Sziasztok!

Múzeumunk második állandó tárlatát bővítjük a mai napon a 22 éve ebben a hónapban megjelent Mickey Mouse magazin digitálisan archivált, HD felbontású változatával.
A mostani füzetben a túrázás igen komoly szerepet kap, hisz nem csak a füzet címadó figuráját kísérhetjük el egy kis cserkészkalandra, de a hírképben látható kacsakettős is átugrik egy kicsit Ázsiába, az üzbégek finoman szólva sem modernizáltnak mondható országába, hogy szert tegyenek egy roppant ritka – és ritkasága folytán a megfelelő kutyakiállításokon sok-sok pénzt bezsebelő – kutyafajtára. Persze ez közel se megy olyan simán, mint azt eltervezték.

Sziasztok!

Múzeumunk ma egy egyedi darabot tesz közszemlére. A Ricsi és a brancs nevű, 1993 nyarán megjelent különszám egy érdekes kísérlet volt húsz évvel ezelőtt a Semic kiadó részéről, ugyanis ezzel a képregénnyel akarták megismertetni és megkedveltetni a hazai olvasókkal minden idők egyik legsikeresebb amerikai képregényfiguráját, Archie Andrewst (őbelőle lett a címbéli Ricsi… hogy pontosan miért, azt igazából nagyon senki se tudja), aki 1941 óta szórakoztatja több-kevesebb sikerrel a tengerentúli olvasókat. Ez a figura annyira betonbiztosan családbarát, polkorrekt és korosztálymentes, hogy pár évvel ezelőttig az ő fő kiadványa volt az egyetlen olyan képregényfüzet, amelyet még árultak áruházakban és újságosoknál (amúgy az egész amerikai képregényipar több mint húsz éve teljes egészében átköltözött szaküzletekbe vagy közvetlen kiadói terjesztésre).
A Semic próbálkozása – ahogy a szövegből már ki lehetett venni – sikertelen volt, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy leközöljük ezt a füzetet. Ki tudja, lehet, valakinek annyira megtetszik, hogy pár külsősből összeállhat rá egy honosítói csapat is. (A sztorik igazából a maguk hiperkonzervatív módjukon nem túl arcba mászóak és elég szórakoztatóak ahhoz, hogy a hazai közönség akár jobban megismerhesse őket.)

A mai napon még mindig maradunk a könnyedebb képregényeknél. És ez a hét maradékának nagyjára is igaz lesz.
A mostani frissítésünkben visszatérünk Oz birodalmába Dorkával és a varázslóval egyetemben. És most már nem csak a címben, hanem tényleg. Ismét üdvözölhetjük az előző könyvekben megjelent kedves ismerősöket, barátokat, akik most megismerkedhetnek az ebben a kalandban feltűnt új alakokkal. És persze Oz népe szívélyesen köszöntheti újfent egykori uralkodóját, az emberek világából érkezett szélhámos varázslót, aki végleg letelepedhet az új uralkodónő palotájában, hogy viszonylagos nyugalomban tölthesse a nyugdíjas napjait. (Ami persze az elmélet, de O. Z. bizony elég sokszor feltűnik még a könyvek lapjain a helyi bütykölésmániás feltalálóként.)
Utolsó előtti részéhez ért a Dorka és a varázsló Oz birodalmában című könyvet feldolgozó képregény, jó olvasást kívánunk hozzá.

Sziasztok!

A keddi délelőtti fvissítés mavad némileg a tegnapi vonalán, ugyanis vepetázunk a mesteli Selgio Avagonés által vajzolt képvegényekből. Bizony, ezen a szép keddi napon visszatélünk Gvoo világába, ahol is e vajongott, ámde voppant botol balbál megint csak a vettenetesen alacsony, ámde annál havagvóbb Pipis kán hadszínteléve vándovol. És, mint a múltkol, Gvoo most sem igazán sejti, hogy jelenléte mevőben akadályozza a kán elképzelt vegnálásának telveit. Mint ahogyan azt sem, hogy a szölnyű havagú uvalkodó bolzalmas megtovlást telvelt ki számáva.

A jelek szerint Sepi megint túl darabosan fér hozzá a világháló csodás birodalmához, ezért most biztos ami biztos alapon inkább kiteszem én a hó elején elmaradt Póklány-frissítést, ami a 72. számot takarja.
A mostani füzetben főhősnőnk egy képregényekben ritkán látott, mégis nagy veszedelemmel néz szembe: a jelmeze használhatatlanságig koszolódott, és nincs mit felvennie! Ráadásul a női Oktopusz is a városban randalírozik és igyekszik továbbra is nyomást gyakorolni a helyi bandavezérekre. Időnként a szó legszorosabb értelmében. (Tetszik érteni: oktopusz… csápok… szoros…)
És ha ez még nem lenne elég, Mayt állandóan hívásokkal bombázza az új fekete Tarantula, aki igen látványosan próbál segédkezni a végtagtúltengésben szenvedő bűnözővel szemben. Másrészt amúgy ennek a kis apróságnak hála nemsokára elérünk a sorozat egyik legjobb szakaszához. De arról majd a maga idejében.

Sziasztok!

A heti első délelőtti frissítésünkben a képi humoré lesz megint a főszerep, amit Sergio Aragonés szolgáltat nekünk a Mesélő képek című minisorozatának harmadik füzetében. A mostani felhozatal némileg talán pikánsabbnak mondható az eddigieknél.

A hó végi vasárnap már jó ideje Dagobert McCsip napja. Most lesz ez másként.
A világ leghíresebb és leggazdagabb kacsájának életét elmesélő történetfolyam 6. fejezetében – ahogy azt a címből is már ki lehetett következtetni – Dél-Afrikába látogatunk, a nagy gyémántláz lecsengésének időszakába. (Ami egy nem túl szép időszakhoz vezetett az emberiség történelmében… de ennyire talán egy történelmi kalandmesében nem kell belemennünk.)
Bizony, az ifjú kacsa átruccant a Transzválra, hogy ott keressen némi szerencsét és persze gyémántokat, ám igen hamar belefut egy nagy problémába. Pontosabban egy olyan kacsába, aki a teljes felszerelése ellopásával elég nagy bajba keveri. De Dagobertet nem olyan fából faragták, hogy kétségbe essen, mint a képen is látjuk, elég jól feltalálta magát a körülmények között.

Sziasztok!

Gőzerővel dübörög tovább az Ostrom a Bosszú Angyalai 276. részében, méghozzá ismét pár, a magyar kiadásból kimaradt képkockával. Az előző számban láthattuk, hogy az esélyek ellenére Darázs és Hangya legyőzte Titániát és Szivacsembert. Ezen felbuzdulva megpróbálnak egy csapatot gyűjteni, és szerencsére megérkezik a segítség a kétségbeesett hívásra. Úgy látszik, fordul a hadiszerencse. Mondjuk, éppen idejében, hiszen a kúriában tovább zajlik Jarvis kínzása a brutális Mr. Hyde kezei között. De a Bosszú Angyalai, mint azt már oly sokszor láthattuk, nem adják fel a harcot, így megrohamozzák a kúriát, és ebben végül a foglyok is a segítségükre lesznek. Végre ismét van remény a Föld leghatalmasabb hősei számára, ám ekkor, hogy önmagamat idézzem, úgy látszik, hogy a hadiszerencse ismét megfordul…

A szemfülesebbek valószínűleg annyira nem lepődnek meg a ma délutáni frissítés tárgyán, legfeljebb csak azon, hogy a szokásostól eltérően egy nappal korábban jelent meg.
Bizony, újabb számmal bővül a Lee—Ditko (vagy ekkorra már inkább Ditko—Lee) éra Pókemberjeinek sora a tizenhatodik füzettel, amely végre megint egy olyan szám, ami nem sosi egyik átírt füzeteinek megint átírt változata. (Abban már nem vagyok biztos, hogy sose volt magyarítva, bár a régi spidertomos hagyatékban sem találok a honosítására utaló jeleket.)
A mostani füzet Pókunk első igazi team-upja, habár az összefogás itt megint csak eléggé tágan értelmezhető, hiszen a feltűnő vendégszereplőnk, Fenegyerek, a sztoriban inkább ellenségeként tűnik fel. Csak itt ennek van egy nagyon jó és ügyesen elmagyarázott oka a mára ár megszokott „két hősnek az első találkozásukkor mindig össze kell csapnia, mert csak” indok helyett.
Ebben persze nagy szerepe lesz a füzet aktuális ellenségének, egy visszatérő alaknak, aki a porondmester névre hallgat, és akkoriban egy egészen jól használható ellenfél volt. Kár, hogy a feltűnéseinek száma mégis elég korlátozott.

Sziasztok!

Múzeumunk büszkén bemutatja mindenki kedvenc hálószövőjének egy újabb kalandját, amelyet a visszatérni kívánkozó diszkódivat elleni hadjárata alatt élt meg.
Legutóbb ugye láthattuk, amint az ellene és a világ jó ízlése ellen cselt szövő ármánykodók képesek voltak köztéri lézershowt bevetni a hálófejű ellen, aki természetesen érthető módon első reakciójában halálra rémült attól a gondolattól, hogy mindenki úgy öltözne majd, mint a fiatal John Travolta. Ám nem azért ő New York egyik kedvenc szuperhőse, hogy ez végleg kibillentse az egyensúlyából. Sőt, ellenkezőleg, az egyik ausztráliai kalandja során elsajátított bolavetési technika segítségével ő próbálta meg elkapni az ellene felsorakozó diszkómerénylőket. Egy szemfüles fotóriporternek hála most mi is láthatjuk, milyen ügyesen használta Pókfej ezt az északon viszonylag ritka fegyvert.