A január általában a szórakoztatóipar egyik legnagyobb mélypontja szokott lenni. Ennek okaként fel szokás hozni a karácsony körüli nagy költekezéseket – ugyanakkor, ha belegondolunk, a nyugati társadalmakban eléggé kezd elterjedni a szokás, hogy mindenki a szilvesztert követő nagy leárazások alatt vásárol be nem fogyócikkekből egész évre. Mondják még, hogy mert az ünnepek alatt mindenki annyit pihent, így januárban még van lendülete inkább a munkával foglalkozni. Vagy szóba jöhet még, hogy mindenki elvan a karácsonyi ajándékával.
Hogy mik a pontos okok, jó társadalomgazdasági tanulmány lehetne. Valószínűleg akad is pár ilyen. A cikket azonban azért vezettem fel így, mert 2012 januárja a tengerentúli közvetlen terjesztésű képregények esetében közel sem volt ilyen rossz. Persze gyengébb lett, mint az előtte lévő december, de közel sem annyira, mint szokott. Mielőtt azonban a számokhoz érnénk, nézzük szokás szerint a listát magát.
Habár a Marvel visszavette még előző év végén a piacvezetői helyét, a toplistában kezd egyre reménytelenebbé válni számára, hogy saját erejéből visszakapaszkodjon a dobogó élére. Annyira, hogy most januárban nem az első háromból, hanem az első tízből estek ki. Bizony, 2012 januárjában Top 10 = DC Comics. Ráadásul a sorrend itt is kicsit megborult, mert az eddigi stabil JLA v5 – Batman v2 – Action Comics v2 – Green Lantern v5 négyes negyedik tagja most eggyel lejjebb szorult, hogy a Detective Comics v2 vegye át a helyét. A Bőregeret mostanában tényleg nem lehet megállítani a DC-nél, pedig még hol van a következő film, ami mindenféle belső okok nélkül emelhetné az eladásokat...!
Ám bármilyen ügyesen is előzött be a DetCom egy egész erős (+10%) emelkedéssel, egy hajszállal ugyan, de lecsúszott a 100e-ről, amit most csak a felső három címnek sikerült áttörnie. Az emelkedés amúgy nem csak a Detective Comicsot érintette, hanem a Dark Knight v2-t, ami egészen szépen tartja magát azóta, hogy Finch mellé odaültettek egy írót és egy rajzolót, hogy valami értelmet verjenek abba a sorozatba. Nagyon úgy tűnik, hogy Jenkins írói tapasztalata eladási szempontokból is jót tett ennek a címnek.
Emlékeztek még, mint mondtam a közelgő Avengers vs. X-Men kapcsán? Hogy lehet, ez a crossover fog dönteni arról, a két részleg közül melyik legyen a közeljövőben a Marvel húzóága? Nos, úgy tűnik, hacsak nem nyúlnak bele ott nagyon a történetbe (továbbra is fenntartom így előzetesen, hogy bele fognak), akkor bizony ez a kérdés már a kezdete előtt eldőlt. Ha csak a Marvel kiadványait nézzük önmagukhoz képest, az első öt helyen X-címek vannak, az Avengers-részleg pedig lassan Pókember sorozatainak eladását is képtelen megtartani. Tavaly év végén még az X-ekkel voltak szoros versenyben, most a Pók-címek azok, amik pár száz füzetes különbségekkel püfölik oda-vissza őket. Érdekes amúgy, hogy a kettő közös pontja, az Avenging Spider-Man az egyetlen, ami egyre ölesebb léptekkel halad lefelé. Bár ez így nem igaz, de az elmúlt néhány hónap összesítéséből úgy tűnhet, hogy míg öt éve azzal volt sikeres egy cím, ha a borítóján szerepelt az Avengers vagy a Bendis szó, most viszont az előbbi kifejezés késztet minél több embert arra, hogy ne vegye meg adott széria legújabb darabját.
(A valódi válasz igazából az, hogy az Avenging Spider-Man egy ügyesen megrajzolt, dinamikus és meglepően élvezhető, ám végső soron teljesen üres bunyófolyam, amiben érdemi tartalmat jóformán lehetetlen találni. És ez Slott szereplőorientált írásai mellett igen könnyen csalódást tud okozni.)
A Marvelnél maradva (bocs, DC-fanok, de fentebb a kiadóval kapcsolatos minden érdekességet elmondtam; a totális elsőséget és a Denevér erősödését leszámítva a sorozataik a szokásos enyhe esést/stagnálást mutatják, semmi egyebet): decemberben két erős első számuk volt, melynél feltettem a kérdést, hogy vajon csak az első rész ereje és a sok variáns borító tolta fel őket ennyire, vagy tényleg sikerült egy jó koncepciót találniuk?
Nos, most már egyértelmű, hogy az előbbi. Fentebb említésre került, hogy a Marvelen belül első öt helyen X-címek vannak. Csakhogy ezek közül az ötödik az X-Sanction második száma. Ami ugyan alig hétezerrel, vagyis csak kb. 12%-kal marad el a vezető Uncanny X-Men mögött, a decemberi 93e-hez képest azonban meglehetősen komolyan visszakullogott, különösen, ha számba vesszük, hogy a sorozat továbbra is többféle borítóval jelenik meg.
A másik első rész tavaly év végén a Defenders v4 volt, ahol felmerült a kérdés, hogy a koncepció, ami a nyolcvanas évekkel együtt halálozott el, működhet-e most. A válasz eléggé egyértelmű: a második szám 47e olvasót veszített, az első rész vásárlóinak 55%-át. Ez példányszámra ugyan nem, arányra azonban szinte biztosan rekordnak nevezhető az elmúlt évtizedből. A 38e-s olvasótábor mondjuk még mindig bőven a fenntartható szinten van (15e környékén is élnek még 616-os sorozatok a Marvelnél), ám ha figyelembe vesszük, hogy a közönségkedvenc Fraction írja és az olvasottságnövelésre használt Dodson-házaspár rajzolja, ráadásul nagyon pofátlanul igyekszik megfelelni a fiatal hímnemű olvasóknak... akkor bizony ez a széria már most nagyon, nagyon, nagyon csúnyán megbukott. Hacsak nem történik valami csoda vele, akkor Fraction másik saját ötletű csapatcímének, az Ordernek a sorsára juthat, és majd a Defenders v4 kapcsán is olvashatjuk, hogy igazából mennyire szerették a kritikusok (csak a közönség nem).
Lassan akár azt is megkockáztathatjuk, hogy kijelentsük: Fractionnek nem mennek a csapatcímek. Az Uncanny X-Men se volt éppen élete legfényesebb pontja.
Az igazságosság végett ezen gondolatsort folytatva említést kell tennem az Incredile Hulk v4-ről, amely szintén nem sokkal a Defenders felett tartózkodik a maga 45e példányával, és ami indulásakor még 100e felett volt. Itt szintén bejön, hogy maga a figura – bármennyire is próbált Loeb mást elhitetni a kiadóval – jelenleg egyszerűen képtelen többre. Ez nem azt jelenti, hogy a Hulk unalmas vagy kifulladt, hanem azt, hogy nem lehet minden egyes képregényhősből top10-es alakot faragni. Persze, mindenkinek megvan a maga dicső korszaka és a benne rejlő potenciál (Hulknál az ereje mellett a skizofréniája és a többszörös személyisége jó alapanyag, bár nem feltétélen egy olyan, 30 füzetes elbeszélő pszichoanalízishez, mint amit Jenkins írt vele), ez azonban nem egyenlő azzal, hogy folyamatosan közönségkedvenc lehet.
Most úgy tűnhet, mintha nem egészen egyenrangúan kezelnék két hasonló esetet, ám a kettő között van egy lényegi különbség: Aaron Hulkja egy kezdeti mesterséges emelés után esett egy nagyobbat, majd onnan szürkült bele lassan a középmezőnybe. A sorozat gyengül és nincsenek jó kilátásai, ám ez mégse említhető egy lapon azzal, hogy valami már az indításánál elkergesse az olvasói több mint felét, és éllovasból egyetlen szempillantás alatt a közép-felső kategória alján találja magát. Egyik széria se hozta a hozzá fűzött reményeket, de a Defenders kapcsán már most garantáltnak tűnik az orbitális pofára esés, a Hulknál pedig még nem.
Egyelőre még egy kicsit Marvel...
Manapság az IDW és a Dynamite Entertainment kettősét szoktuk a legnagyobb licencelőbajnokoknak tartani, akik egymást tapossák, hogy valami képregény-adaptációt hozzanak ki népszerű dolgokról abban a reményben, hogy így gyors pénzhez juthatnak. Az eredmény a zseniálistól a szégyenletesig eléggé széles skálát lefed mindkettejüknél. Csakhogy ők ketten valójában kezdő és tapasztalatlan kiscserkészek ahhoz képest, amit a Marvel művelt a hetvenes évek második felétől a nyolcvanas évek végéig. A Marvel akkoriban szinte arcpirítóan szégyentelenül megpróbált képregényt csinálni bármiből. Mármint bármiből. Volt náluk minden Rendőrakadémiától kezdve egy NFL-szuperhősön és a Kool-Aid reklámfiguráján keresztül az ewokokig és a Szíves bocsokig. Százával (nem, nem túlzás) vettek licencjogokat rajzfilmekre, popkulturális karakterekre, de akár ismert szervezetek, termékek reklámfiguráira is.
Ez pedig... nem igazán ment fényesen nekik. Manapság persze az emberek nagyja olyan licenccímekre emlékszik csak tőlük, mint a Conan, a Star Wars, a ROM és a Micronauts (plusz esetleg a TransFormers, bár arra igazából annyira nem sokan, akármilyen meglepő is legyen ez idehaza), melyeket a kiadó legjobbjai között lehet számon tartani. (A ROM, The Space Knightot mai napig kora egyik legkiemelkedőbb címének tartják, aminek a képregénye vicces módon majdnem kifizetődőbb volt, mint maga a játék.) Ám mindezek mellett ott volt – főleg a Star Comics imprint alatt – a Marvel licenccímeinek sötét oldala.
Hogy mi köze ennek a mához? Nos, annyi, hogy egy furcsa csavar miatt most tanúi lehetünk annak, hogy a Marvel bénábban kezel egy licencelt címet, mint egy másik kiadó ugyanazt. A Marvel-féle John Carter-feldolgozások ugyanis annyira elmaradnak már a Dynamite címeitől, hogy utóbbi kiadó januári vezető Carter-címe majdnem kétszer annyi olvasót érdekel, mint a Marvelé. Ez azért egy eléggé csúnya pofon valahol az óriásnak. Pláne, hogy a Marvelnél az egyik sorozat (a kiadótól meglepő módon) olcsóbb, mint a Dynamite szériái.
És ha már szóba kerültek a kicsik és a folyamatosan zsákmányolt licencek...
Pár első rész miatt eléggé megkavarodott az állóvíz itt, ám ez pont a Walking Deadet és a Buffyt nem zavarta, ők köszönik szépen, elvannak a vezető helyeiken. Utánuk viszont három új sorozat jön. Három, ilyen-olyan szempontokból roppant érdekes új sorozat.
Az első közülük a Dynamite újabb egy dolláros beetető árral kiadott füzete, a Lord of the Jungle. Bizony, ez a cím Tarzant takarja, és igen, megint az eredettörténetét (ami, ha jól számolom, az ötödik képregényes megvalósítás ugyanarra a sztorira - nem számolva a sorozatok közbeni későbbi visszaemlékezéseket ugyanerre az eseménysorra). A kiadó ígérete szerint nem fogják vissza magukat, Burroughs eredetijének hű és véres mását fogják kapni most az olvasók.
A következő első részt az Image szállítja. A sorozat címe Fatale, az érdekessége pedig az alkotópáros: Brubaker és Philips. Bizony, bizony, a Criminal és az Incognito alkotópárosa visszatér, hogy a Marvel kiherélt Iconja helyett az Image kiadásában jelenjen meg legújabb művük. Ami inkább az Incognito nyomait járja, ugyanis a természetfelettiség itt is fontos sztorielem lesz halhatatlan nőktől kezdve a démonmaffiózókig.
A hármas utolsó tagja inkább csak a kiadó miatt különös. A Danger Girl eredetileg az Image egyik legjobban fogyó címe volt, amit leginkább az alkotónak (Jeffrey Scott Campbell) és az alapötletnek (tipikus kalandorientált kincsvadász akció kémekkel és rengeteg humorral) köszönhetett. A széria aztán – főleg Cambell kivonulása miatt – eléggé elsüllyedt, most azonban a híres rajzoló visszatért.
Csak éppenségel az IDW-hez.
Ami azért fura, mert a Danger Girl eredeti kiadója a WildStorm volt, ami ugyan egy ideje nem létezik, de a jogai és a munkatársai még igen, hisz beolvasztották őket a DC Comicsba. Campbellék mégsem a DC-vel adatják ki, hanem átmentek az IDW-hez. Amihez joguk volt, hisz a sorozat jogai az övék, mégis kissé fura egy ex-wildstormos szériát az IDW logójával látni. Az IDW annyira megörült amúgy neki, hogy a hónapban elkezdték kiadni az eredeti sorozatot is kettesével füzetekbe szedve, illetve máris bejelentettek egy Danger Girl – Army of Darkness crossovert... mert az IDW-nél lassan kötelező lesz minden címnek crossoverezni az Army of Darknesszel. (Bár érdekes lenne, hogyan oldanának meg egy Locke & Key – AoD közös sztorit.)
A fentiek mellett akad még egy roppant érdekes első szám a listán. Bár már tavaly évé végén kijött egy nulladik füzet, most vette csak kezdetét igazából a Boom! Studios kaboom imprintjénél (a gyerekrészlegük új neve) a Peanuts, amit idehaza leginkább Snoopyként ismerünk. A sorozat különlegessége az, hogy nem a régi stripeket gyűjti egybe és adja ki - mint a magyarországi Garfield képregénymagazin -, hanem teljesen új történeteket írnak az ismert szereplőkkel. Ez a tény önmagában ugyan nem példátlan, azonban roppant merésszé teszi, hogy a Peanuts az USA-ban egy nagyon kultikus strip volt. A leghíresebb valaha. (Nem vicc. A Garfield és a Kázmér és Huba együttesen voltak csak annyira ismertek és kedveltek, mint a Peanuts.) Ehhez új anyagot írni folyamatosan úgy, hogy az alkotója több mint tíz éve nincs az élők sorában (pláne, hogy Schulz jóformán halála napjáig írta), igencsak komoly lépés. Már csak azért is, mert az utolsó kiadott napi csíkban Schulz kifejtette, hogy a családja nem akarja, hogy bárki más átvegye tőle a stafétát (mint az más stripek, például a Dick Tracy esetében már előfordult). A kiadó amúgy folyamatosan értekezik a hagyatékkezelő céggel a teljes autentikusság végett. Nagyon érdekes lesz látni, hogy a kísérletük milyen eredményt hoz.
Kötetek tekintetében első helyen ismét Bőregér-dominancia látható. A Through the Looking Glass című GN a címéből kitalálhatóan a Kalapos körül forog. Vagy még pontosabban retconolja első találkozását Batmannel, hogy a gothami detektívet aztán végigrángathassák Csodaország kifordult másán. Melyhez eléggé illik a rajzoló, Kieth, bár az íróra se lehet panasz, hisz Bruce Jones jegyzi. Ő volt az, aki Jenkins szakasza után – melyet itthon valamiért sokan kedvelnek – szó szerint a sírból hozta vissza a majdnem nulla eladásra esett Hulkokat. (Vagyis igen, az itthon kedvelt Jenkins-szakasz igazából teljesen tönkretette azt a sorozatot, és igazából amilyen unalmas pszichiátriai kórkép volt, ez nem olyan meglepő.)
Könyvesboltokban úgy tűnik, az észak-amerikaiak egy időre elegendő Walking Deadet vettek maguknak és ismerőseiknek, mert a januári listán egyedül a legfrissebb tpb szerepel a második helyen, semmi más. A Sailor Moon viszont visszavette vezető helyét a harmadik kötettel. Az első kettő szintén szerepel a húszas listán. És mellettük még tíz keleti kötet. Eléggé keményen indították az évet ott a mangák. Viszont most a Marvelnek is sikerült két könyvet beszuszakolnia ide, mégpedig a tavalyi évük két legnagyobb eseményének (Fear Itself és Schism) keményfedeles kiadását.
Számok tekintetében a Marvel nyert is meg nem is. A kiadók és az anyacégeik természetesen azt nézik, hogy a vállalat a teljes piac bevételeiből hogyan részesedik, és ezt a Marvel nyerte 35-33 arányban. Példányszámra azonban a DC kerekedett felül 40-37-re.
A kicsik nagy hármasa között most sem volt igazából verseny, az Image nagyon verte a Dark Horse-ot, ami meg az IDW-t, ami mögött nincs annyira lemaradva a Dynamite (példányoknál 12 századnyira volt csak az IDW-től). Rajtuk kívül a Boom! az, ami kényelmesen ott van 1% felett, ahogy bevételben a figuraárusító Eaglemoss is. A Viz most lecsúszott, és hiába megy továbbra is jól az Archie-ban a KISS-es sztori, az Archie Comics most már nagyon messze van az egy százalékos részesedéstől akármelyik téren.
A bevezetőben hosszasan tértem rá arra, hogy a január egyáltalán nem volt rossz a tengerentúli képregénypiacon. Ez a decemberhez képest viszonyított számokban persze aligha látszik, hogy képregényeknél 7/9% (bevétel/példányszám) volt a csökkenés, köteteknél pedig 5% környéke, ami összesítve egy több mint hat százalékos bevételi csökkenést hozott össze. Ez azonban karácsony után természetes. Ilyenkor mindig esniük kell a bevételeknek, hisz decemberben rengeteg egyszeri vásárló akad.
Ami már sokkal jobban néz ki, az a tavaly januárihoz viszonyított adathalmaz. 2011 januárja ugyan majdnem minden szempontból egy hatalmas katasztrófa volt, amihez képest nem nagy kunszt jobbat hozni, de a 2012-es évkezdet nagyon jobbat hozott. Füzeteken mindkét növekedés 30% feletti, de még köteteknél is a példányszámok több mint 8%-ot nőttek, hát még a bevétel...! Összességében idén januárban több mint 27%-kal nagyobb bevételt értek el a kiadók, mint tavaly ilyenkor, 31% feletti forgalombővülés mellett.
És végül a szokásos cikk végi linkek:
Top 300 képregényfüzet
Top 300 képregénykötet
Kiadók piaci részesedése