott nagyobb szabadsággal használhatják. Ezek a varázslók építették fel mágiájukkal Dalaran megbűvölt tornyait, majd belemerültek tanulmányaikba. Dalaran polgárai eltűrték a mágusok cselekedeteit, hisz virágzó gazdaságot építettek ki varázshasználó védelmezőik óvó jelenlétének köszönhetően. Azonban ahogy egyre több varázsló folytatta mágikus tevékenységeit a városban, úgy kezdett Dalaran körül a valóság szövete gyengülni és foszladozni.

A Lángoló Légió sötétlelkű ügynökei, akiket elűzött az Örökkévalóság Forrásának összeomlása, most visszataláltak a világba, csábította őket Dalaran varázslóinak meggondolatlan mágiahasználata. Bár ezek a viszonylag gyenge démonok nem képviseltek számottevő erőt, mégis jelentős zavart és káoszt keltettek Dalaran utcáin. A démonokkal való találkozások nagyrészt elszigetelt esetek voltak, így a várost uraló Magokraták megtettek mindent, amit csak lehetett annak érdekében, hogy ezen eseteket titokban tartsák a nyilvánosság előtt. A leghatalmasabb varázslókat küldték a bújkáló démonok elfogására, de még ők is gyakran reménytelenül gyengének bizonyultak a hatalmas Légió magányos ügynökeivel szemben.

Néhány hónap múlva a babonás parasztok sejteni kezdték, hogy varázshasználó uraik valami retteneteset rejtegetnek előlük. Dalaran utcáin lázadásról szóló pletykák keringtek, a paranoiás polgárság elkezdte megkérdőjelezni a korábban csodált varázslók indítékait és tetteit. A Magokraták tartottak tőle, hogy ha a parasztok fellázadnak Strom közbe fog lépni ellenük, ezért ahhoz a csoporthoz fordultak segítségért, akikről azt gondolták, hogy kizárólag ők érthetik meg problémájukat: az elfekhez.

Amint értesültek a Magokratáktól a Dalaranban zajló démoni tevékenységről, az elfek azonnal elküldték leghatalmasabb varázslóikat az emberek országába. Az elf varázslók tanulmányozták a Dalarant átszövő energiahullámokat és részletes jelentést tettek mindazokról a démoni mesterkedésekről, amelyeket észleltek. Végkövetkeztetésük az volt, hogy bár csak néhány démon kószált szabadon a világban, a Légió maga óriási fenyegetés maradna, ha az emberek továbbra is használnák mágikus képességeiket.

A quel'thalasi elfeket uraló Ezüsthold Tanács titkos paktumot kötött Dalaran Magokrata uraival. Az elfek elmesélték nekik az ősi Kalimdor és a Lángoló Légió történetét, azt a múltat, amely még mindig fenyegetést jelentett a világra. Tájékoztatták az embereket arról, hogy amíg mágiát használnak, meg is kell védelmezniük népüket a Légió gonosz ügynökeitől. A Magokraták azt javasolták, hogy válasszanak ki egy halandó bajnokot, akit felruháznának az elfek és az emberek egyesített hatalmával azért, hogy ez a bajnok egy soha véget nem érő titkos háborút viselhessen a Légió ellen. Hangsúlyozták, hogy az emberiség nagy többsége sosem szerezhet tudomást az Őrzőkről vagy a Légió fenyegetéséről, mert ez félelemtől és paranoiától táplált lázadásokhoz vezethetne. Az elfek megalapítottak egy titkos társaságot, hogy az felügyelje az Őrző személyének kiválasztását és segítsen meggátolni a világ káoszba merülését.

A társaság titkos találkáit az árnyékos Tirisfal Ligetben tartotta, ott ahol a nemes elfek először telepedtek le Lordaeronon. Így aztán a titkos szektát elnevezték Tirisfal Őrzőinek. Az Őrzőnek választott halandó bajnokokat hihetetlen hatalommal ruházta fel az elfek és az emberek egyesített mágiája. Bár egyszerre mindig csak egyetlen egy létezett, ő olyan végtelen hatalomnak parancsolt, hogy egyedül is fel tudta venni a harcot a Légió ügynökeivel bárhol is találkozott velük a világban. Ereje olyan nagy volt, hogy csakis Tirisfal Tanácsának volt joga ahhoz, hogy kiválassza a potenciális jelöltek közül azt, aki megkaphatta ezt a rangot. Amikor egy Őrző megöregedett vagy elfáradt a káosz ellen vívott titkos háborúban, a Tanács egy új bajnokot választott és pontosan meghatározott körülmények között hivatalosan is az új ügynökbe áramoltatták át az Őrző hatalmát.

Emberöltőkön át védelmezték az Őrzők az emberiséget a Lángoló Légió láthatatlan fenyegetése ellenében Arathor és Quel'Thalas országaiban. Míg Arathor fejlődésnek és virágzásnak indult, a mágia használata pedig elterjedt szerte a birodalomban, azalatt az Őrzők árgus szemekkel kutattak a démoni tevékenységek árulkodó jelei után.

Vaskohó - a törpék ébredése

2500 évvel a Warcraft I. eseményei előtt

Az ősidőkben miután a titánok elhagyták Azeroth-ot, gyermekeik, a kőlények folytatták a világ mélységeinek formálását és őrzését. A kőlények nem igazán törődtek a felszínen élő fajok ügyes-bajos dolgaival, csak az éltette őket, hogy felderítsék a föld Sötét Mélységeit.

Azonban amikor a világot széthasította az Örökkévalóság Forrásának felrobbanása, az a kőlényekre is komoly hatással volt. A föld fájdalmától megtántorodva, a kőlények elvesztették személyiségük jó részét és bezárták magukat azokba a kőből emelt csarnokokba, ahol megteremtették őket. Uldaman, Uldum, Ulduar... ezek voltak azoknak az ősi titán városoknak a nevei, ahol a kőlények először öltöttek alakot. A föld mélységes mélyén eltemetve pihentek békében a kőlények közel nyolcezer éven át.

Bár azt nem tudjuk, mi ébresztette fel őket, de az Uldamanba visszavonult kőlények idővel feleszméltek a saját magukra bocsátott álomból. Meglepve tapasztalták, hogy jelentősen megváltoztak a hosszú alvás alatt. Sziklás bőrük megpuhult és sima bőrré változott, a kövek és a föld feletti hatalmuk meggyengült. Halandó lényekké változtak.

Ezek a kőlények törpéknek nevezték magukat, és elhagyván Uldaman csarnokait nekivágtak az ébredező világnak. Mivel a mélyen fekvő helyek biztonsága és megannyi csodája még mindig vonzotta őket, ezért a vidék legmagasabb hegye alatt alapították meg királyságukat. Országukat Khaz Modannak, vagyis "Khaz Hegyének" nevezték el, titán teremtőjük Khaz'goroth iránti tiszteletből. A hegy szívében oltárt emeltek titán ősatyjuknak, egy hatalmas kohó formájában. Így aztán az oltár köré épült város a Vaskohó nevet viseli mind a mai napig.

A törpék - akiket természetüknél fogva megigézett a drágakövek és a sziklák megformálása -, elkezdték bányászni a környező hegyeket értékes fémek és drágakövek után kutatva. A világ alatt végzett munkájukkal megelégedve, a törpék elszigetelték magukat a földfelszínen élő szomszédaik viselt dolgaitól.

II. fejezet: Az új világ (4/3)

A hét királyság

1200 évvel a Warcraft I. eseményei előtt

Strom továbbra is Arathor központja volt, de Dalaranhoz hasonlóan számos új városállam született Lordaeron kontinensén mindenfelé. Gilneas, Alterac és Kul Tiras voltak ezek az első városállamok és bár mindegyiknek saját szokásai és kereskedelmi hálózata volt, Strom egységesítő uralmát mind elismerték.

Tirisfal Őrzőinek éber felügyelete alatt Dalaran lett a világ minden tájáról érkező varázslók tanításának központja. A Dalarant uraló Magokraták megalapították a Kirin Tort, egy különleges rendet, amelynek feladata az volt, hogy írja össze és kutassa fel az emberiség számára akkoriban ismert összes varázslatot, mágikus ereklyét és varázstárgyat.

Gilneas és Alterac erős támogatói lettek Stromnak, seregeikkel felderítették Khaz Modan délre fekvő hegyes vidékeit. Ebben az időben történt, hogy az emberek először találkoztak a törpék ősi fajával és meglátogatták hatalmas csarnokokból álló földalatti városukat, Vaskohót. Az emberek és a törpék megosztották egymással a fémkovácsolás és a mérnöki ismeretek titkait, de az is hamar kiderült, hogy mindkét faj szereti a csatákat és a jó történeteket.

Kul Tiras városállama, amelyet Lordaerontól délre egy szigeten alapítottak, egy halászaton és hajózáson alapuló virágzó gazdasággá fejlődött. Nem sokkal később Kul Tiras már hatalmas kereskedőhajó flottával rendelkezett. Hajói bejárták az ismert tengereket, egzotikus áruk után kutattak, amelyeket máshol jó áron lehetett eladni. Bár Arathor gazdasága virágzott, legerősebb alkotóelemei mégis lassan rothadni kezdtek.

Idővel Strom urai elhatározták, hogy székhelyüket Lordaeron északabbra fekvő zöldellő vidékeire helyezik át és elhagyják a déli, terméketlen területeket. Thoradin király utódai, az Arathi vérvonal utolsó képviselői azonban vitába szálltak ezzel a döntéssel, azt mondták Stromot nem lenne szabad elhagyni, ezzel a véleményükkel pedig kiváltották a lakosság elégedetlenségét, akiknek tetszett a távozás gondolata. Strom urai végül mégis úgy döntöttek, hogy elhagyják ősi városukat, hogy a vad északi vidékeken találjanak rá a tisztaságra és megvilágosodásra. Dalarantól messze északra, Strom urai egy új városállamot alapítottak, amelyet Lordaeronnak neveztek el. Az egész kontinens ettől a városállamtól kölcsönözte később a nevét. Lordaeron a hívő zarándokok és a belső békét és biztonságot kutató vallásos emberek szent központja lett.

Az Arathik leszármazottai, akik az ősi Strom omladozó falai közt maradtak úgy döntöttek, hogy délre mennek, túl Khaz Modan sziklás hegyein. Útjuk sok hosszú évszakon keresztül tartott, míg végül letelepedtek annak a kontinensnek az északi vidékein, amelyet később Azerothnak neveztek el. Egy termékeny völgyben megalapították Viharváradot, amely hamarosan egy teljesen önálló hatalmi tényezővé vált.

A Stromban maradt maroknyi harcos úgy határozott, hogy maradnak és őrzik városuk ősi falait. Strom többé már nem volt a birodalom központja, de egy új ország jött létre belőle, amelyet Stromgarde-nak neveztek el. Bár mindegyik városállam külön-külön sikeres volt, de Arathor királysága gyakorlatilag összeomlott. Mindegyik ország kialakította a saját szokásait és hitvilágát, eközben pedig egyre inkább elkülönültek és függetlenedtek egymástól. Thoradin király látomása az egységes emberiségről végül teljesen elenyészett.

Aegwynn és a sárkányvadászat

823 évvel a Warcraft I. eseményei előtt

Miközben a hét ember királyság politikai ereje és a köztük folyó rivalizálás hol felerősödött, hol pedig meggyengült, az Őrzők folytatták a káosz elleni állandó harcukat. Számos Őrző váltotta egymást az évek során, de egyszerre mindig csak egy rendelkezett Tirisfal mágikus hatalma felett. A korszak egyik utolsó Őrzője az árnyék elleni küzdelem egyik leghatalmasabb harcosaként hatalmas elismerést vívott ki magának. Aegwynn volt az a tüzes lány az emberek közül, aki sikeresen teljesítette a Rend próbatételeit és elnyerte az Őrző rangját. Aegwynn fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy levadássza és elpusztítsa a démonokat, ahol csak rájuk talált, de gyakran megkérdőjelezte a férfiak által uralt Tirisfal Tanácsának döntéseit. Úgy hitte, hogy a tanácsban ülő ősöreg elfeknek és agg embereknek túl merev gondolkodásuk volt és nem láttak elég messzire ahhoz, hogy a káosz elleni küzdelmet végérvényesen lezárják. A hosszú érvelésekhez és vitákhoz nem volt türelme, csak arra vágyott, hogy feletteseinek bebizonyítsa rátermettségét, ezért sorsdöntő helyzetekben gyakran inkább a dicsőség, mintsem a bölcsesség által kijelölt utat választotta.

Ahogy Tirisfal kozmikus hatalma feletti uralma egyre nőtt, Aegwynn rátalált néhány igazán nagyhatalmú démonra, akik Északszirt jeges kontinensén ólálkodtak. Aegwynn elutazott a távoli északi vidékre és a hegyekig követte a démonok nyomait. Felfedezte, hogy a démonok az egyik utolsó túlélő sárkányraj tagjaira vadásztak, hogy az ősi lényekből elszívják belső mágikus energiájukat. Az óriási sárkányok - akik ide vonultak vissza az egyre inkább előretörő halandó társadalmak elől - közel azonos hatalommal rendelkeztek, mint a Légió sötét tagjai. Aegwynn szembeszállt a démonokkal és a nemes sárkányok segítségével sikerült felborítani az erőegyensúlyt, így a démonokat elpusztították. Ám ahogy az utolsó démont is kiűzték a halandó világból, egy hatalmas vihar söpört végig északon. Egy óriási sötét arc jelent meg Északszirt felett az égen. Sargeras, a démonkirály, a Lángoló Légió ura jelent meg Aegwynn előtt, pokoli energiáktól feltüzelve. Közölte az ifjú Őrzővel, hogy Tirisfal ideje lassan a végéhez közeleg és a világ hamarosan térdre borul majd a Légió hatalma előtt.

A büszke Aegwynn úgy gondolta szembe tud szállni a vészjósló istennel és minden hatalmát rászabadította Sargeras avatárjára. Aegwynn zavarbaejtő könnyedséggel gyengítette meg mágiájával a démonurat és sikerült megölnie fizikai megtestesülését. Attól tartva, hogy Sargeras szelleme esetleg hátra maradhatott, a naív Aegwynn a holttestet Kalimdor egyik ősi csarnokába zárta, amely a tenger fenekére süllyedt, amikor az Örökkévalóság Forrása felrobbant. Sosem tudta meg, hogy pontosan úgy cselekedett, ahogy azt Sargeras kitervelte. Akaratlanul is megpecsételte tettével a halandó világ sorsát mivel Sargeras anyagi formájának halálakor áthelyezte szellemét Aegwynn kimerült testébe. A fiatal Őrző nem tudott róla, de Sargeras ezután számtalan hosszú éven keresztül rejtőzködött lelkének legsötétebb zugaiban.

II. fejezet: Az új világ (4/4)

A Három Pöröly Háborúja

230 évvel a Warcraft I előtt

A Vaskohó-hegy törpéi hosszú évszázadokon keresztül békében éltek. Településeik azonban lassan túlnőttek hegymélyi városaik korlátain. Bár a Nagykirály, Üllőkovács Modimus igazságosan és bölcsen uralkodott a törpék felett, három befolyásos csoport alakult ki a törpe társadalomban.

A Bronzszakáll klánt Bronzszakáll Madoran vezette, aki közeli kapcsolatokat ápolt a Nagykirállyal, hagyományosan ők voltak a Vaskohó-hegy védelmezői. A Vadpöröly klán, akiket Vadpöröly Khardros thán vezetett, a hegy lábánál elterülő dombos vidéken élt, de szerettek volna nagyobb befolyást nyerni a városban. A harmadik csoport a Sötétvas klán volt, őket a varázsló thán, Thaurissan uralta. A Sötétvas népe a hegy alatti legsötétebb árnyékok között rejtőzött és mind a Bronzszakáll, mind pedig a Vadpöröly klán ellen ármánykodott.

Egy ideig a három érdekcsoport pengeélen táncoló békében élt egymással, ám amikor az öreg Üllőkovács Nagykirály elhunyt, elszabadultak az indulatok. A három nagyhatalmú klán közt háború robbant ki Vaskohó uralmáért. A törpe polgárháború sok éven keresztül folyt a föld alatt. Végül a Bronzszakáll törpék, akiknek a legyobb seregük volt kiűzték a Sötétvas és a Vadpöröly klánokat a hegy mélyéről.

Khardros és a Vadpöröly klán harcosai északra vonultak, majd átkeltek Dun Algaz kapuin és megalapították saját királyságukat Grim Batol távoli csúcsai között. Ott aztán megerősödtek, és újra megtöltötték kincseskamráikat. Thaurissan és a Sötétvas törpék nem voltak ilyen szerencsések. Megszégyenülve, legyőzetésük felett érzett haragjukban megfogadták, hogy bosszút állnak Vaskohón. Thaurissan messze délre vezette népét és megalapított egy várost (amelyet saját maga után nevezett el) a szépséges Vörösbérc-hegységben. A múló évekkel érkező meggazdagodás sem enyhítette a Sötétvas klán acsargását rokonaik ellen. Thaurissan és felesége, Modgud a varázslónő kétfrontos támadást indítottak Vaskohó és Grim Batol ellen. A Sötétvas törpék feltett szándéka volt, hogy egész Khaz Modant uralmuk alá hajtsák.

A Sötétvas seregek elözönlötték fajtársaik erődítményeit és kishíján el is foglalták mindkét királyságot. Végül azonban Bronzszakáll Madoran győzelemre vezette klánját Thaurissan mágiahasználó serege ellen. Thaurissan és követői visszamenekültek városuk biztonságába, nem tudván a Grim Batolban kibontakozó eseményekről, ahol Modgud serege sem boldogult Khardrosszal és Vadpöröly harcosaival.

Az ellenséges harcosokkal szemben Modgud varázshatalmát használta, hogy félelmet ültessen szívükbe. Parancsára életre keltek az árnyékok és sötét dolgok másztak elő a föld mélyéből, hogy a Vadpörölyökre saját csarnokaikban csapjanak le. Végül Modgud áttört a kapukon és ostrom alá vonta az erődöt. A Vadpörölyök elkeseredetten küzdöttek, Khardros pedig belevetette magát az egymással csatázó törpék tengerébe, és végül levágta a varázsló királynőt. A Sötétvas törpék királynőjük elvesztése után hanyatt homlok menekültek a Vadpörölyök haragja elől. Délre futottak, királyuk városa felé, de útközben beleütköztek Vaskohó seregeibe, akik Grim Batol megsegítésére érkeztek. A két had közé szorult Sötétvas törpéket mind egy szálig levágták.

Vaskohó és Grim Batol egyesített seregei ezután dél felé vonultak, hogy egyszer és mindenkorra legyőzzék Thaurissant és a Sötétvas klánt. Nem jutottak messzire, mikor Thaurissan dühe egy végzetes erejű varázslatban öltött testet: egy természetfeletti szolgát akart megidézni, amivel biztosíthatta volna győzelmét, ezért szólította a világ alatt alvó ősi hatalmakat. Döbbenetére és vesztére a lény, ami előmászott a föld alól borzalmasabb volt, mint azt legvadabb rémálmaiban képzelte volna. Ragnaros, a Tűzúr, a tűzelementálok halhatatlan ura volt ő, akit a titánok még a világ ifjúkorában száműztek. Thaurissan hívásától felszabadítva, Ragnaros újra életre kelt. Azerothra való apokaliptikus újraszületése szétrobbantotta a Vörösbérc-hegységet és a pusztítás közepén egy dühöngő vulkánt hívott életre. A Feketeszikla néven ismert vulkánt északról a Perzselő Szurdok, délről pedig a Lángoló Sztyeppék határolták. Thaurissant elpusztította az általa elszabadított varázsenergia, a katasztrófát túlélő követőit pedig Ragnaros és elementáljai rabszolgaságba vetették. A mai napig ott élnek a hegy mélyén.

A rettenetes pusztítást és a déli hegyekben tomboló egyre terjedő tüzeket látva Madoran és Khardros királyok megállították seregeiket és visszafordultak saját királyságaik felé, Ragnaros haragjával nem mertek szembeszállni.

A Bronzszakáll törpék visszatértek Vaskohóba és újjáépítették csodás városukat. A Vadpörölyök is hazatértek Grim Batolba, ám Modgud halála gonosz foltot hagyott a hegyi erődön, így a Vadpörölyöknek nem volt tovább maradásuk. Szívükbe szomorúság költözött, hogy maguk mögött kell hagyniuk szeretett otthonukat. Bronzszakáll király felajánlotta a Vadpörölyöknek, hogy éljenek ezentúl Vaskohó határain belül, de ők makacsul elutasították az ajánlatot. Khardros népével északra vonult, Lordaeron vidékei felé. A Vadpörölyök végül a Hátföldeken telepedtek le és megalapították Szelesbérc várát, ahol idővel egyre közelebb kerültek a természethez, sőt még a környéken élő griffekkel is baráti kapcsolatokat ápoltak.

Vaskohó törpéi szerették volna fenntartani a rokoni és kereskedelmi kapcsolatokat a Vadpöröly klánnal, ezért két hatalmas kapu közé megépítették a Thandol Alagutat, hogy összeköttetést teremtsenek Khaz Modan és Lordaeron között. A kétoldalú kereskedelem jótékony hatásaként mindkét királyság felvirágzott. Madoran és Khardros halála után fiaik közös erőfeszítéssel állítottak szobrokat atyáik tiszteletére. A két szobor őrizte azontúl a - Ragnaros perzselő jelenléte miatt vulkanikus területté vált - délvidékre vezető szoros bejáratát. Egyrészt figyelmeztetésként szolgáltak mindenki számára, aki meg akarta volna támadni a törpe királyságokat, másrészt pedig mementói voltak annak, hogy mekkora árat fizettek bűneikért a Sötétvas törpék.

A két királyság pár éven át még ápolta kapcsolatait, de a Vadpöröly törpéket igazán megviselték azok a szörnyűségek, amelyeknek Grim Batolnál voltak szemtanúi. Azontúl inkább a föld felett éltek, Szelesbérc lejtőin, ahelyett, hogy hatalmas királyságot faragtak volna ki maguknak a hegy mélyén. A két megmaradt törpe klán közti ideológiai különbségek vezettek végül ahhoz, hogy útjaik elváltak egymástól.

Az utolsó Őrző

45 évvel a Warcraft I eseményei előtt

Aegwynn Őrző az évek során jelentős hatalomra tett szert és Tirisfal energiáival jelentősen meghosszabbította életét. Naívan abban a hitben élt, hogy végleg legyőzte Sargerast, így folytatta a világ védelmezését a démon király talpnyalói ellen közel kilencszáz éven át. Tirisfal Tanácsa azonban végül úgy döntött, hogy megbízatása a végéhez közeleg. A Tanács utasította Aegwynnt, hogy térjen vissza Dalaranba, hogy az Őrző hatalmát átadhassák egy új bajnoknak. Aegwynn azonban, aki mindig is bizalmatlanul tekintett a Tanácsra úgy döntött, saját maga választja ki utódját.

A büszke Aegwynn úgy tervezte, hogy egy fiúgyermeknek ad életet, akinek majd átadja minden hatalmát. Nem állt szándékában megadni a lehetőséget Tirisfal Rendjének arra, hogy befolyásolhassák utódját úgy, ahogy azt vele is megpróbálták. Aegwynn délre utazott, Azeroth királyságába, ahol egy Nielas Aran nevű gyakorlott varázsló személyében megtalálta a tökéletes férfit, aki apja lehetett fiának. Aran volt Azeroth királyának udvari mágusa és személyes tanácsadója. Aegwynn elcsábította a varázslót, aki fiút nemzett neki. Nielas mágiához való természetes érzéke mélyen beleivódott a még meg sem született gyermekbe és meghatározta azokat a tragikus lépéseket, melyeket későbbi életében tett. Tirisfal hatalma is ott szunnyadt a gyermekben, arra várva, hogy felébredjen, ha majd nagykorúvá válik.

Telt múlt az idő és Aegwynn megszülte fiát egy félreeső ligetben. A fiút Medivh-nek nevezte el, ami a nemes elfek nyelvén azt jelentette: "a titkok őrzője". Aegwynn szentül hitte, hogy felcseperedvén fia lesz a következő Őrző. Sajnos azonban Sargeras gonosz szelleme - amely addig ott rejtőzött Aegwynnben - megszállta a védtelen gyermeket, mikor az még anyja méhében fejlődött. Aegwynnek sejtelme sem volt róla, hogy a világ következő Őrzője már legnagyobb ellensége rabja.

Megbizonyosodva róla, hogy a gyermek egészséges, Aegwynn elvitte a fiatal Medivh-et Azeroth udvarába és rábízta halandó apjára, hogy nevelje fel népének körében. Azután utolsó útjára indult a vadonba, hogy felkészüljön az elmúlással való találkozásra, bármi várjon is rá a túlvilágon. Medivh erős fiúvá érett, de fogalma sem volt róla, hogy Tirisfal öröksége micsoda potenciális hatalommal ruházta fel.

Sargeras türelmesen várt, míg az ifjú hatalma végre megnyilvánult. Mire Medivh tizenéves lett, már híre járt Azerothban jelentős mágikus képességeinek. Gyakran indult kalandos utakra két barátjával: Llane-nel, Azeroth hercegével és Anduin Lotharral, aki az Arathi vérvonal egyik utolsó leszármazottja volt. A három fiú gyakran követett el mindenféle csínytevéseket a királyságban, de a nép ennek ellenére kedvelte őket.

Mikor Medivh tizennégy éves lett, felébredt benne az addig szunnyadó kozmikus hatalom és összecsapott a lelke mélyén rejtőzködő Sargeras szellemével. Medivh sok éven át tartó kómába zuhant. Amikor végre felébredt, már felnőtt ember volt, barátai Llane és Anduin pedig Azeroth régensei lettek. Bár vágyott arra, hogy újonnan felfedezett hihetetlen hatalmát az otthonának hívott ország védelmének szentelje, Sargeras sötét szelleme megrontotta gondolatait és érzelmeit, álnok végzet felé sodorva őt.

Sargeras örvendezve bújkált Medivh egyre sötétebb szívében, mert tudta, hogy a világ második inváziójára szőtt tervei hamarosan megvalósulnak és nem más, mint a világ utolsó Őrzője lesz az, akiben megérlelődnek...

III. fejezet: Draenor végzete

Kil'jaeden és az Árnyék Paktum

shamanAkkortájt, mikor Medivh megszületett Azerothon, Kil'jaeden, a Megtévesztő követőivel együtt várakozott a Torz Túlnanban. A ravasz démonúr mestere, Sargeras parancsára a Lángoló Légió második Azeroth elleni invázióját készítette elő. Ez alakalommal nem csúszhatott hiba a számításaiba. Kil'jaeden úgy vélte, szüksége lenne egy új erőre, amely már azelőtt megyengíthetné Azeroth védelmét, hogy a Légió megvetné lábát a világon. Ha a halandó fajokat, mint az éjelfek és a sárkányok, egy új fenyegetés kötné le, túl gyengék lennének ahhoz, hogy komoly ellenállást tanúsítsanak, amikor a Légió valódi inváziója kezdetét veszi.

Ekkor történt, hogy Kil'jaeden felfedezte Draenor buja világát, mely békésen lebeget a Sötét Mélységben. A sámánizmus, a klán alapú ork társadalom és a békés draenei nép otthonául szolgáló Draenor épp oly idillikus volt, mint amilyen hatalmas. A dicső ork klánok a nyílt prériken vándoroltak és sportból vadásztak, míg a kíváncsi draeneiek kezdetleges városokat építettek a világ magas csúcsai és szirtjei között. Kil'jaeden tudta, hogy Draenor lakói jó szolgálatot tehetnek a Lángoló Légiónak, ha megfelelő motivációt kapnak.

Kil'jaeden látta, hogy a két faj közül a harcias orkok azok, akik fogékonyabbak voltak a Légió romlottságára. Ugyanazzal a módszerrel, amit korokkal azelőtt Sargeras használt, hogy irányítása alá vonja Azshara királynőt, hatalmába kerített egy öreg ork sámánt, Ner'zhult. A fortélyos sámánt szócsöveként használva elterjesztette harci vágyat és a kegyetlenséget az ork klánok között. Nem kellett sok idő, és a spirituális fajt egy vérszomjas néppé alakította át. Kil'jaeden ezután arra buzdította Ner'zhult és népét, hogy tegyék meg az utolsó lépést: szenteljék életüket teljes egésszében a halál és a háború keresésének. De az öreg sámán érezvén, hogy ezáltal népét örökre rabláncra verné a gyűlölet, valahogy mégis ellenállt a démon parancsának.

Minthogy bosszantotta Ner'zhul ellenállása, Kil'jaeden keresni kezdett egy másik orkot, aki kiszolgáltathatta népét a Légiónak. Az agyafúrt démonúr végül megtalálta azt a személyt, akit keresett - Ner'zhul ambíciózus tanítványát, Gul'dant. Kil'jaeden szavakkal leírhatatlan hatalmat ígért Gul'dannak, cserébe a feltétel nélküli engedelmességért. Az ifjú ork mohón kezdte tanulmányozni a démoni mágiát, és hamarosan a történelem leghatalmasabb halandó boszorkánymesterévé vált. Más ifjú orkokat kezdett az arkán művészetekre tanítani, és arra törekedett, hogy gyökerestől kiírtsa az ork sámánok tradícióit. Gul'dan megismertette népét az újfajta mágiával, egy borzalmas erővel, mely a romlás bűzét árasztotta.

Kil'jaeden látva, hogy az orkok feletti irányítás elnyerésére irányuló törekvését siker koronázta, segített Gul'dannak megalapítani az Árnyék Tanácsot, egy titkos szektát, mely manipulálta az ork klánokat, és arra biztatta őket, hogy használják a boszorkánymesteri mágiát Draenor-szerte. Ahogy egyre több és több ork gyakorolta a boszorkánymesteri mágiát, úgy kezdtek Draenor zöld mezői és folyói egyre hervadni és sötétedni. Röviddel azután a tágas prérik - melyeket az orkok generációkon keresztül az otthonuknak neveztek - nyomtalanul eltűntek, helyükön csupán kopár vörös mezők maradtak. A démoni erők lassan megölték a világot.

A Horda születése

Az orkok kezdtek egyre agresszívebé válni Gul'dan és az ő titokzatos Árnyék Tanácsának irányítása alatt. Masszív arénákat építettek, ahol az orkok életre-halálra menő párviadalokban bizonyíthatták harci készségeiket. Ekkor történt, hogy néhány klán főnöke szót emelt a népük között egyre terjedő gonoszság ellen. Az egyik ilyen vezér, a Dérfarkas klánbeli Durotan figyelmeztette őket arra, hogy a gyűlölet és a harag miatt az orkok elveszíthetik önmagukat. Szavai süket fülekre találtak, mivel az erősebb törzsfők, mint a Csatadal klánbeli Pokolsikoly Grom már megtette első lépéseit afelé, hogy a háború és a hódítás új korának bajnokai legyenek.

Kil'jaeden tudta, hogy az ork klánok már majdnem felkészültek, de még biztosítania kellett a végsőkig tartó hűségüket. Az Árnyék Tanáccsal titokban megidéztette Mannoroth-t, a Pusztítót, a harag és a pusztítás élő megtestesülését. Gul'dan összehívta a klánvezéreket és meggyőzte őket, hogy igyanak Mannoroth forrongó véréből, mert az legyőzhetelenné teszi őket. Pokolsikoly Grom vezetésével minden klánvezér ivott Durotan kivételével, megpecsételve ezzel a sorsukat, a Lángoló Légió rabszolgáivá váltak. Mannoroth haragjával felruházva a törzsfőnökök akaratlanul ráaggatták rabigájukat gyanútlan testvéreikre is.

Újonnan támadt vérszomj átkától gyötörve az orkok alig várták, hogy rászabadítsák haragjukat bárkire, aki ellenük mer szegülni. Érezve, hogy eljött az idő Gul'dan egyetlen, megállíthatatlan Hordában egyesítette a harcoló klánokat. Mindazonáltal, tudván, hogy a különféle törzsfők - mint Pokolsikoly Grom és Sorspöröly Orgrim - vetélkedni fognak a teljes fennhatóságért, Gul'dan egy báb hadvezért állított a Horda élére. Gul'dan választott bábja, Feketekéz, a Pusztító, egy különösen aljas és erkölcstelen ork boszorkánymester volt. Feketekéz parancsnoksága alatt a Horda az egyszerű draeneiek ellen vonult, hogy letesztelhesse magát.

A néhány hónapig tartó hadjárat során a Horda kis híján maradéktalanul lemészárolt minden Draenoron élő draeneit. Csak egy maréknyi megtört túlélőnek sikerült elmenekülnie az orkok mindent elsöprő haragja elől. Megittasulva a győzelmétől, Gul'dan felmérte a Horda erejét és hatalmát, s ráébredt, hogy ellenség nélkül, akivel harcolhatna, a sereg önmagát fogja darabokra szaggatni véget nem érő belharcai során, a dicsőséges mészárlás utáni kielégíthetetlen vágyukban.

Kil'jaeden tudta, hogy a Horda végre felkészült. Az orkok a Lángoló Légió legyobb fegyverévé váltak. A ravasz démon megosztotta híreit várakozó mesterével, és Sargeras egyetértett vele abban, hogy végre elérkezett a bosszú ideje.

Atom feed | HálóZsák képregények | 2003 óta