Sziasztok!
A DC-univerzumot alapvetően olyan helyként ismerjük, ahol jóformán bármi megtörténhet. Ahol hiperterekből érkezett metaistenek szállhatnak harcba exogenetikusan továbbfejlesztett biomutáns seregekkel, ahol egy félisteni hatalmú űrlény, egy gólembe költözött igazságszellem, egy halember és egy több tucat szakmát mindenkinél jobban elsajátított multimilliárdos összefogva védelmezi az otthonát intergalaktikus hadurak, harmadgenerációs istenek vagy néha egy növényember ellen.
Pont emiatt a DC az a hely, ahol a "földhözragadt" történeteket nagyon nehéz működésre bírni. Rosszabb esetben egyáltalán nem lehet elérni ezt, jobb esetben pedig végig olyan érzést ad, mintha nem is ugyanabban a világban játszódna.
Ez alól egyedül Gothamet szokták kivételként emlegetni, és valljuk be, ebben van némi igazság. Habár Batman a legemberszerűbbnek mondják a DC nagyjai közül (ami egy elég nagy baromság, mert emberünk azon kívül, hogy a bolygó legjobb harcművésze, nyomozója, vegyésze, műszerésze, taktikusa és legalább hatféle távol-keleti misztikus csí-manipuláció legtapasztaltabb gyakorlója... mindezt alig 5-10 év alatt tanulta meg, vagyis az IQ-ja minimum 200 körül van... szóval ennyit a nagy földhözragadtságáról), a kísérőgárdájánál már tényleg jó pár ilyen figurába botolhatunk.
Erre a hosszas felvezetőre azért volt szükség, mert ami most jön a Szuperhősök/DC/Macskanő részleg legújabb darabjában, a v3-as sorozat 17. számában, az minden, csak nem egy szuperhősös sztori. Ez itt egy lelki dráma. Annak a krónikája, hogyan dolgozza fel néhány szereplő mindazokat a megpróbáltatásokat, amiken néhány nappal azelőtt kellett keresztülmenniük. Itt nincs jelmezes gonosz, nincsenek földönkívüliek, nincs még egy szerencsétlen misztikus amulett sem. Csak a dráma főszereplői, akik gondolataik vagy az egymással való beszélgetés segítségével viszik előre az oldalak eseményeit.