Ajánló

Flintstone család 9.
Ifjúsági részleg

Flintstone család 9.

Hozzászólások

  • Sepi 2019.09.17. 06:59
    Elérhető az. ;) De ettől függetlenül nem tartjuk kizártnak, hogy ide is felkerüljön.

    Bővebben...

     
  • joustoe 2019.09.16. 18:11
    sziasztok! Az Inferno X-men-ben megjelent részei lesznek ezen a honlapon? Nitro oldalát sajnos nem ...

    Bővebben...

     
  • KiD1 2019.09.16. 15:43
    De imádtam, ezt a számot.

    Bővebben...

     
  • Recsi 2019.09.16. 11:14
    Emlékszem, amikor az első kósz hírek eljutottak hozzánk (felénk lehetett fogni az ORF adásait) ...

    Bővebben...

     
  • Intruder 2019.09.16. 11:02
    Uhh az a liftes jelenet nálam a mai napig egy 'WTF did i just watch?!'. :O

    Bővebben...

Ki van itt?

Oldalainkat 422 vendég és 5 tag böngészi

  • Gabi
  • Ibizian
  • Lucidus
  • nemethpeet
  • Xeroxis

Shaolin Monks

Előző rész

Egy nagyon hosszúnak tűnő pillanatig síri csend ülte meg a stadiont. Liu és Kung egymásra, majd Raidenre néztek, majd a küzdőtérrel fellépő Johnny Cage-re és Kitanára, végül pedig körbehordozták a tekintetüket a lelátókon. A tömeg csak akkor kezdett végül éljenezni, amikor Raiden odalépett melléjük és a vállukra tette a kezüket. A hangzavartól alig hallották, amint megdicséri őket és gratulál nekik a császár legyőzéséhez. Johnny ekkor hátulról a két szerzetes vállára tette a kezét, és megkérdezte, végső soron akkor ki nyerte meg a második Halálos Viadalt. A shaolinok összenéztek, majd egyszerre megszólalva nevezték meg a másikat.
Raiden mosolyogva állapította meg, hogy beletelt néhány generáció ugyan, de a Kang és a Lao család sarjainak sikerült végre úgy diadalt aratniuk, hogy egész végig képesek voltak összefogni és értékelni a másik képességeit, és végül a dicsőségen se vesztek össze. Amikor Liu megkérdezte, hogy ezt akart-e mutatni nekik a Lélektemetőnél is, amikor felbukkant pár pillanatra előttük az őseik képe, Raiden őszintén felelte, hogy fogalma sincs, miről beszél, ő tényleg egész végig Jaxszel volt, és amíg az amerikai Sonya nyomát kutatta, ő próbálta megtalálni a villámbotját.
Ekkor Kitana lépett oda hozzájuk, és egyenesen Liu Kang szemébe nézett, majd Raidenhez fordult. Megköszönte, hogy az általa vezetett földiek felszabadították a Külső Világot Shao Kahn zsarnoki uralma alól, és megígérte, hogy az ő uralma alatt megpróbálja rendbe hozni a mostohaapja által okozott károkat és olyan birodalmat felépíteni, ami a vér szerinti apja álmait hordozza inkább magában. A kérdésre, hogy tényleg elismerik-e új uralkodónak, miután csak nemrég szabadult Kahn börtönéből, azt felelte, hogy nem volt idő hivatalosan is bejelenteni az árulását és vád alá helyezni, így jog szerint Kahn nevelt lányaként és koronahercegnőként ő a Külső Világ trónjának örököse. És a köznép lelátója felé intve hozzátette, hogy a nép java eddig csak azért nem mert felszólalni az uralkodó ellen, mert az rettegésben tartotta őket, és hogy úgy érzi, mindenki támogatni fogja majd az elképzeléseiben.
Liu viszont arra volt kíváncsi, mit jelent ez majd a kettejük számára. Kitana kicsit értetlenül kérdezett vissza, hogy pontosan mit ért kettejük alatt. Mielőtt Liu bármit mondhatott volna, Johnny a fejéhez kapott és méltatlankodva morogni kezdett, hogy egy ilyen dögös csaj képes a mélynövésű kínait választani, miközben ő ott áll tőle fél méterre. Abban a pillanatban a színész úgy érezte, valami nagyon nagy baj van a világ kozmikus egyensúlyával.

Raiden eközben félrehúzta Kung Laót. Először is ismét gratulált neki, hogy sikerült dicsőséget hoznia a saját és ősei nevére, és biztosította, hogy a tettére számos nemzedéken át emlékezni fognak. Lao megpróbálta szerényen elhárítani a dicséretet, de Raiden még nem fejezte be. Végre elmondhatta Laónak, hogy valójában egész végig az Idősebb Istenek, és nem Shang Tsung terveit követték. Az Idősebb Istenek ugyanis végtelen bölcsességükben előre látták, milyen tervet eszelt ki magának Shang Tsung, és hogy az hová vezetné majd végül a szerzeteseket. Így hagyták, hogy a varázsló szabadon manipulálja őket, mert tudták, hogy bármilyen sötét ármányt szőjön a gonosz, a jó végül indig rájön, hogyan fordítsa azt a cselszövők ellen. Ez volt Tsung és végül Kahn vesztének valódi okozója és egyben a Halálos Viadalok tanulsága is. Ezért alkották meg a Tornát az Idősebb Istenek, mert már régóta tudták, hogy a halandók végső soron csak a saját hibáikból képesek okulni. És egyes leckéknek jóval keményebbnek kell lenniük a többinél, hogy megértethessék a bennük rejlő tanulságot.
És persze az sem egy mellőzendő dolog, hogy a Földi Birodalom két bajnokkal is bír a Halálos Viadalokról, amik megfelelő elrettentő erővel bírnak majd az előre látható jövőben a leendő hódító zsarnokok számára.

Mivel ekkorra a tömeg már elhagyta a lelátókat és kezdtek odaseregleni köréjük, Raiden jobbnak látta, ha kihagyják a fárasztónak ígérkező örömünnepet. Shao Kahn kővé változtatása belőle is sokat kivett, Liu Kang és Kung Lao Johnny Cage-dzsel együtt már lassan két napja egy szemhunyásnyit se aludtak, és az őket ébren tartó pihenőmágia hatása sem tartott a végtelenségig. Kitana pedig úgy érezte, egy darabig még elhalaszthatja a megismerkedést az alattvalóival, és amúgy is régóta kíváncsi volt már, milyen lehet a Földi Birodalom. Így hát Raiden megmaradt erejét felhasználva nyitott maguknak egy átjárót a Földre, ők pedig mind eltűntek benne.

Így már egyikük sem látta, amikor egy sápadt alak a tömegből odament a császár maradványaihoz és a törmelék közül előkotort egy tenyérnyi nagyságú, kerek tárgyat. Óvatosan elrejtette a ruhájában az amulettet, majd amíg senki se figyelt rá, a kőtrón mögé osont, nyitott egy önmagánál alig nagyobb portált, és eltűnt benne.

Ez a cikk igyekszik összegyűjteni azokat a főbb történeti elemeket, amiben a Mortal Kombat: Shaolin Monks eltér a fővonalas MK kanonikus sztorijától.

  • Az MK1 valóban a legelső Halálos Viadal, nem a huszadik a Föld és a Külső Világ között.
  • A Halálos Viadalok nem tíz, hanem egy győzelemig tartanak: amennyiben a támadó fél akár egyszer is győzedelmeskedik, úgy a kiszemelt birodalom az övé. A védekezők így folyamatos harcra kényszerülnek.
  • A Tornák között nem kell várni egy földi nemzedéket, bármilyen időközönként megtarthatóak. Ám ezt a kitételt az Idősebb Istenek mindkét féllel elfelejtik közölni.
  • Shang Tsung a Külső Világ helytartója, egyben a tarkata sereg főparancsnoka is Baraka fölött, nem csak Shao Kahn fővarázslója.
  • Tsung félezer éven keresztül próbálta meghódítani a seregével a Földet, mire az Idősebb Istenek megunják a próbálkozásait és elrendelik a Halálos Viadal létrejöttét. A seregét szinte kivétel nélkül a Fény Rendje egymaga verte vissza, így a támadások híre nem terjedt el a világban.
  • Tsung alig pár hónappal a Torna előtt költözik a szigetére, nem több száz évvel ezelőtt foglalta el azt.
  • Shang Tsung jó ideje szoros kapcsolatot ápol az Árnybirodalommal, a szolgálói nagy része tarkatákból és onikból, nem külső világiakból áll.
  • Kung Laót Raiden akarta kizárni a Tornáról, nem ő maga lépett vissza, hogy ezzel megkímélje magát a feleslegesnek ítélt küzdelemtől. Ehelyett titokban a szigetre oson és részt vesz a küzdelmekben.
  • Nagy Kung Lao nem Gorót győzte le félezer éve, hanem Tsung seregét verte vissza. A leszármazottja így nem az őse későbbi bukását kívánja helyrehozni, hanem azt a dicsőséget hajszolja, amit a névrokona több száz éve elért a Renden belül.
  • A Viadalnak helyet adó szigetre csakis és kizárólag mágikus portálok segítségével lehet eljutni. Az istenek által nyitottakat leszámítva egyetlen ilyen létezik, a Fény Rendjének központjában. Nincs harcosokat szállító dzsunka.
  • Reptile aktívan részt vesz az MK1 eseményeiben, nem marad a háttérben Shao Kahn utasítására.
  • Mivel sose volt korábban Viadal, Goro se volt címvédő bajnok, és az MK1 eseményeibe is túl későn kapcsolódik be.
  • A Halálos Viadalok nem korlátozódnak párharcokra.
  • Az MK1 nem kieséses bajnokság, hanem egy ún. battle royal, vagyis mindenki mindenki ellen küzd.
  • Raiden gyakorta jár a Földi Birodalmon kívül és korlátozott mértékben képes megtartani a varázserejét más birodalmakban is, nem veszíti el a képességeit az otthona elhagyásával.
  • Sose hirdették ki hivatalosan az MKII eseményeihez kapcsolódó Halálos Viadalt, az mindössze három harcos között zajlott.
  • Se Liu Kang, se Kung Lao nem visszakozik a gyilkosságtól, sőt, kifejezetten előnyösnek tartják megölni az ellenfeleiket, ellentétben az eredeti történetvonallal, ahol Kung Lao meggyőződéses pacifista és a sztori során egyetlen életet se vesz el (Liu Kang öl, de nagyon ritkán).
  • A Fény Rendjének székhelye a Wu Shi Akadémia. Az eredeti játékokban a Fehér Lótusz Társaság székelt itt, a Rend központja egy közé-kínai templom volt.
  • Liu, Kung, de Johnny Cage, Sonya Blade és Raiden is jelen vannak a Wu Shi Akadémia elleni támadás során.
  • A tarkatáknak nem sikerül kiirtani a Fény Rendjét.
  • Shang Tsung nem Shao Kahn kegyelméből, hanem saját erejéből fiatalodik meg ismét.
  • Kintaro nem a shokan sereg egyik parancsnoka és a faja palotabéli összekötője, hanem Shao Kahn gladiátorjátékainak bajnoka.
  • Mileenának itt nincs saját lelke, a nővére megölésével akarja megszerezni annak lelkét.
  • Kitana csakis egy elmeködösítő varázslat miatt szolgálja a császárt, és végig tisztában van a saját eredetével.
  • Ermac részt vesz a Wu Shi Akadémia elleni ütközetben, ám belehal az összecsapásokba.
  • Sonya Blade-et nem Goro rabolja el az MK1 végén, hanem Baraka az akadémia elleni támadás során.
  • Kano önként megy a Külső Világba az MK1 után, ám ott elfogják és bebörtönözik, hogy aztán a tömlöcben haljon meg.
  • Se Reptile, se Baraka nem élik meg az MKII Tornájának kezdetét.
  • Az idősebb Sub-Zero a Föld védelmében vesz részt a Halálos Viadalon, nem azért, hogy megölje Shang Tsungot. Továbbá nem külön érkezik oda, hanem a Kiválasztottakkal együtt készült fel.
  • Az ifjabb Sub-Zero sebhelye nem a klánja szégyenbélyege, hanem a Kung Lao elleni összecsapás során szerzi.
  • Gorót nem győzik le a földi Tornán, helyette Johnny Cage öli meg a Külső Világban.
  • Az Idősebb Istenek sokkal aktívabban avatkoznak be a birodalmak ügyeibe. Közvetlen továbbra sem hatnak az eseményekre, ám a megbízottaik által jelentős mértékben formálják az események sodrát. Az eredeti történet szerint viszont semmilyen mértékben nem avatkozhatnak bele a birodalmak sorsába, legfeljebb csak akkor, ha az egész Teremtés veszélybe kerül, de még akkor is haboznak.
  • Shinnok Amulettje nem egy szibériai kolostorban pihen, hanem végig Shao Kahn birtokolja.
  • Kahn évezredek óta nem vesz részt aktívan a birodalma fenntartásában és kormányzásában, szinte minden feladatot Shang Tsungra bíz, akit így más birodalmakban hajlamosak a Külső Világ uralkodójának nézni.
  • Édenia nem egy csatolt tartomány, hanem valóban - a filmekhez hasonlóan - a Külső Világ korábbi neve.
  • A Vörös Sárkány nyíltan ténykedik és saját zsoldossereget tart fenn, nem marad az árnyékok közt. Ugyanígy a Fekete Sárkány is jelentős létszámmal bír, és a két frakció nyíltan háborúskodik.
  • Sub-Zero (és az öccse) emberi lény, nem kiromanta, aki a klánjától kapja a képességét (hasonlóan az MK. Conquest c. tv-sorozathoz).
  • A shokanok félnomád életmód helyett városokban élnek, kultúrával rendelkeznek.

Következő rész

A tömeg teljes eksztázisba került Kintaro halála után. Hamarosan egy újabb név vált ki a hangok közül, hogy aztán mindenki azt kezdje kántálni: Kahn.
A császár szótlanul hordozta végig a tekintetét a vele szemben álló lelátó sorain. Az alattvalói rég nem élvezték ennyire az arénaharcokat, látszott a lelkesedés az arcukon, érződött a hangjukból. Ettől olyan érzés fogta el, mit már közel tízezer éve nem tapasztalt. Olyan érzés, amit a fél életén át hajszolt, ami egész évezredeken át meghatározta élete minden egyes pillanatát. Ismét hódítónak érezte magát. A tízezer évnyi uralkodás, cselszövés és az alattvalói féken tartása után úgy érezte, mintha lassan kezdeni lemállani a lelkéről a tespedtség máza. Egy pillanatra elfelejthette a tartományok okozta gondokat, a shokanok és a kentaurok végtelen viszályát és hogy neki állandóan hol az egyiket, hol a másikat kellett támogatnia, hogy megőrizze a politikai egyensúlyt. A több kisebb birodalomban kitört lázadásokat, amik közül amint elfojtott egyet, egy újabb tört ki. A tarkaták okozta gondokat, akik állandóan feldúlták azokat a városokat, amelyek adójából a seregét és a palota kényelmét fenntartotta. A legfőbb tanácsadói áskálódását, amivel a kegyébe próbáltak férkőzni és a néhai varázslója cselszövését, amivel megpróbálta megfosztani a trónjától. A vasmarokkal uralkodó politikai vezető helyét átvette a hadvezér, amitől érezte, hogy egyre gyorsabban ver a szíve. Lehet, hogy mindössze csak ketten állnak vele szemben, mégis, a szeme láttára vették el két legerősebb alattvalója életét, és számos kiváló külső világi harcossal, köztük a hatalmas Goróval is végeztek már előtte. Igen, Shao Kahn úgy érezte, ennyi ezer év után végre méltó ellenfelekre akadt.
A nép kántálása tovább folytatódott, miközben lassan felemelkedett a trónjáról. Uralkodói pálcájával a szerzetesekre mutatott, majd megköszönte nekik, hogy nekik hála ismét hódítónak érezheti magát. Az időközben Kung Lao mellé álló Liu Kanget azonban ez hidegen hagyta, őt csak az érdekelte, hogy Shao Kahn engedje szabadon a barátaikat és Kitana hercegnőt. Más esetben Kahn valószínűleg ott helyben kivégeztette volna az őreivel Kanget a pimaszságáért és hogy bármit követelni merészel tőle, ám a lelkét hatalmába kerítő érzés mégis mást mondatott ezúttal vele. Mindenki füle hallatára kijelentette, hogy a földiek visszakaphatják a barátaikat és még az áruló hercegnőt is, amennyiben legyőzik őt. Ezzel a végszóval letette az uralkodói pálcát, majd a levegőbe rugaszkodott, és leugrott eléjük a küzdőtérre.
Liu Kang Laóhoz fordult és nyíltan hangot adott a kétségeinek, amikor azt kérdezte tőle, hogyan győzhetnék le az uralkodót. Kahn kegyesen feléjük intett és megengedte nekik, hogy közös erővel szálljanak szembe vele. Liu azonban tudta, hogy ő és Kung Lao is a végkimerülés szélén álltak a szüntelen harcokat követően, és ilyen állapotban nem sok esélyük volt egy olyan ellenfél ellen, akinek ereje láthatóan Shang Tsung fölé emelkedett.

A hátuk mögött ekkor egy hang megnyugtatta őket, hogy az Idősebb Istenek segítenek majd rajtuk. Hátrafordulva megpillantották Raident, aki mögött feltűnt Johnny Cage és Kitana hercegnő. Johnny rájuk kacsintott és mosolyogva közölte, hogy a jelek szerint a kémfilmekből tényleg meg lehet tanulni, hogyan törjön fel az ember egy zárat. És persze az se árt, ha egy viharisten varázshatalma is az ember mellett van. Raiden eközben felvette a földről a villámbotját, amit Shang Tsung még a küzdelme megkezdése előtt dobott oda. Érezte, ahogy a botban tárolt energia lassan elárasztja a testét és visszaadja a varázsereje egy részét. Még azért alkotta régen a fegyvert, hogy a Földi Birodalmon kívül is képes legyen segíteni az embereknek, így nagy csapás volt a számára, amikor Tsung a Wu Shi Akadémia elleni ostrom zűrzavarában ellopta azt tőle. Most azonban, hogy végre visszakapta a hatalmát, érezte, ahogy istenségében ismét kapcsolatba kerül az Idősebb Istenekkel. Így az ő üzenetüket közvetítette Shao Kahnnak azzal, hogy a császár merész tettet követett el, amikor Shang Tsung és Liu Kang küzdelme előtt az összecsapásokat Halálos Viadaloknak nyilvánította. A Külső Világ uralkodójaként az Idősebb Istenek ezt kinyilatkoztatásnak vették, így a nemrég lezajlott két összecsapás hivatalosan is a második Halálos Viadal részét képezte, azzal pedig, hogy Kahn maga is a küzdőtérre lépett, résztvevővé nyilvánította magát, vagyis a saját életét tette fel a küzdelem végkimenetelére. Továbbá a szabályok értelmében mindkét oldalon azonos számú résztvevőnek kell felsorakoznia, Kahn pedig már a harmadik ellenfele volt a szerzetespárosnak.
Kung Lao a viharisten szavaitól felbuzdulva Shao Kahn felé hajította a kalapját, az azonban a levegőben elkapta és a földre hajította azt, amitől a borotvaéles szélű fejfedő beleállt a kőpadlóba. Kung Lao még a kalap eldobása után megpróbált nekifutásból a császárra támadni, az azonban amikor a szerzetes odaért, elkapta a fejénél fogva, majd közölte Raidennel, hogy ha az ő személyes részvétele kell, hogy elfoglalja a Földet, ám legyen. És biztos volt abban, hogy a Földi Birodalom ugyanúgy el fog bukni előtte, ahogyan Kung Lao is.
Raiden azonban emlékeztette, hogy a Halálos Viadal szabályai értelmében mindkét oldalon a résztvevők számának meg kell egyeznie. Shao Kahn pedig immáron a két szerzetes harmadik kihívója volt. Kahn magabiztosan Johnny Cage-re mutatott, mint az egyetlen még jelenlévő földire, hogy akkor jöjjön csak, elbír három emberrel is, Raiden azonban megrázta a fejét. Közölte a császárral, hogy ő a harmadik ellenfele. Kahn felnevetett és azzal felelt, hogy az istennek tiltott, hogy részt vegyen a harcokban. Raiden ekkor emlékeztette, hogy ő csak a Földi Birodalomban minősül hivatalosan istennek, a Külső Világban csak egy kortalan varázsló. Ám igazat adott Kahnnak, az Idősebb Istenek csakugyan nem hagyták volna, hogy felálljon a küzdőtérre és halandóként harcoljon, ám attól még támogathatta a társait. Ezt bizonyítván egy varázslattal begyógyította Liu Kang és Kung Lao összes sebét, sőt, a két szerzetes úgy érezte magát, mintha legalábbis egy egész napot pihenéssel töltöttek volna: frissek voltak, harcra készek. Kahnnak pedig, aki már korábban vállalta, hogy egyszerre küzd meg velük, már nem volt alkalma visszavonni a szavait. Bár a legkevésbé sem állt szándékában. Felnevetett, majd a két földire mutatott, és egy kézmozdulattal jelezte nekik, hogy támadjanak csak, ha készen állnak.

Következő rész

Előző rész

Több ezer éve volt már annak, hogy Shao Kahn olyan ütközetben vett részt, aminek komoly tétje is volt. Habár az uralkodói élet a régi énjéhez képest ellustulttá tette, valódi természetét, a hódításra termett hadurat az évezredek tétlensége se tudta elnyomni, és sok időt fordított arra, hogy szinten tartsa harci képességeit, ami természetesen számos edzőpartnere életébe került már az idők folyamán. Harcos azonban gyakorlatilag korlátlan számban akadt a Külső Világban, és ha nagyon megszorult vagy csak megunta az alattvalóit, mindig ott voltak az árnybirodalmi szövetségesei, akik időről időre ellátták megfelelő számú onival, akiken gyakorolhatott. Így Kintaróval ellentétben egyáltalán nem volt szokatlan számára, hogy több ellenfél ellen harcoljon, sőt, még örült is volna, ha Johnny Cage tényleg ringbe száll a két szerzetes mellé, mert jobban megszokta már a csoportok vagy akár egész seregek elleni küzdelmet, mint a párbajokat. Kicsit talán túlságosan is, mert már az első pillanatokban azon kapta magát, hogy állandóan a környezetére figyel, mintha nem csak kétfelől várhatna támadásra. Ez túlontúl megosztotta a figyelmét egy ilyen harchoz, ám a fajához képest szokatlanul gyors észjárású tarkata, akinek intelligenciáját nagyban növelte a számos varázslat, amit fiatalkorában hajtottak végre rajta, képes volt ezen zavaró tényező ellenére is végig figyelemmel követni ellenfeleit.

Liu és Kung ezzel szemben nem igazán tudták, mire számítsanak a császárral kapcsolatban. Az uralkodó arcát fedő királyi maszktól nem látták igazán az arcvonásait, se a tekintetét, nem tudták leolvasni így a gondolatait, a mozdulatai, testhelyzete pedig a külső világiak földiekkel szembeni túlzott önbizalmán és az uralkodókra jellemző lenéző hozzáálláson kívül nem sokat árult el a harci stílusából.
Liuék egy darabig köröztek hát körülötte, hogy megnézzék, hogyan reagál a császár az elnyújtott küzdelmekre. Ahogyan sejtették, nem túl jól, mert végül Kahn volt az, aki lépésre határozta el magát, ám nem arra, amire számítottak. Úgy vélték, termetét és testi erőfölényét kihasználva Goróhoz hasonlóan megpróbálja gyorsan eltiporni őket, ehelyett, az uralkodói maszk szemrésze egyszer csak zölden felizzott, és egy gömbszerű energiasugár csapott ki feléjük. A lövedék olyan gyors volt, hogy nem volt idejük se kitérni előle. A sugár egyenesen Kung Lao mellének csapódott, hanyatt lökte a szerzetest. Az lenézve látta, hogy a mellénye kiégett, a mellén pedig egy ökölnyi égési seb tátong. Nem volt túl súlyos, mégis úgy érezte, hogy ha egy ilyen lövedék fejen találja, legszerencsésebb esetben is csak megvakul.
Ám nem aggódhatott ezen sokáig, mert a császár felől máris érkezett a következő energiagömb. Lao elgurult az útjából. A harmadik Liu felé csapott, a harcos azonban már felkészült rá, és félreszaltózott előle.
A következő percek azzal teltek, hogy Liuék Kahn energialövedékeit kerülgették. A császár eközben folyamatosan változtatta a helyzetét és próbálta egymás mellett tartani az ellenfeleit, hogy azok ne válhassanak szét és oszthassák meg a figyelmét. Neki úgy felelt meg, hogy minél közelebb maradjanak egymáshoz, nagyobb esélye volt arra, hogy valamelyiküket megint eltalálja.
Ám ez a távolsági küzdelem nem igazán volt tekinthető igazi harcnak. Márpedig Kahn arra vágyott, hogy ismét megérezze, milyen az, amikor eltiporja a sarka alatt az ellenségeit. Így feladta az addigi taktikáját és visszalépett a trónjához, hogy aztán elvegyen az építmény mögül egy hatalmas harci kalapácsot. A fegyver nyele akkora volt, mint egy ember, a súlya ránézésre többet nyomhatott a két szerzetesnél együttvéve. Kahn mégis egész könnyedén forgatta a félelmetes pörölyt. Visszalépett az arénába, lerúgta onnan Kintaro még mindig ott heverő holttestét, hogy helyet csináljon magának, majd az ellenfelei felé fordult.

Liu és Kung kihasználták, hogy a császár elfordult és különváltak. Megpróbáltak a rég bevált taktikájukhoz folyamodni, mely szerint az egyikük megpróbálja elterelni az ellenfél figyelmét, míg a másik megközelíti. Ez a lehetőség azonban már az első pillanatokban elillant. Kahn a kalapácsot inkább lendítésre használta, mintsem hogy lecsapjon vele. Ahányszor valamelyikük megpróbált a közelébe jutni, a császár tett egy félkörívet a kalapáccsal, amitől kénytelenek voltak hátravetni magukat, sőt, néha csak annak köszönhették, hogy a fejük a helyén maradt, hogy még időben lebuktak és oldalra gurultak a félelmetes pöröly elől.
Liu ekkor vetette be a tűzgolyóit. Kahn annyira nem tudta gyorsan használni a kalapácsot, hogy kivédje vele az érkező lövedékeket, de nem is volt rá szüksége. Mint Liu megtapasztalhatta, Shao Kahn öltözéke inkább szolgált ceremoniális célokat, mintsem hogy a testét védje. A tűzgolyók még csak meg sem perzselték a nagyra nőtt tarkata bőrét. Amikor pedig Kung Lao próbálkozott megint a még a küzdelem első szakaszában visszaszerzett kalapja elhajításával, Kahn meglendítette a kalapácsát, és visszaütötte azt. A kalap egyik fele teljesen behorpadt, hajítófegyverként használhatatlanná vált.
Mivel a távolsági támadásaik használhatatlannak bizonyultak és a császár közelébe se tudtak jutni, Liu és Kung tanácstalanokká váltak. Az egyetlen lehetőségük az maradt, hogy próbálják elkerülni Kahnt és reménykednek, hogy azt a türelmetlenség hibára készteti.
Erre egy darabig még nem került sor. Kahn imádta ugyan a harcot, de az uralkodás némileg megtanította a türelmességre is. Némileg. Egy idő után neki is elege lett abból, hogy az ellenfelei csak menekülnek előle, ezért úgy döntött, megpróbálkozik az ő módszerükkel. Meglendítette a kalapácsát és Liu Kang felé hajította azt. Liu egy váratlan, talán kissé meggondolatlannak tűnő ötlettől vezérelve egy előreszaltóval átugrott a repülő pöröly felett, elkapta annak nyelét, majd a földre érve kihasználta a fegyver lendületét és átlendítette a feje felett. Ettől kis híján úgy érezte, kiugranak a karjai és a lendülettől a földre esett, de sikerült megfordítania a kalapács ívét, ami így egyenesen Kahn sisakjába csapódott. A díszes fejvédő csattanva hullott a földre, felfedve a császár tarkatákra jellemző arcvonásait.

Kahn szemét csak a sisakja mentette meg, de a fél arca így is teljesen véraláfutásos volt. A földinek sikerült feldühítenie. Felkapta a földön heverő pörölyt és most már nem próbált óvatoskodni, Liunak rohant vele. A szerzetes éppen csak kitért előle, de Kahn nem adta fel. Különösebb nehézség nélkül megtörte a lendületét és követte az ellenfelét. Három négy ilyen próbálkozás után éles fájdalmat érzett a tarkóján. Hátrafordulva még látta, amint Kung Lao, kalapjával a kezében, előrehajol, sodorja magát a lendülettel, amivel megvágta Kahn tarkóját. A seb nem volt mély, alig vérzett, mégis sikerült felingerelni vele az uralkodót. Két marokra fogta a kalapácsát és derékmagasságban elkezdett a saját tengelye körül pörögni vele, miközben igyekezett óvatos léptekkel, egyensúlyát megtartva a szerzetesek irányába lendülni. Azok bukfenceztek, az aréna korlátjáról a levegőbe pattanva ugráltak, mindent megtettek, hogy elkerüljék a veszedelmes kalapácsot. Néhány fordulat után Kahnnak muszáj volt megállnia és kicsit megpihennie. A pöröly forgatása kezdte lassacskán kifárasztani, ráadásul a pörgéstől enyhén már szédült. Liu és Kang kihasználták ezt és gyorsan megütötték párszor a pihegő császárt, ám amint az ismét marokra kapta a pörölyt, azonnal szétrebbentek, mert Kahn ismét forogni kezdett maga körül.
Ez még háromszor ismétlődött meg. Kahn már sajnálta, hogy összetört a sisakja, anélkül ugyanis nem volt képes használni a szemsugarait. Azzal képes lett volna távol tartani magától a két embert, akik azon nyomban ott teremtek mellette, amint egy kicsit megállt pihenni. Az ütéseiket alig érezte meg ugyan, ám azok a fáradtságával együtt kezdték komolyan meggyengíteni.

Raiden eközben végig a küzdelmet nézte. Várta, mikor gyengül meg eléggé Kahn védelme. Nem mondta el a védenceinek, mert nem akarta elvenni a harci kedvüket, hogy Shao Kahnt fizikai küzdelemben nem lehet megölni. Sőt, abban se volt biztos, hogy akármilyen fáradt legyen, ki lehet ütni a Külső Világ uralkodóját. Tarkata hadúr létére, aki a hódításainál inkább a hadsereg és a nyílt küzdelem erejét részesítette előnyben, Shao Kahn komoly varázserővel és mágikus tudással bírt. Kevesen tudták, hogy Shang Tsung tőle tanulta a lélekmágiát, és ezért is volt eleve bukásra ítélve a varázsló minden Kahn elleni törekvése. Már Raiden se emlékezett rá, hány éves lehet Shao Kahn, aki már akkor számos birodalom hódítójaként volt ismert, amikor fajának akkor élő legöregebb tagja megszületett. És az általa elrabolt számtalan lélek, valamilyen más egyéb varázslattal kiegészülve, halhatatlanná tette, nem volt olyan fegyver, ami képes lett volna halálos sebet ejteni rajta.
Egészen a Liu Kang és Kung Lao elleni küzdelme kezdőpillanatáig. Az Idősebb Istenek dekrétuma szerint a Halálos Viadal minden résztvevőjének halandónak kell lennie a szó azon értelmében, hogy el lehet venni a küzdelem keretei közt az életét. Ennél fogva a harc időtartama alatt a Kahn életét óvó halhatatlansági mágia semlegesítődött, viszont a császár így is sok védővarázslattal bírt, ráadásul Raiden a villámbotja ellenére sem birtokolt olyan hatalmat a Külső Világban, mint a Földi Birodalomban. Így hát várt. Várta, mikor fárad ki a császár annyira, hogy ne legyen elég ereje védekezni. És amikor Kahn immár sokadszorra rogyott pihegve a földre, hogy kifújja magát egy újabb rohamra a földiek ellen, Raiden elérkezettnek látta az időt a cselekvésre.
Ugyanis hazudott Kahnnak a küzdelem kezdetén. Az Idősebb Istenek csakugyan halandó varázslóként tartották őt számon a Külső Világban, ami logikus volt, hiszen a halhatatlansága csak a Földön élt. Azonban nem akart fizikailag részt venni a küzdelemben, mert akkor biztos nem maradt volna elég ereje, hogy végrehajtsa a tervét. Kevesen tudták róla, pedig minden földi tan részét képezte, ami róla szólt, hogy a villámok és a szél erején kívül számos képességgel bír, többek közt uralja a köveket. Ez a képessége viszont nem csak a szoborfaragásban merült ki. Kahnt ezért őszintén meglepte, amikor a küzdőtérre lépő Raiden elszabadította a villámbotjában összegyűjtött energiákat, és egy varázslattal lassan elkezdte kővé változtatni a császárt. A folyamat alig néhány másodperc alatt lezajlott, és mire Liu Kang és Kung Lao felfogták, mi történik, már Shao Kahn kőbe fagyott, riadt arcát bámulták mindketten. A két barát egymásra pillantott, majd mintha immár sokadszorra kitalálták volna egymás gondolatait, nekilendültek, a levegőbe szökkentek, és egy rúgással darabjaira törték a kővé vált uralkodót. A szikladarabok egy pillanatig zöldesen izzottak, majd, mint Shang Tsung esetében, a császárban rabul ejtett lelkek egy fényes, zöld folyam hátán kiszabadultak, hogy eltávozzanak az őket megillető helyre.

Befejező rész

Előző rész

A császár mélységesen csalódott legfőbb varázslójában. Az pedig még nagyobb csalódottsággal töltötte el, hogy már alkalma sem maradt személyesen megbüntetni Shang Tsungot azért, amiért immár sorozatosan csalódást okozott neki. Ez a földi halandó, aki miatt továbbra is zárva maradnak előtte a Földi Birodalom kapui, elvette tőle ezt a lehetőséget. Shao Kahn kezdte úgy érezni, talán mégis több van ezekben a tiszavirág éltű földi halandókban, mint gondolta. Shang Tsung sose volt ugyan a legjobb harcosa, a varázsló inkább mások irányításához értett, ezért is vette körül magát egy csapat kiválóan képzett harcossal és orgyilkossal, és az előbb is szégyenletesen csalódást okozó teljesítményt nyújtott a küzdőtéren, mégis, Tsung sok ezer éve az egyik legkomolyabb hatalmi tényező volt az udvartartásában, és ez a Liu Kang immár másodszorra győzte le őt.
Kahn egy része örült ennek, mert rég nem látott már ilyen küzdelmet, a másik része viszont természetesen dühös volt, amiért a birodalmának ilyen megaláztatást kellett elszenvednie, ráadásul ennyi néző szeme láttára. Ugyanakkor, ahogy ezt már fennhangon is megjegyezte, a szerzetes valószínűleg szívességet tett neki Shang Tsung megölésével, és ahogy azt már a harcuk előtt is említette, az ő akaratát szolgálta. Liu Kang nem értette, mire céloz Kahn ezzel. A császár valamiért kegyes hangulatban érezte magát, mert elmagyarázta.
Tsung már a Földön felvette Raiden alakját, hogy a Külső Világba csalja Kangéket. Az volt a terve, hogy a két szerzetes befolyásolásával annyi hatalmat szerez magának, amennyit csak tud. Nyíltan nem mert ilyet cselekedni, mert tudta, hogy azzal túl hamar felhívja magára a figyelmet. Bár kétségtelen, hogy részben a kicsinyes bosszúvágy vezérelte, Tsung nem volt ennyire rövidlátó. Azért akart megerősödni, mert tudta, hogy Kahn előbb vagy utóbb végezne vele a Halálos Viadal miatti kudarcáért, így még azelőtt meg kellett erősödnie, hogy megölhesse a császárt, hogy ez bekövetkezne. A Liu Kang elleni küzdelem pedig valószínűleg a főpróba lett volna Tsung számára, mielőtt kihívta volna mindenki színe láttára a császárt. Kahn szerint ez is bizonyítja, mennyire ostoba módon képes volt túlbecsülni saját magát a fővarázslója.
Már csak az az egy kérdés maradt hátra, hogy mihez kezdjen a földiekkel. A válasz, hihetetlen módon, a tömegből érkezett. Először csak az alapzajba keveredve, majd egyre hangosabban, végül minden torokból a Kintaro név ütemes kántálása hallatszott. Kahn mosolyogva dőlt hátra. Csakugyan roppant kegyes hangulatban érezte magát, és úgy döntött, uralkodóként kötelessége legalább néhány ezer évenként egyszer megadnia magát a népe akaratának. Egy könnyed mozdulattal intett eget, mire heves üdvrivalgás tört ki.

Liu és Kung nem értették, mi folyik körülöttük. Körülnéztek, és ekkor meglátták, hogy a folyosó felől, ahonnan ők is érkeztek, egy megtermett shokan közeleg feléjük. Az óriást Goróval ellentétben finom szőrmebunda borította, amin tigrisszerű csíkok húzódtak végig. Amikor közelebb ért, látták, hogy az arca is macskaszerű vonásokkal bír, továbbá hogy a lábán nagymacskákra jellemző karmok találhatóak. Az egész lényéből sütött a halálosság, és hogy a shokanok néhai hercegével ellentétben legalább annyira fürge és ügyes, mint amilyen erős. Röviden szólva úgy érezték, ez a Kintaro veszélyesebb lehet, mint Shang Tsung és az összes csatlósa együttvéve.
A császár bemutatta nekik következő ellenfelüket. Kintaro jó ideje a császári aréna bajnoka volt, aki rég nem akadt nem hogy legyőzőre, de egy olyan harcosra sem, aki egyáltalán egy kicsit kifárasztotta volna. A nép hallhatóan odavolt a bajnokáért, aki magabiztos, feltartott karokkal üdvözölte őket, mielőtt egyetlen szökkenéssel az arénában álló Liu Kang elé ugrott volna. Kang még mindig pihegett az előző küzdelme után, de bátran küzdőállást vett fel, hogy felkészüljön a shokan elleni harcra. Mielőtt azonban a császár megadhatta volna a jelet, Kung Lao felsietett a küzdőtérre és a barátja vállára téve a kezét azt mondta, inkább pihenjen egy kicsit, majd ő foglalkozik Kintaróval. Liu hálásan tekintett Laóra, de nem fogadhatta el annak felajánlását. A kalapos azonban nem akart vitát nyitni, egyszerűen erősebben megragadta barátja vállát, és gyengéden kipenderítette a küzdőtérről. Mire Liu felocsúdhatott volna, meghajolt a shokan felé és harcállást vett fel. A császár megadta a jelet, a küzdelem kezdetét vette, Liu pedig arra kényszerült, hogy ezúttal ő nézze aggódva a barátja harcát.

A shokanon látszott, hogy úgy tekint mostani ellenfelére, mint egy újabb könnyű győzelemre. A testtartása, mozdulatai színtiszta magabiztosságot sugároztak. Meg se próbált védekezni, amikor Lao nekirontott és megpróbálta hátradönteni egy repülőrúgással. Robusztus teste elnyelte a rúgás erejét, a szerzetes pedig a földre esett. Kintaro villámgyorsan lenyúlt, megragadta Kungot a lábánál fogva, majd a küzdőtér túloldalára hajította. Kényelmes léptekkel indult el a feltápászkodó szerzetes irányába. Az megpróbált egy ütéssel védekezni, Kintaro viszont az alsó karjával elkapta az öklét, majd megragadta a másik karját is, felemelte, a felső végtagjaival kétszer fejbe ütötte, majd ismét elhajította.
Lao már most szédelgett, és egy pillanatig úgy érezte, valószínűleg az eszméletét is elveszítette. Nem volt benne biztos, hogy az előbbi pofonoktól nem kapott agyrázkódást, bár a látása csak rövid időre homályosult el és elég hamar rendbe jött. Ám érezte, hogy még egy-két ilyen, és menthetetlenül belehal a küzdelembe. A shokan egyszerűen kezdte lassan agyonverni. Próbált talpra állni, hogy kitérjen előre, Kintaro azonban termetét meghazudtoló gyorsasággal lépdelt át az arénán, hogy ismét megragadja őt. Ezúttal a fejét próbálta megfogni, ám a kalapjának pengeéles széle a tenyerébe vágott. Kintaro felkiáltott és csodálkozva lépett hátra. Arcán buta kifejezés ült, látszott rajta, nem érti, hogyan sérthette fel a bőrét egy közönséges kalap. És az is, hogy egyáltalán nem szokott hozzá a fájdalomhoz, lehet, hogy századok teltek már el azóta, hogy valaki képes volt úgy megütni, hogy megérezze.
Lao furcsállotta, hogy a kalapja képes volt átvágni Kintaro bőrét, azt hitte, a shokannak elég vastag az irhája. Ekkor feltűnt neki, hogy a négykarú tenyerén világosabb a szőr, sokkal finomabbnak tűnik, mint a combjain vagy a törzsén. Bár ez csak egy ötlet volt, de úgy gondolta, lehet, hogy Kintaro bőre nem mindenütt egyforma vastag, és a szőr árnyalata mutatja, hol védtelenebb. Ami egyben magyarázatot adott arra, hogy a császári aréna legyőzhetetlen bajnoka miért visel páncélt a térdein és a könyökein. Úgy tűnt, az ízületek környékén mégsem volt olyan sebezhetetlen.

Lao felkelt, megrázta a fejt, hogy egy kicsit kitisztítsa azt és összeszedje magát, majd úgy döntött, kockáztat. Kihasználta Kintaro zavarát és a kalapjával megvágta a shokan egyik tenyerét. Az értetlenül tekintett a szerzetesre, aki Kintaro szemeibe nézve rájött, hogy ellenfele nagy, gyors és erős ugyan, de meglehetősen ostoba is, aki eddig egyszerűen a fizikai adottságai segítségével aratott győzelmet áldozatai felett. Lao így azt tette, amire a shokan a legkevésbé sem számított, mögé osont és elbújt a háta mögött. Kintaro ahhoz szokott, hogy az ellenfelei hasztalanul próbáljanak ártani neki vagy riadtan meneküljenek előle, ezt a szokatlan viselkedést viszont nem tudta hova tenni. Próbált megfordulni, hogy elkapja az embert, az viszont folyamatosan vele körözött, miközben a kalapja élével lassan elvágta a Kintaro vállait védő mellvért tartószíjait. A páncél nemsokára hangos csörömpöléssel esett a földre. Lao ekkor leguggolt és átbukfencezett a shokan lábai között, majd felpattant és a kalapját lekapva mély sebet ejtett a bal alsó vállán. Kintaro ekkor már hangosan üvöltött fel a fájdalomtól, mire a döbbent nézők szinte egyszerre hallgattak el. Lao kihasználta a shokan védtelenségét, megragadta a sérült kart, lábaival megtámasztotta magát, majd egy rántással kitépte a végtagot.
Kintaro a földre rogyott a kíntól. Lao viszont nem hagyta abba, kalapjával megvágta a másik három vállát is, hogy egyesével tépje le a karjait. Majd elfordult a földön vérző shokantól. Egy lépés után azonban meggondolta magát, visszafordult, ismét levette a kalapját, és levágta vele Kintaro fejét, véget vetve az óriás szenvedéseinek. Az arénát még néhány pillanatig csend töltötte be, majd a tömeg ismét tombolni kezdett. Shao Kahn pedig dühödten nézett körül a stadionban.

Következő rész

Atom feed | HálóZsák képregények | 2003 óta