Az ébredező világ és az Örökkévalóság Forrása
Tízezer évvel azelőtt, hogy az orkok és az emberek összecsaptak egymással az első háborúban, Azeroth világának bölcsőjében egyetlen hatalmas kontinens ringott, tengerektől körülvéve. Ez a Kalimdornak nevezett föld számos változatos fajnak és teremtménynek adott otthont, akik a túlélésükért küzdöttek az ébredő világ vad természeti erői ellen. A sötét kontinens közepén volt egy izzó energiákból álló rejtélyes tó. Ez a tó, amelyet később az Örökkévalóság Forrásának neveztek el, a világ mágiájának és természetes hatalmának igaz szíve volt. A világon túli Sötét Mélységből származó energiájával a Forrás egy misztikus gócpont volt, amely szétszórta ezeket az energiákat a világban, táplálva az életet annak minden csodálatos megjelenési formájában.
Idővel egy éjszakai életmódot folytató primitív humanoid törzs merészkedett óvatosan az igézően bűbájos tó partjaira. A vad, nomád humanoidok, akiket a tó furcsa energiái vonzottak oda, kezdetleges viskókat építettek békés partjain. Idővel a Forrás kozmikus hatalma befolyásolta a törzset, erősebbé, bölcsebbé és gyakorlatilag halhatatlanná változtatta őket. A törzs felvette a kaldorei nevet, amely anyanyelvükön azt jelentette: „a csillagok gyermekei”. Bimbózó társadalmukat ünnepelve a tó partjai mentén hatalmas építményeket és templomokat emeltek.
A kaldoreiek, vagy későbbi nevükön az éjelfek a holdistennőt, Elune-t tisztelték és hitték, hogy a nappali órákban ott alszik a tó csillámló mélységeiben. Az ősi éjelf papok és jövendőmondók kielégíthetetlen kíváncsisággal tanulmányozták a Forrást, attól a vágytól hajtva, hogy felfedezzék ismeretlen titkait és hatalmát. Ahogy a társadalmuk fejlődött, az éjelfek felderítették egész Kalimdort és találkoztak más lakóival is. Az egyedüli lények, akiktől tartottak az ősi és nagyhatalmú sárkányok voltak. Az óriási hüllőszerű lények gyakran visszahúzódónak bizonyultak, de kétségkívül sokat tettek azért, hogy az ismert földeket megvédjék az esetleges fenyegetésektől. Az éjelfek megtudták, hogy a sárkányok magukat a világ védelmezőinek tartják és elfogadták, hogy őket és a titkaikat jobb nem háborgatni.
Idővel az éjelfek kíváncsisága ahhoz vezetett, hogy találkoztak és barátságot kötöttek számos nagyhatalmú lénnyel, köztük például Cenariusszal, aki a háborítatlan erdőségek félistene volt. A nemeslelkű Cenarius megkedvelte a kíváncsi éjelfeket és sok időt töltött azzal, hogy megtanítsa nekik a természet titkait. A békés kaldoreiekben erős kötődés támadt Kalimdor élő erdőségei iránt és elmerültek a természet harmonikus egyensúlyában.
Ahogy teltek-múltak a végtelennek tűnő korszakok, az éjelfek civilizációja felvirágzott mind területileg, mind kulturálisan. Templomaik, útjaik és lakóházaik megtalálhatók voltak szerte az egész sötét kontinensen. Azshara, az éjelfek gyönyörű és tehetséges királynője egy hatalmas, csodálatos palotát épített a Forrás partjainál, ahol kiválasztott udvartartása élt a drágakövekkel díszített csarnokokban. Hű szolgái, akiket Quel’doreinek vagyis előkelőknek hívott lesték minden parancsát és mindenki másnál többre tartották magukat. Bár Azshara királynőt egyformán szerette az egész népe, az előkelőket titkon irigyelte és egyáltalán nem kedvelte a többi éjelf.
Azshara királynő osztotta a papok kíváncsiságát az Örökkévalóság Forrásával kapcsolatban, ezért elrendelte, hogy az előkelők derítsék ki a tó titkait és fedjék fel igazi célját a világban. Így aztán belevetették magukat a munkába és fáradhatatlanul tanulmányozták a Forrást. Idővel kifejlesztették azt a képességet, hogy manipulálni és irányítani tudták a Forrás kozmikus energiáit. Kísérleteik előrehaladtával felfedezték, hogy újonnan kifejlesztett képességükkel kedvükre tudtak teremteni vagy pusztítani. A meggondolatlan előkelők primitív mágiába botlottak és elhatározták, életüket annak szentelik, hogy a mesterévé váljanak. Bár abban egyetértettek, hogy a mágia veszélyes is lehet, ha felelőtlenül használják, Azshara és a kiválasztottai mégis meggondolatlan nemtörődömséggel kezdték gyakorolni mágiájukat. Bár Cenarius és számos hajlott korú éjelf tudós figyelmeztetett rá, hogy a mágia egyértelműen szeszélyes művészetével való játszadozás csakis katasztrófához vezethet, ennek ellenére Azshara és követői makacsul folytatták bimbózó képességeik fejlesztését.
Ahogy hatalmuk egyre nőtt, Azshara és az előkelők határozott változáson mentek át. A gőgös és zárkózott főnemesi osztály egyre érzéketlenebb és kegyetlenebb lett éjelf testvéreikkel szemben. Egy sötét és nyomasztó árnyék borult fekete lepelként Azshara valaha lenyűgöző szépségére. Egyre jobban visszavonult szerető népétől és senkivel sem érintkezett megbízható előkelő papjain kívül.
Egy fiatal tudós, Viharhozó Malfurion, aki sok időt töltött a druidizmus primitív művészetének tanulmányozásával, sejteni kezdte, hogy az előkelőket és szeretett királynőjét valami rettenetes hatalom rontása támadta meg. Bár arról sejtelme sem volt, hogy miféle gonosz közeleg, azt tudta, hogy az éjelfek élete hamarosan örökre megváltozik…
10000 évvel a Warcraft I. eseményei előtt
Az előkelők meggondolatlan mágiahasználata az Örökkévalóság Forrásából kiindulva energiahullámokat bocsátott ki a Sötét Mélységbe. Ezeket a folyamatosan áradó energiahullámokat rettenetes idegen elmék érzékelték. Sargeras – minden élő Nagy Ellensége, a Világok Elpusztítója – felfigyelt ezekre az erős hullámokra és azonnal távoli kiindulópontjuk felé fordult. Azeroth őskori világát kémlelve és az Örökkévalóság Forrásának határtalan energiáit érzékelve Sargerasban mohó vágy ébredt. A Névtelen Üresség nagy sötét istene elhatározta, hogy elpusztítja az ifjú világot és megkaparintja az energiáit magának.
Sargeras összehívta hatalmas Lángoló Légióját és megindult Azeroth gyanútlan világa felé. A Légiót alkotó milliónyi rikoltozó démont az univerzum távoli sarkaiból rángatták elő és már ki voltak éhezve a hódításra. Sargeras hadnagyai, Archimonde, a Tisztátalan és Mannoroth, a Pusztító felkészítették pokolbéli szolgáikat a támadásra.
Azshara királynő, eltelve mágiájának szörnyű extázisától, áldozatául esett Sargeras ellenállhatatlan hatalmának és beleegyezett, hogy elősegíti a világon való megtestesülését. Még előkelő szolgálói is átadták magukat a mágia elkerülhetetlen rontásának és istenként kezdték tisztelni Sargerast. A Légióhoz való hűségüket bizonyítandó, segítettek királynőjüknek egy hatalmas, kavargó portál megnyitásában, az Örökkévalóság Forrásának mélyén.
Miután végzett az előkészületekkel, Sargeras megkezdte Azeroth elleni invázióját. A Lángoló Légió harcos démonai megrohanták a világot az Örökkévalóság Forrásán keresztül és ostrom alá vonták az éjelfek békésen alvó városait. Archimonde és Mannoroth vezetésével a Légió elözönlötte Kalimdor földjét, nyomukban csak hamu és gyász maradt. A boszorkánymester démonok perzselő pokollényeket idéztek, akik meteorokként zuhantak rá Kalimdor templomainak díszes tornyaira. Kalimdor mezőin egy csapat gyújtogató, vérontó gyilkosból, a Végzetgárdistákból álló banda masírozott végig és mindenkit legyilkoltak, aki az útjukba állt. Vad, démoni pokolkutyák falkái pusztíthattak ellenállás nélkül a vidéken. Bár a bátor Kaldorei harcosok sietve indultak ősi hazájuk megvédelmezésére, méterről-méterre egyre hátrébb szorultak a Légió támadásának dühe elől.
Viharhozó Malfurion feladata lett, hogy segítséget találjon ostromlott testvéreinek. Viharhozót - kinek testvére, Illidan maga is a előkelők mágiáját gyakorolta – dühítette a főnemesi osztály egyre növekvő korrupciója. Miután meggyőzte Illidant, hogy hagyjon fel veszélyes szenvedélyével, Malfurion elindult, hogy megtalálja Cenariust és toborozzon egy ellenálló sereget. A fiatal és szemrevaló papnő, Tyrande is csatlakozott a testvérekhez, Elune nevében. Bár mind Malfurion, mind Illidan gyengéd érzelmeket táplált az idealista papnő irányában, Tyrande szíve egyedül Malfurioné volt. Illidan féltékenyen szemlélte testvére és Tyrande bimbózó románcát, de tudta, hogy szívének fájdalma semmi a mágia iránti függőségének kínjához képest.
Illidan aki rászokott a mágia éltető energiáira, erejét megfeszítve igyekezett ellenállni annak az elemi erejű kísértésnek, hogy még egyszer megcsapolja a Forrás energiáit. Azonban Tyrande türelmes támogatásával képes volt megtartóztatni magát és segített megtalálni testvérének a rejtőzködő félistent, Cenariust. Cenarius, aki a távoli Hyjal-hegy szent Holdligetében élt beleegyezett, hogy segít az éjelfeknek megtalálni az ősi sárkányokat és megnyerni támogatásukat. A sárkányok, akiket az óriási vörös leviatán, Alexstrasza vezetett belementek, hogy harcba küldjék rajaikat a démonok és pokolbéli mestereik ellen.
Cenarius a megbűvölt erdő szellemeinek segítségével összehívott egy ősöreg faemberekből álló sereget és egy bátor szárazföldi offenzívában a Légió ellen vezette őket. Mikor az éjelfek ostromgyűrűt vontak Azshara temploma és az Örökkévalóság Forrása köré, kitört a totális háború. Újonnan szerzett erős szövetségeseik ellenére Malfurion és társai felismerték, hogy a Légiót nem lehet pusztán katonai erővel legyőzni.
Miközben titáni csata zajlott Azshara fővárosa körül, a megtévedt királynő Sargeras érkezését várta. A Légió ura arra készült, hogy átlép az Örökkévalóság Forrásán és megtestesül a felprédált világon. Ahogy lehetetlenül hatalmas árnyéka egyre közelebb került a Forrás háborgó felszínéhez, Azshara maga köré gyűjtötte legnagyobb hatalmú előkelő követőit. Csak úgy tudtak volna Sargeras számára megfelelően nagy kaput nyitni, ha mágiájukat egyetlen fókuszált varázslatban egyesítik.
Miközben dúlt a csata Kalimdor lángoló harcmezőin, rettenetes dolog történt. Az események pontos részletei elvesztek a múlt ködében, de azt tudjuk, hogy Neltharion, a Föld Sárkány Aspektusa megőrült a Lángoló Légió elleni egyik kritikusan fontos összecsapásban. Bőre elkezdett felhasadni, testéből lángok és mindent elemésztő düh áradt ki. Felvette a Halálszárny nevet, majd a lángoló sárkány saját testvérei ellen fordult és elűzte az öt sárkányrajt a csatamezőről.
Halálszárny váratlan árulása annyira pusztító volt, hogy az öt sárkányraj sosem heverte ki igazán. A sebesült és döbbent Alexstrasza valamint a többi nemes sárkány arra kényszerült, hogy magukra hagyja halandó szövetségeseiket. Malfurion és társai, akik egyszerre csak reménytelen túlerővel találták szemben magukat, alig élték túl az ezt követő ellentámadást.
Malfurion meg volt győződve róla, hogy az Örökkévalóság Forrása köti össze mintegy köldökzsinórként a démonokat a fizikai világgal, ezért azt hangoztatta, hogy pusztítsák el. Társai – tudván, hogy a Forrás volt halhatatlanságuk és hatalmuk forrása – borzadva fogadták ezt a hirtelen hozott döntést. Tyrande mégis látta a bölcsességet Malfurion elmélete mögött, így meggyőzte Cenariust és a többieket, hogy rohanják le Azshara templomát és találják meg a módját a Forrás elpusztításának egyszer és mindenkorra.