Ajánló

Macskanő v3 24
DC Comics

Macskanő v3 24

Hozzászólások

  • turkia 2019.09.20. 09:36
    De jó, köszi Sepi, kezdem is olvasni rögtön!! Egyébként ez a képregény nekem sem rémlik, nagyon ...

    Bővebben...

     
  • Sepi 2019.09.20. 07:27
    Sajnos én is tapasztaltam, hogy nem minden elérhető a NewGen oldalán. Én mindenesetre azt mondanám, hogy ...

    Bővebben...

     
  • Kamiontauri 2019.09.19. 21:12
    Igen, van más is letöltve onnan, meg még ezer helyről. Van majdnem 130GB képregényem (ebből vagy 50-60 ...

    Bővebben...

     
  • herschmi 2019.09.19. 20:39
    Pont a DC/Batman/Magyar kiadás/Egyéb nem tölthető le. Ha adok emailcímet, nekem is el tudnád küldeni?

    Bővebben...

     
  • Kamiontauri 2019.09.19. 11:02
    Szia. Sajnos a letöltések sok képregénynél nem szuperálnak newgenen. :( Viszont én nem online szoktam ...

    Bővebben...

Ki van itt?

Oldalainkat 293 vendég és 4 tag böngészi

  • Alavalel11
  • Grendar
  • Khalidar08
  • Urbanvoice

MK sztori 00. rész

Előző fejezet

Shinnok az Árnybirodalomba kerülve sok más oda érkezőhöz hasonlóan a pokol urának, Lucifernek a börtönében végezte. A sok százezer év alatt értelmessé fejlődött, nagy hatalmú démonkirály több ezer éven át kínozta a bukott Idősebb Istent. Shinnok gyötrelmei jelentették számára ezen idő alatt az egyik legkedvesebb szórakozását. A hatalmától megfosztott Shinnoknak semmi ereje nem maradt, hogy megpróbálja felvenni a harcot fogva tartójával. Ráadásul a fizikai testébe kényszerült bukott Idősebb Isten az árnybirodalmiak nagyjával ellentétben élőlényként létezett a pokolban... halhatatlan élőlényként. És ez a tulajdonság tette őt Lucifer kínzásainak legkedveltebb célpontjává. Shinnok nem tartozott sem a fájdalomra gyakorlatilag érzéketlen onik, sem a már eleve halottként érkezett lelkek táborába, szenvedései nem ismerhettek és nem is ismertek határokat.
Ám az, hogy ennyire ki volt szolgáltatva a pokol urának, egyben Lucifer egyik gyenge pontjává is vált. Shinnok a bukása ellenére komoly hatalommal bírt még mindig, melynek kordában tartásához jelentős mennyiségű varázserőre volt szükség. Amennyiben az isten képes lett volna kiszabadulni a tömlöcéből, könnyedén felvehette volna a küzdelmet kínzójával, ám nem akadt senki, aki segíteni mert volna neki, hisz ehhez nyíltan szembe kellett volna szállni minden idők legnagyobb démonurával, nem beszélve a börtön őreiről. És ez így is maradt jó pár ezer évig, egészen addig, amíg fel nem bukkant Quan Chi.
Quan Chi azon ritka onik, vagyis őshonos pokolbéli démonok sorába tartozott, akik az évmilliók során képessé váltak elsajátítani az élőlényektől a tanulás képességét. Az intelligencia csírája benne tovább sarjadt, mint fajtársaiban, ugyanis az idő múlásával Chi figyelemreméltó mágikus képességekre tett szert, legfőképpen a nekromancia, vagyis a halál energiáinak manipulálása terén, amely energiaforrás az Árnybirodalomban jóval erőteljesebben éreztette hatását, mint bárhol máshol.
Ám nem ez különböztette meg őt a többi onitól, hanem az, hogy Quan Chi titokban tartotta a saját intelligenciáját és képességeit, hogy elkerülje Lucifer figyelmét. Chi nem hazudtolta meg a faját: amióta csak képessé vált összetett gondolatok megfogalmazására, arra készült, hogy egy nap átvegye az uralmat otthona felett. Mivel szinte minden szempontból halhatatlan, ezzel együtt kortalan is volt, az idő nem jelentett számára sokat, türelmesen várt egy megfelelő alkalomra. Ami Shinnok személyében érkezett el hozzá.
Chi hosszasan szövögette terveit, mielőtt cselekvésre szánta el magát. Aprólékos munkával, feltűnés nélkül elérte, hogy bejusson Shinnok börtönébe, ahol aztán miután egy kis időre kettesben maradhatott az Idősebb Istennel, felajánlotta neki a segítségét Lucifer ellen. Az ajánlatot fondorlatos volt, hisz Chi azt ígérte Shinnoknak, hogy a bukott istent teszi meg az Árnybirodalom urának, amennyiben az magasabb rendű isteni hatalmas segítségével tovább növeli a nekromanta varázserejét. Ezzel egyszerre kerülte el azt, hogy Shinnok Lucifer csapdájának vélje az ajánlatot, hisz akkor a démon arra kérte volna Shinnok segítségét, hogy őt segítse a trónra, nem pedig fordítva; és került egy lépéssel közelebb a saját céljainak megvalósításához.
Shinnoknak nem volt sok választása, elfogadta a nekromanta ajánlatát, aki aztán hozzálátott szépen lassan ahhoz, hogy meggyengítse a Shinnok hatalmát elfojtó varázsmezőt. A kísérlet végül sikeresen zárult, így egy nap, amikor Lucifer ismét felkereste Shinnokot, hogy tovább kínozza az Idősebb Istent, az meglepetésére ellenállt neki. A kibontakozó küzdelem rövid volt, ámde annál vehemensebb. Végül Shinnok került ki győztesen belőle, hála Quan Chi segítségének, aki az árnyak közül, orvul támadt Luciferre, amikor úgy látta, hogy a démonúr esetleg még így is túl erősnek bizonyul Shinnok számára.
Chi és Shinnok egy rituálé segítségével megfosztották Lucifert az ereje nagyjától, és a hatalmát Shinnokba vezették. A bukott démont eztán Chi elvitte és bezárta a börtönkomplexum legeldugottabb cellájába. Viszont amikor a páros felbukkant a börtönből, az összegyűlt lidérceknek és démonoknak már azt mondták, végeztek az Árnybirodalom addigi urával, amely értelmében a gyilkosa, Shinnok vált a pokol új királyává.
A bejelentést nem övezte különösebb figyelem, elvégre az árnybirodalmiak számára nem bírt nagy jelentőséggel, hogy ki nevezi ki magát az aktuális uruknak. Shinnok azonban Luciferrel ellentétben komoly változtatásokat eszközölt új uradalmában. Elhatározta, hogy ha már egyszer elzárták előle a Földi Birodalmat és a többi dimenziót, akkor annyit hoz ki a helyzetéből, amennyit csak lehet. Ezért első lépésként felkutatta az összes varázstudót a pokolban, és távolbalátó eszközöket hozatott velük létre, amelyek segítségével megfigyelhette a többi birodalmat. A figyelmét legfőképpen a Földre összpontosította, szenvedélye tárgyára. Később a birodalmak keresztútja utáni vágya oly mértéket öltött, hogy elkezdte az időközben felépült birodalmi központját, az Árnybirodalom első és egyetlen városát, Nekrost is a Földhöz hasonlatossá tenni. Ez igen komoly zavart váltott ki a legtöbb démonban és szellemben, hiszen előbbiek időtlenek és kortalanok voltak, utóbbiak jó része pedig olyan faj tagja volt életében, melyek természetes élettartama többszöröse volt a földi emberekének... Így számukra az emberi faj századok alatt történő fejlődése gyakorlatilag feldolgozhatatlan ütemű változásokat eredményezett a Pokolban, ahogy Shinnok sorra próbálta lemásolni az emberi faj vívmányait és a világukhoz hasonlatossá tenni a saját birodalmát.
Így hát röpke néhány évezred leforgása alatt a kietlen pusztaság közepén előbb vályogkunyhók, majd kőépületek, aztán – az emberek időszámítása szerint a XX. század vége felé – már acélból épült, fejlett elektronikát és mechanikát használó, modern épületkomplexumok emelkedtek Nekrosban, amik a varázstudók több ezer vagy akár millió éves tornyaival együtt szokatlan kontrasztot alkotva alakították ki Nekros városképét.
A technológia nem csak az épületekben mutatkozott meg. Miközben Shinnok varázslói kidolgozták az eljárást, amivel úgy tudták leutánozni a földi eszközöket, hogy azok működtetéséhez ne elektromosságra, hanem az Árnybirodalomban sokkal nagyobb mértékben fellelhető mágikus energiára legyen szükség, érdekes felfedezést tettek a démonok és a technológia ötvözését illetően. Sikerült előállniuk egy módszerrel, amivel kiborg-démon hibrideket tudtak létrehozni. Ezt az eljárást aztán fel is használták a Nekros nyugalmát és biztonságát fenntartó haderő esetében. Ezen kívül számos, a démoni mágiát és technológiát vegyítő eljárás és eszköz született, amik szinte kivétel nélkül mind azt a célt szolgálták, hogy tovább növeljék Shinnok fennhatóságát - vagy hogy segítsenek fenntartani a már uralma alá hajtott árnybirodalmiakat.

Következő fejezet

Előző fejezet

Miután Shinnoknak sikerült berendezkednie új királyságában, hozzálátott a bosszúja előkészítéséhez. Nem elégedett meg azzal, hogy uralja a poklot, ő a Birodalmakat akarta magának, és elhatározta, nem nyugszik, amíg nem teljesül ez a vágya. Ehhez azonban szüksége volt az amulettjére, csak nem tudta, hogy hol keresse. Feltételezte, hogy az Idősebb Istenek Raidenre bízták az ereklyét, mivel az már a Birodalmak részét képezte, tehát nem nyúlhattak hozzá. Raiden azonban bármelyik birodalom mélyére rejthette, ami szinte végtelen számú lehetőséget jelentett. És a dolgot nehezítette, hogy Shinnok tudta, egykori társai szemmel tartják őt. Attól nem félt, hogy az Idősebb Istenek beleavatkoznak az árnybirodalmi terveibe, attól azonban már igen, hogy ha kitörne onnan, akkor előfordulhat, hajlandóak lesznek megszegni a fogadalmukat, márpedig egymaga hatuk ellen tehetetlen lett volna. Ekkor támadt egy remek terve.
Quan Chit a hatalomátvétel után megtette jobbkezévé és legfőbb tanácsadójává. A nekromata segítsége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Shinnok érezhetően kiterjessze újdonsült hatalmát a pokolra. Egyértelműnek tűnt hát a számára, hogy Quan Chit bízza meg ezzel a kényes feladattal. Mivel nem akarta, hogy Chi kutatásai felhívják magukra az Idősebb Istenek figyelmét, és mert jól ismerte egykori társai hatalmának mibenlétét, újdonsült ereje segítségével felruházta az onit azzal a képességgel, hogy észrevétlenül és korlátlan mértékben tudjon a birodalmak között utazni. Ehhez a Nexus egy sajátságos, téren kívüli tulajdonságát használta fel, miáltal nem az ottani aprócska csarnokon át kötötte össze az egyes birodalmak átjáróit, hanem úgymond „mögöttük”, a téren kívüli dimenzión át.
Chi rögtön felismerte friss megbízásának jelentőségét. Tudta, hogy ha megszerzi Shinnok amulettjét és feltárja annak titkait, végre elérheti a saját célját. Ám azzal is tisztában volt, hogy az isten azzal bízta meg, kutasson fel neki egy aprócska ereklyét, ami gyakorlatilag bármelyik biodalom bármelyik szegletében lehet. A keresés igencsak hosszadalmasnak ígérkezett.
És hosszú ideig is tartott. Chi sok száz évet töltött azzal, hogy sorra járta a világokat a Földtől egészen a Külső Világon át a Rend és a Káosz birodalmaiig. Útja közben - bármennyire is igyekezett kerülni a feltűnést - számos ismerősre tett szert. Közéjük tartozott a Külső Világ császárának udvari főmágusa, Shang Tsung is. A két varázstudó hamar rokon lélekre talált egymásban, ami az ő esetükben nem azt jelentette, hogy összebarátkoztak, hanem hogy rögtön meglátták a tisztelendő ellenfelet. Rivalizálása azonban nem került sor, ugyanis miután Chi belátta, hogy a keresett amulett nincs a császár palotájának számos varázserejű kincse között, továbbállt. Végül azonban ez az ismeretség vezette el a sikerhez, ugyanis néhány évszázad múlva Tsung felvette vele a kapcsolatot. Üzenete szerint sikerült rálelnie az amulettre. Chi természetesen rögtön felkereste az udvari mágust.
Ekkor derült ki, hogy Tsung megtudta, hol őrzik az amulettet, ám a hely számára megközelíthetetlennek bizonyult. Egy templomerődről volt szó, mélyen a Földi Birodalom szívében, melyet négy alacsonyabb rangú isten és egy olyan mágikus mező védelmezett, ami semlegesített minden varázshatalmat. Chi viszont sejtette, hogy ez önmagában nem akadályozta volna meg Tsungot, hogy megszerezze magának az amulettet, és amikor rákérdezett erre, amaz végül felfedte előtte, hogy az istenek kitiltották őt a Földről. Helyette inkább a lekötelezettjévé tette Chit. Amikor a nekromanta megkérdezte tőle, milyen szolgálatot akar elvégeztetni az erőd pontos helyéért cserébe, Tsung csak legyintett, és közölte, arra majd később fog sor kerülni, és ő fogja hívatni a nekromantát.
Chi nem tudta, de Shang Tsung akkoriban igen komoly bajban volt az ura, Shao Kahn előtt. A varázsló önteltsége kis híján egy birodalomba került a Külső Világnak, amiért Kahn súlyos büntetést mért Tsungra. A varázsló attól nem tartott, hogy az élete veszélybe kerül, ám attól már igen, hogy ha még egyszer hibázik, az könnyen a fejébe kerülhet - a kifejezés nem halált hozó módján. Megfogalmazódott benne néhány terv, amelyekkel elkerülhette volna a császár haragját, ám a legígéretesebb ezek közül olyan mágikus szakértelmet követelt volna meg, mellyel sem ő, sem az alá tartozó varázstudó szerzetesek, az Árnyékpapok nem rendelkeztek. Ezt azonban nem fedhette fel Quan Chi előtt, hisz ezzel a gyengeség jelét mutatta volna, mely esetben a nekromanta valószínűleg erővel próbálta volna meg kiszedni belőle a kért információt. Így viszont az amúgy is megszerezhetetlen ereklye utáni felesleges hajsza helyett a lekötelezettjévé tett egy vele közel egyenrangú varázstudót.
Quan Chi sejthette, hogy Tsungot hátsó szándékok vezérelték az alkujuk megkötésekor, de önmagából kiindulva úgy vélte, az lett volna a gyanús, ha a másik nem így cselekszik. Ennek ellenére természetesen megkötötték a varázserő segítségével létrehozott vérszerződésüket, ami kötelezte őt az ígérete betartására. Mégis, egy homályos jövőbeli segítség kötelezettsége csekély ár volt számára azért, hogy végre esélye nyílt megszerezni Shinnok amulettjét.
Persze az ő esetében is ugyanaz a gond jelentkezett, mint Tsungnál. Mivel a templom Tsung állítása szerint semlegesítette volna az ő mágikus képességét is, így valaki mással kellett megszereztetnie az amulettet. Szerencsére addigra már eléggé jól kiismerte magát a Földi Birodalomban ahhoz, hogy tudja, mit kell tennie, hogy elhozassa magának az ereklyét az emberekkel. Csak a halandó fajuk természetes kapzsiságát kellett kihasználnia. Azt, és hogy ismert két olyan csoportot is közöttük, akik feltételezése szerint rendelkeztek a megfelelő képzéssel, felszereléssel, felkészültséggel és hajlandósággal, hogy véghez vigyék ezt a veszélyesnek ígérkező feladatot. Már csak azt kellett eldöntenie, hogy melyiküket bízza meg. Ám miután átkelt a Földi Birodalomba, hogy alaposabban szemrevételezze a két csoportot, akikkel néhány évtizede találkozott utoljára, egy érdekes, ugyanakkor roppant alattomos gondolat fogalmazódott meg a fejében, ami – ahogy egyre többet agyalt rajta – egyre inkább kezdte elnyerni a tetszését.

Következő fejezet

Előző fejezet

Shinnok árulása érzékenyen érintette az Idősebb Isteneket, akik tanácstalanul álltak a kialakult helyzet előtt. A fogadalmukhoz hűen nem tehettek semmit a volt társuk ellen, hiszen az a birodalmak keresztútjában szövögette a leendő világuralmi terveit. Megtehették volna, hogy megszegik az esküjüket, ami már nem először fordult meg a gondolataik közt, ám két komoly indok is ez ellen szólt. Az egyik, hogy a Shinnok elleni küzdelmük óhatatlanul is a Földi Birodalom teljes pusztulását okozta volna, hiába lettek volna hatan egy ellen. Márpedig a Föld elvesztése meggyengítette volna a teljes téridő-valóság szerkezetét, azzal fenyegetvén, hogy a világmindenség összeomlik és ezzel visszatér az Egyetlen.
A másik, egyben erősebbik indokuk az volt, hogy amennyiben akár csak egyszer is megszegik az esküjüket, vezérelje azt bármilyen igaz szándék, semmi sem garantálja, hogy utána nem lenne még egy alkalom, majd még egy, és így tovább. Tudták, hogy az általuk teremtett világok léte csak akkor lehet teljes biztonságban, ha tartják magukat az elhatározásukhoz. Nem igazán a birodalmak és a bennük élők léte miatt aggódtak, hanem inkább az Egyetlen visszatérése miatt. Ami azonban Shinnok miatt hirtelen ugyanúgy komoly fenyegetéssé változott.
Mialatt az Idősebb Istenek döntésképtelenül tanakodtak egymás között, a Föld védőistene, egy fiatal mennydörgésisten, aki csak nemrég örökölte meg ezt a rangot az elődjétől, megérezte Shinnok jelenlétét a Földön, és útnak indult a Mennyekből, hogy szembeszálljon vele. Tudta, hogy nem sok esélye van egy Idősebb Isten ellen, mégsem állt szándékában hagyni, hogy bárki veszélyeztetni merészelje az őrá bízott világot.
Raiden és Shinnok összecsapása megrengette az eget és a földet. Küzdelmük nyomán hegyek emelkedtek és süllyedtek el, leírhatatlan méretű szökőárak csaptak végig a szárazföldeken, hogy tengerré változtassák azokat; tűzhányók törtek ki vagy hűltek ki mindörökre, a bolygó mágneses tere megingott, amitől a planéta tengelye is kitért. A kataklizmaszerű küzdelemben milliárdszámra vesztek oda az élőlények, értelmesek és vadak egyaránt. Az elemek tombolása a bolygó egy részét sivataggá változtatta, máshol jégkorszakot eredményezett.
Habár Shinnok ereje mérhetetlenül meghaladta Raidenét, a fizikai teste, amit muszáj volt felvennie, hogy kilépjen az ürességből, akadályozta őt. Az ifjú istennek így sikerült tartania magát az Idősebb Istennel szemben. A küzdelmük kezdett patthelyzetté fajulni. Raiden mindent megpróbált, hogy visszaverje Shinnokot, amaz viszont a komoly csábítás ellenére sem merte bevetni az amulettje minden erejét Raiden ellen, attól félvén, hogy azzal elpusztítaná a teljes Földi Birodalmat, ami komoly fenyegetést jelentett volna a terveire nézve. Mégsem hagyhatta, hogy egy alacsonyabb rangú isten az útjába álljon.
A küzdelemnek – bár ezt egyik fél sem sejtette – végül a többi Idősebb Isten vetett véget. Megegyeztek abban, hogy nem avatkoznak bele a birodalmak életébe, az istenek viszont az ő felügyeletük alá tartoztak, így Raiden személyében lehetőségük nyílt arra, hogy közvetetten fellépjenek Shinnok ellen. Mivel az istenek irányítása eleve az esküjük része volt, így nem kellett megszegniük a fogadalmukat sem. Egyesítették a saját isteni fegyvereiket, majd a hatalmuk egy részét Raidenbe irányították, aki így már könnyűszerrel Shinnok fölé kerekedhetett. A harcnak az vetett véget, amikor Raiden megszerezte Shinnoktól annak amulettjét. Mivel az Idősebb Isten a hatalmának nagyját abba a tárgyba zárta, az elvesztésével teljesen kiszolgáltatottá vált Raidennel szemben. A viharisten ekkor visszavitte magával Shinnokot a Mennyekbe, hogy ott aztán az Idősebb Istenek véleményét kérje abban, mihez kezdjen az árulóval. Azok nem árulták el neki, hogy segédkeztek a bukott isten elfogásában, helyette a megszokott parancsoló hangnemben utasították, hogy vesse Shinnokot az Árnybirodalomba, ami majd örökre fogva tartja az általuk a fizikai testébe száműzött Idősebb Istent. Megparancsolták továbbá, hogy rejtse el Shinnok amulettjét egy olyan helyre, ahol soha, senki nem férhet többé hozzá.
Raiden teljesítette az Idősebb Istenek parancsát és az Árnybirodalomba vitte Shinnokot, majd rögtön utána visszatért a Földre. Ekkor szembesült csak azzal a pusztítással, amit a küzdelmük okozott. A csata során Raiden nem gondolt bele az esetleges következményekbe, az arroganciájától hajtva csak az lebegett a szeme előtt, hogy elűzze a betolakodót. És ez a bolygót uraló hüllőszerű faj, a szaurinok civilizációjába került. Bolygóméretű birodalmuk fővárosát elnyelte a tenger mélye, és a távolabb élők se jártak jobban, az egész fajból alig néhány tízezer túlélő maradt. Tovább rontotta a helyzetüket, hogy a bolygó klímája drasztikusan megváltozott, jégkorszak köszöntött be, ami élhetetlenné változtatta a Földet fajuk számára. A bűntudattal küzdő isten nem tehetett sokat értük azon túl, hogy az egyik istentársa engedélyét kérte arra, hogy átköltöztethesse a szaurinokat Zaterrába, az egyik legfiatalabb birodalomba, az egyetlen olyan helyre, ahol az életkörülmények kedvezhettek a hüllőszerű fajnak. Azoknak nem volt más választásuk, kénytelenek voltak elhagyni az otthonukat. És az se vigasztalta őket, hogy Raiden megfogadta, onnantól fogva minden erejével azon lesz, hogy jóvátegye a tettét.
A szaurinok távozása felvetett még egy dilemmát Raidenben, mégpedig azt, hogy kire bízza a Shinnoktól elkobzott amulett őrzését. Mivel a szaurinok távoztak, az egyetlen megoldást a bolygó másik értelmes faja, a hüllőkkel addig viszonylagos békében élő emberek jelentették. Közel sem voltak olyan fejlettek, társadalmuk és technológiájuk messze elmaradt szomszédaikétól, és a varázsképességeik azelőtt se volt igazán kiemelkedő, hogy Shinnok az amulettjébe gyűjtötte a Földi Birodalom mágiájának nagyját, mégis, két tulajdonságuk is alkalmassá tette őket a Raiden által rájuk bízott feladatra. A kataklizma túlélése bizonyította, mennyire alkalmazkodóképesek és szívósak, és Raiden tudta, hogy az embereknél konokabb faj kevés létezik - amennyiben elszánják magukat valamire, azt vagy véghez viszik, vagy belepusztulnak.
Az emberi faj addigra már szerencsére eljutott a társadalmi berendezkedések egy elfogadható szintjéig és a környezeti megpróbáltatások és a saját változatos jellemük miatt képzettek voltak a háború és a harc művészetében. És persze az se volt mellékes, hogy ismerték az isteneket és ugyanúgy tisztelték és félték őket, mint a szaurinok.
Raiden kiválasztott egy népcsoportot, amelynek tagjai a fajtársaik mércéjével mérve is különösen alkalmazkodóképesek és erősek voltak, majd leereszkedett közéjük. Évek munkájával sikerült létrehoznia egy harcos szerzetesekből álló vallási gyülekezetet, akik segítségével megépítették a Négy Őselem Templomát, hogy aztán annak mélyére rejtse az amulettet. Megfogadtatta a népcsoport tagjaival, hogy az életük árán is őrizzék az amulettet és a templomerődöt, továbbá, hogy soha, senkinek nem árulhatják el, hol található az építmény. Hogy tovább fokozza az amulett védelmét, Raiden megbízott négy alárendelt istent: Hinokát, a tűz; Kumarit, a víz; Ohonát, a föld; és Fujint, a szél istenét, hogy őrizzék a templomot. Az istenek négy részre osztották maguk között az erődöt, és mindegyikük az ereje segítségével a maga képére formálta a neki jutó részt. Raiden pedig hozzálátott ahhoz, hogy elkezdje egyengetni az emberiség útját, hogy egy nap belőlük is legalább olyan dicső fajt faragjon, mint amilyenek a szaurinok voltak.

Következő fejezet

Előző fejezet

Édenia elfoglalását követően a Birodalmakra a viszonylagos béke korszaka köszöntött be. Shao Kahn a figyelmét a kisebb világok felé fordította, és lassan több idejét vette igénybe a már meglévő birodalma fenntartása és az uralma alá tartozó különböző fajok közti viszály elrendezése, mint az új területek szerzése. Az Idősebb Istenek immár tényleg nyugalommal szemlélhették a Birodalmakat, ám az egyiküknek ez egyre kevésbé nyerte el a tetszését.
Ő ugyanis még emlékezett arra, amikor a Hetekként együttesen fedezték fel, milyen érzés a korlátlan hatalom, amivel az akkor még éppen csak megszületett birodalmak sorsát tartották a kezeik közt. A többiek nyomására ugyanúgy elnyomta magában ezt az érzést, ahogy a társai, az idővel mégis újból felszínre tört benne. És minél tovább szemlélte tétlenül a számos birodalmat meghódító Külső Világ uralkodóit, annál inkább kezdett egy új érzés megfogalmazódni benne, egy olyan érzés, amin kivételesen nem osztozott társaival. Irigykedett. Irigyelte a halandó hadurakat, akik újabb és újabb világokat, fajokat, népeket hajtottak az uralmuk alá, ahogy egyre nőtt azok száma, akik felett gyakorolhatták a hatalmukat. És dühítette, hogy az ilyen közönséges halandók ilyen befolyással bírnak a Birodalmak életére, ő pedig, aki részese volt a megalkotásuknak, magatehetetlenül nézi a hadurak sikereit, csak mert egykor a társaival együtt úgy gondolták, túl veszélyes lenne, ha ismét beavatkoznának a halandók életébe.
Nem sejtette, hogy ezek a gondolatok nem teljesen az övé voltak. Ugyanis ő volt az az isten, akinek az esszenciáját tartalmazó fegyver utolsóként sújtott le az Egyetlenre. A fegyver, ami mélyebbre hatolt az Egyetlen lényébe, mint bármely másik istené, és amitől az Egyetlen képes volt, ha csak egy pillanatra is, de megérinteni azon keresztül az Idősebb Isten esszenciáját. A befolyás csekély volt, és még elenyészőbbé vált, ahogy az Idősebb Istenek lassan darabjaira tépték az Egyetlent, hogy megalkothassák a Birodalmakat. Az idő azonban, ami az Egyetlen mivoltát alkotta, kérlelhetetlenül tört előre, és az évmilliárdok alatt lassan eljutott odáig, hogy gondolatokat, érzelmeket sugalljon az Idősebb Istennek. Az Egyetlen tudata ugyanis nem enyészett el teljesen, egy szándék megmaradt belőle, a szándék, hogy ismét eggyé válhasson és szembeszállhasson legyőzőivel. És ez a szándék elég erőteljes volt, hogy önálló tudatként működjön. Alig akadtak birodalmak-szerte, akik megérezték a jelenlétét. Viszont az Egyetlen akaratának nem is kellett, csak pár kiválasztott, aki elég erős volt ahhoz, hogy segítsen neki újjáegyesíteni a valóját, egységessé tenni a különálló birodalmakat.
Az első próbálkozása kudarcot vallott. Az Idősebb Istenek megakadályozták a világok egyesítését és a már újjáalkotott részeket ismét szétszedték. A későbbi kísérlet már eredményesebb volt, Onaga és Shao Kahn cselekedeteit nem vették az Idősebb Istenek fenyegetésnek, nem látták, hogy az Egyetlen akarata egyre jobban belefonódik a Külső Világ provinciáit összekötő portálhálózatba. És ahogy itt nőtt az ereje, úgy nőtt a befolyása a magányos Idősebb Isten felett. Édenia, ez a hatalmas, mágiában roppant gazdag birodalom elfoglalása és a Külső Világhoz csatolása pedig megadta neki a végső lökést, amivel cselekvésre kényszeríthette az Idősebb Istent. Aki mindebből semmit se sejtett.
Az Egyetlen akaratától hajtott Idősebb Isten elhagyta az Ürességet és belépett a Földi Birodalomba. Ezzel a világgal akart hozzálátni a saját hódításához, hiszen jól tudta, hogy onnan bármely másik birodalomba könnyedén eljuthat. És különben is a Föld volt a kedvenc világa a maga folyamatosan változó szépségével és sokszínűségével, ami egyedülálló volt az összes többi birodalommal szemben. Az Idősebb Isten ezt a birodalmat tartotta a legtökéletesebb alkotásuknak.
A hódításhoz nem volt szüksége hadseregre, elvégre hatalma folytán senki sem akadhatott, aki szembeszegült vele. Még a mágusoktól sem félt, ugyanis a Földi Birodalomba érkezvén az egyik legelső dolga az volt, hogy megnyitotta a saját fegyverébe összpontosított esszenciáját és megfürdette azt a Föld mágikus mezejében. A fegyver magába olvasztotta a mágikus erő nagyját, miközben lassan átalakult egy amuletté, ami egyszerre tárolta magában az Idősebb Isten erejét és a birodalmakat átszövő varázslatok hatalmát.
Miután az amulett feltöltődött, az Idősebb Isten lezárta azt oly módon, hogy még ő se legyen képes soha többé újra felnyitni. Tudta, hogy erre a műveletre soha, senki nem lesz képes még egyszer, és nem állt szándékában kockáztatni, hogy valamilyen ostoba tett miatt örökre elenyésszen az amulettbe fektetett energiája. Miután ezzel végzett, mindössze egyetlen apróság volt hátra. A birodalmak jövőbeni uraként nem elégedhetett meg azzal, hogy ő legyen a birodalmak felett álló Idősebb Isten, szüksége volt valamire, amivel megkülönböztetheti magát a volt társaitól. Szüksége volt egy névre. Mivel nem tudta, mi alapján kellene nevet adnia önmagának, így végül maradt annál, ahogy a többi, alacsonyabb rangú isten nevezte őt. Így lett belőle Shinnok.

Következő fejezet

Előző fejezet

Mivel az istenekre nem volt hatással a mulandóság, megszületett a halhatatlanság fogalma – és persze ezzel együtt a halandóságé is, amely ugyan addig is létezett, ám az istenek felbukkanásával immár nevesítve lett.
Kezdetben minden birodalomnak egyetlen kirendelt istene volt csak, elvégre a Hetek azt remélték, egy ilyen lény is elég elrettentő erővel fog majd szolgálni. Nem számoltak azonban a halandók állhatatosságával és leleményességével. Akadtak olyan világok, amiket több oldalról is támadás alá vettek, és olyanok is, ahol sikerült annyira megzavarni az oda kirendelt istent, hogy végül a felügyelete ellenére is elfoglalták az otthonát. De akadt olyan isten is, aki annyira beleártotta magát a rá bízott világ életébe, hogy teljesen elhanyagolta a rá bízott feladatot.
A Hetek újabb komoly lépésre szánták el magukat. Újabb isteneket alkottak, hogy ezzel növeljék a birodalmak függetlenségének biztonságát, majd mindegyik régebben és újonnan alkotott istent a Mennyekbe szólították. Itt tudatták velük, hogy az életesszenciájuk onnantól fogva a Mennyekhez fog kötődni, ám a hatalmukat továbbra is csak az alájuk tartozó világokon gyakorolhatják. Amennyiben az elbukik, az ő erejük is elvész. Ezen kívül hierarchiát alakítottak ki az istenek között: minden egyes birodalom istenei egyetlen kirendelt legfőbb védőisten fennhatósága alá tartoztak, aki viszont közvetlen nekik tartozott számadással. Ekkor nevezték el a Heteket Idősebb Isteneknek, amely nevet azóta is használják.
Az istenek nem tartoztak közvetlen a birodalmakhoz, hanem gyakorlatilag föléjük rendelt entitások voltak, így az ő felügyeletükkel és irányításukkal az Idősebb Istenek nem szegték meg a be nem avatkozási fogadalmukat. Habár az eskü miatt továbbra sem adhattak olyan parancsot, amitől egy istennek közvetlen kellett volna beleavatkozni egy vagy több halandó életébe, az általuk gyakorolt befolyás így is elegendőnek bizonyult a béke fenntartására. És mivel az isteneket nem kötötte hasonló fogadalom, így szabadon beleavatkozhattak a világaik életébe, amennyiben úgy akarták. Amire sok példa is született, köszönhetően annak, hogy az Idősebb Istenek a teremtményeik jellemét teljes egészében a halandókéról mintázták, így az istenek is legalább olyan szeszélyesek és változatosak voltak, mint a rájuk bízott birodalmak lakosai. Ez okozott ugyan némi súrlódást a gonosz és jó jellemvonásokat öltött istenek közt, ám ezek a halandók világaihoz hasonlóan idővel önmaguktól elrendeződtek. Legalábbis többnyire. Az Idősebb Istenek számára az volt a fő, hogy a birodalmak szétszórtsága fennmaradjon, és az olyan incidensek, mint Kochal káoszvihara, amely egy egész birodalom lakosait elátkozta, alacsony ár volt a számukra ezért... különösen, hogy a halandókat ők csak megfigyelendő érdekességeknek tartották.
Ám az Idősebb Istenek nem akartak kockáztatni, és ezúttal tettek még egy előzetes óvintézkedést. Átalakították a birodalmak szerkezetét, és hosszas munka árán kibogozták az azokat átfonó mágikus szövedéket. Az így kapott szálakat egyetlen csomópontba fonták. Ennek a központnak a Nexus nevet adták. A Nexus érdekessége, hogy alig egy szemerkényi téridőt tartalmazott csak, a világ nagyja mágikus szövedékből állt. Ám ettől fogva minden egyes birodalmak közti útvonal itt haladt át, kontrollálhatóvá és szemmel tarthatóvá téve a világok közti utazást. A Nexus világát körülvették egy egyedi védőburokkal, amit úgy alakítottak ki, hogy csak az istenek legyenek képesek átlépni rajta. Ezzel megoldották azt a problémát, hogy miként keressék fel az istenek a Mennyekből a rájuk bízott birodalmakat, és azt is, hogy mások ne használhassák az átjárókat.
Mint minden rendszer, ez sem tartott azonban örökké. A halandó varázslók idővel rájöttek, hogyan törjék fel a Nexust védelmező varázspajzsot. Ez akár aggodalomra is okot adhatott volna az Idősebb Isteneknek, ám mivel erre a műveletre összetettsége és nehézsége miatt csak pár mágus volt képes, úgy határoztak, nem éri meg egy újabb beható változást kiötölni miatta a téridő alapú valóságok szerkezetében.
Helyette inkább az egyikük javaslatára megalkottak egy új birodalmat az Egyetlen esszenciájának még fennmaradó részéből. Ezt az új birodalmat közvetlen a Nexust alkotó csomóponthoz rögzítették, amitől az új valóság egyedülálló módon nyitottá vált az összes többi birodalomra. Bár nem ezt a nevet adták eredetileg neki, de ez a világ később Földi Birodalomként lett ismert.
A Földi Birodalom számos védőistent kapott, hogy ők akadályozzák meg ezt a stratégiailag igen fontossá váló világot a támadásoktól. Bár látszólag nem volt bölcs döntés létrehozni egy olyan birodalmat, amelynek léte ismételten magában hordozta a birodalomegyesítések veszélyét, az Idősebb Istenek úgy vélték, a halandók végül óhatatlanul eljutnának arra a pontra, amikor ismét gond nélkül képesek lesznek járni-kelni a világok között. Ebben az esetben azonban valószínűleg minden egyes hódító szándékú dimenzió a Földi Birodalmat venné legelőször célba. És a számos védőisten, vagy esetleg az egymással szemben álló hadakozó világok megakadályoznák, hogy egyvalaki magáénak követelhesse a Földet, és ezzel további hódításokba fogjon.

Következő fejezet

Atom feed | HálóZsák képregények | 2003 óta