Üdv mindenkinek az újévben, illetve most már jócskán február van, tehát mindenhol véget érhetett a szilveszteri romeltakarítás, vagy ha német tábornokokat is tisztelhetünk az olvasók között: Rommel-takarítás. Aktuális témánk címét a neves autós kommentátor, Dávid Sándor könyvétől loptuk:
Ő a korabeli autóversenyzés túlbiztosítottnak éppen nem nevezhető világát idézte meg a címválasztással, míg mi a képregények azon karaktereit, akiket már eleve azért találtak ki, hogy aztán meghaljanak. Drága halottainkat teljesen önkényesen öt csoportra osztjuk, de ha a kedves olvasók kívánják, gyártok hozzá ideológiát is; például ez a nagyobbik lányom kedvenc száma, mert jelenleg ötös pelenkát hord. Na, most jobb? Lássunk inkább hozzá…
1. A vörösingesek
A sci-fi rajongók alighanem már bólogatnak… Ki mással is kezdhettük volna, mint ezzel a legendás brigáddal, akik olyan gyorsan meghalnak, hogy SEMMI sem derül ki róluk. Az ilyeneket azért hívja a filmművészet iránt érdeklődők kórusa vörösingeseknek (redshirts), mert a Star Trek sorozatban a biztonsági embereknek vörös egyenruhájuk volt, és mivel a szakmájuk bizony veszélyes, mindig őket ette meg a lávaszörny. (J. J. Abrams felújított Star Trekjében cinikusan rá is játszott erre: talán nem nagy spoiler, hogy a két főhős, azaz Kirk és Sulu, és a melléjük harmadiknak beugró redshirt közül kik élik túl az ugrást a Vulcan légkörébe…)
A zászlósi pozícióra pályázók a CV-jüket a spock pont enterprise kukac starfleet pont ncc címre küldjék!
A legrosszabb sors a századrangú mellékszereplőknek jut, akik olyan természetesen halnak meg a képregényekben, mint az NCIS (bajuszos olvasóinknak: Dempsey és Makepeace, szakállasoknak: Derrick, szakállukra rálépőknek: Miss Marple) eseteinek áldozatai az első három percben, hiszen a hősök általában gonosztevők nyomába erednek, a gaztettek pedig sokszor járnak halálos áldozatokkal; néhány lezuhant repülő vagy felrobbant gyár nélkül nem sokáig menne az üzlet. (A nagyszámú névtelen halálraszánt szereplőt redshirt army-nak, vörösinges hadseregnek nevezik.) Nézzük például a Civil War #1-et: a gyerkőcöknek pontosan ennyi szerep jutott…
Stamford: Game Over.
De őket valójában nem is tekinthetjük szereplőnek, csak biodíszletnek. Ha egy kicsit több mázlijuk van, akkor legalább a nevüket megtudjuk a haláluk előtt, de teljesen egyértelmű, hogy nem futnak be majd nagy karriert. Nézzük például az Uncanny X-Men #282 borítóját…
Na, vajon ki a hullajelölt? Aki középen áll, megtudjuk a nevét, és felhívják a figyelmünket, hogy fontos szereplő lesz, vagy akik úgy állnak mellette a borítón, mint Rosencrantz és Guildenstern tették volna Hamlet mellett, ha Shakespeare idejében divatban lettek volna a menő borítók?
Rosencrantz és Guildenstern (Tim Roth és Gary Oldman) kilátásai olyanok, mint Malcolmé és Randallé
Ők Malcolm és Randall, Bishoppal együtt mindhárman az XSE, azaz a Xavier Security Enforcers (Xavier Biztonsági Osztag) tagjai voltak, egyenesen a jövőből. Ám míg Bishopnak Jim Lee és Whilce Portacio igazi szerepet szánt, Malcolm és Randall csak azért kísérték őt el, hogy prezentálják, hogy a jövőben az XSE egynél (azaz Bishopnál) több tagot számlál. Önmagában az, hogy Bishop egyenruhát viselt, sajnos nem volt elég, mivel a hősök mindig is hülye ruhában jártak, tehát ebből még nem következett, hogy ugyanezt a hacukát rajta kívül más is felveszi. Ezért Bishop mellett kellett valaki más is, akinek ugyanolyan ruhája van, és akkor már miért legyen kettő? De az X-Menben nem volt hely egy egész regiment jövőbeli szökevénynek, így a vadhajtásokat az Uncanny X-Men #287-ben röviden és hatékonyan levagdosták. A két élőhalott sorsa annyira előre látható volt, hogy nem is rejtegették, egyenesen kitették a borítóra:
A kutya se vonyított utánuk; a legtöbb olvasó már akkor tudta, hogy nem érdemes tartós tejet venniük, amikor meglátta őket. De ők legalább kaptak öt részt, hogy produkálják magukat. (A képekért köszönet Nitrónak; a nitroxcomics.com-on a történetek magyarul is olvashatóak!)
Kicsit érdekesebb Cole, Reese és Macon esete, akik a Pokoltűz Klub alkalmazásában álltak, mint másodosztályú gyilkosok, és az Uncanny X-Men #133-ban Rozsomák kézre kerítésére rendelték ki őket. (Érdekes módon itt még Murray és Angelo névre hallgatnak, a címben szereplő vezetékneveiket később ismertük meg.) Az eredmény sejthető, cafatokban végezték a Klub kazamatáinak padlóján:
Mi olyan érdekes ebben, mármint Chris Claremont, John Byrne és Terry Austin zseniális oldalain kívül? Először is nem a rosszfiúk végeznek a három jómadárral, hanem egy jófiú – noha tíz-húsz évvel később ez már korántsem ment ritkaságszámba, 1980-ban még más szelek fújtak. Ebből fakad a második érdekesség, hogy a Marvel akkori főszerkesztője, Jim Shooter a keze közé kapta a fenti képregényt, és nagyon nem volt ínyére, hogy Rozsomák megölte ezt a három pasast. Noha kétségkívül jogos önvédelemről volt szó (ami Rozsi későbbi karrierjében már nem volt mindig így), kereken megmondta az íróknak, hogy vagy előkerítik a zsoldosokat működőképes állapotban, vagy bíróság elé állítják Logant – hiszen a hősök éppen azért hősök, mert nem gyilkolnak.
Ma már ez a gondolat azt a kort idézi, amikor egy kivillanó bokáért is meghurcolták a nőket, nadrágról pedig szó sem lehetett, harmincöt éve azonban nem volt apelláta: a három gyászhuszár feltámadt, vagyis az Uncanny X-Men #152-153-ban kiborgként felújítva jelent meg ismét, és azóta is így riogatják az olvasókat:
Ők tehát halottnak teremtettek, de a főnök szava Amerikában is ér annyit, hogy ezen felülkerekedve boldogan éljenek, míg meg nem…
Hát, a főnök se lehet mindig ott…
2. A „gyutacs” típus
A gyutacs egy kis robbanószerkezet, amit arra használnak, hogy berobbantsák az igazi töltetet. Kis pukkból lesz a nagy pukk, azaz a mellékszereplő halálából lesz a főszereplő karrierje. Tehát a gyutacsok azok, akiknek a halála indítja el egy fontosabb hős karrierjét; ők az átbrand-elt vörösingesek, akiket az alkotók igyekeztek komoly karakterként bevezetni.
Ez nyilván nem érvényes azokra, akik már eleve halottak, mint például Pókember szülei (persze utólag belepiszkáltak a sztorijukba, és tücsköt-bogarat összehordtak róluk, de Pókember eredettörténetét ezek a későbbi függelékek nem befolyásolták). A többség azonban legalább a halálát megéri, noha előfordul, hogy olyan ügyetlen a meseszövés, hogy az olvasó már jóval a tragikus esemény bekövetkeztét megelőzően tisztában van vele, hogy a kérdéses karakter már nem sokat koptatja majd a fogkeféjét.
A gyutacsok többen vannak, mint gondolnánk, hiszen a régi klasszikus hősök között alig találni olyat, akinek az eredet-sztorija nem tocsog valakinek / valakiknek a vérétől, mint például:
Amerika Kapitány: eredetileg Erskine professzor, később, a Bosszúállók tagjaként Bucky
Pókember: (a már említett szülők mellett) Ben bácsi
Superman: nevéhez méltóan nem játszik kicsiben, az egész Kripton bolygó elpárolgott a kedvéért
Batman: a szülei, Thomas és Martha Wayne
Vasember: Yinsen (aki nem tudná, ki az, nézze újra a filmet)
Zöld Lámpás: Abin Sur, az előző Zöld Lámpás, akitől a gyűrűjét örökölte
Nélkülük a hősök nem válhattak volna hőssé, hagyjuk hát őket békében nyugodni.
3. Egyszer használatosak
Főleg különszámokban és minisorozatokban venni észre, hogy bármennyire is igyekeznek az alkotók egy-két rész alatt (akár visszamenőleges hatállyal is) megteremteni egy karakter gyökereit, az olvasó mindig gyanakszik arra, hogy a különszámok végeztével az illetőnek is lejár majd a szavatossága. Például Rozsomák első szóló sorozatából a meglehetősen tisztességes bemutatást kapott új karakterek közül egyedül Jukió került át élve az Uncanny X-Men lapjaira, a halottak listája már bővebb: Kimura Aszano, Jasida Singen, Noburu.
Szóval ők azok, akiket egyetlen szerepre szántak, mégpedig olyanra, ami némi élet után a halált is megkívánja. Ha ez a szerep elég komoly, akkor „kései gyutacsról” beszélünk, akik nemcsak hogy meghalnak a dolguk végeztével, de a „gyutacsokhoz” hasonlóan fontos(nak szánt) szerepet is töltenek be, csak éppen nem a hősök eredetében, hanem a már működő hős későbbi sztorijában.
Ilyen pl. Charlemagne (Charlie), a legendás „Pókember Rozsomák ellen” történet központi nőalakja. Mivel alig látjuk, talán túlzás főszereplőnek nevezni, inkább egy fekete lyukhoz hasonlít, aki körül az egész rendszer kering, holott ő maga nem különösebben érdekes karakter. Épp ez teszi számunkra érdekessé: alig tűnik fel, szinte semmit nem is tudunk meg róla, mégis alapvetően befolyásolja majd Pókember történetét.
Charlie Rozsomák régi ügynöktársa és valamilyen típusú barátnője, aki most nagyon a tyúkszemére lépett a KGB-nek, ezért most a KGB őrá vadászik Berlinben, ő meg a KGB-re. Rozsomák próbál gátat vetni a vérontásnak (néha még több vérontás segítségével), Pókember pedig semmit nem ért az egészből. A dolgok nem mennek túl jól, és még rosszabbra fordulnak…
Nyugodjék békében, Pókembernek pedig lesz min gondolkodnia
Így lett Charlie az egyetlen ember, akit az életet feltétlenül tisztelő Pókember – noha akarata ellenére – megölt. (Illetve hát az egyetlen? Erre talán még visszatérünk. Addig egy kis gondolkodnivaló: a magyarul is megjelent, közismert jelenetben, ahol Pókember cementbe temeti Bulldózert:
…Pókember vajon biztosan tudta, hogy Bulldózer túl fogja élni? Bulldózer ugyan kiabálja, hogy neki még levegő sem kell, de Pókember nem tudhatja, hogy csak dacból teszi-e, és arról sem beszél, hogy ételre-italra szüksége van-e, és egyébként is olyan hülye, hogy az egész betoncsapdát Pókembernek kellett elmagyaráznia, mert magától fel se fogta, így valószínűleg fogalma se lehetett róla, hogy ez mivel jár, vagyis hogy valóban túléli-e. Ha pedig nem, az Pókember részéről cserbenhagyás, emberölés…)
Noha Charlie Rozsi régi barátnője, őt nem különösebben viseli meg a halála. Más a helyzet Amirrel, akire sokkal később Rozsomák 5001. halott barátnőjének szerepét osztották. A sztori szerint a korábbi ötezer – így Charlie – halálát Rozsi még egész jól elviselte, de éppen nála betelt a pohár, és utána kvázi öngyilkos lett egy olyan idétlen történetben, ami olyan rossz, hogy később talán még visszatérünk rá, de nem lesz benne köszönet… (Én egyszer olvastam, a kertben, és közben elapadt a kerekeskút és a ház fölött elhúzó varjak döglötten hullottak a földre.) Na, erre kellett Amir: hogy Rozsomák meg akarjon halni. Igazán olyan ötlet, ami hű a karakterhez… azaz fájdalmas példa a „kései gyutacs”-ra.
Amir, akinek az atlantiszi nép körében megszokott módon a felsőteste 90 fokos szöget zár be a csípőjéhez képest
4. Akiknek lejárt a szavatossága
Most vegyük elő azokat a karaktereket, akiknek igazi szereplőhöz méltó szerepe volt, de ezt a szerepét betöltötték, a jelenlétük terhes lett, és a történet viszonyai között másképpen egyszerűen nem lehet tőlük megszabadulni. Tehát nekik nem a haláluk fontos, hanem az életük volt az – de a hangsúly a „volt”-on van…
Példánk, William Cecil Clayton kissé kakukktojás is, hiszen elsősorban nem képregény-szereplő, és nem is éppen hős... Mr. Claytonnak olyan jól sikerült betöltenie a küldetését (lépjünk színre, töltsük be a szerepünket, aztán végképp és visszavonhatatlanul haljunk meg), hogy talán senki nem is tudja, hogy ki volt ő valójában. Nos, Clayton eredetileg Jane Porter jegyese volt, és közös hajóútjuk végeztével összeházasodtak volna. Tudjátok, „a Jane”: Tarzan felesége. Így már az is érthető, hogy Greystoke lordja (valójában vikomtja) miért nem térhetett haza a hajóútjukról…
Edgar Rice Burroughs eredeti könyvei szerint Jane Porter egy gyenge pillanatában igent mondott Clayton lánykérésére, bár természetesen Tarzant szerette. (Jane szerelmi érdekházassági élete egyébként is elég sajátosan alakult, mert Clayton előtt egy másik C-betűshöz, Canlerhez ment kis híján hozzá, akinek az apja egy halom pénzzel tartozott. Ezt az illetőt közvetlenül az esküvő előtt Tarzan addig szorongatta a nyakánál fogva, amíg be nem látta, hogy a vereség is fizet szépen, és a győztes sokkal fáradtabb (köszönjük, Sztevanovity Dusán!).) Tarzan eközben megtudta, hogy Clayton tekintélyes vagyonának, mint Greystoke lordja, igazából ő a jogos örököse, és bármikor érvényesítheti e jogait – de ezzel szegénységre ítélte volna Jane-t, aki a bajban nyilván kitartott volna Clayton mellett, és könyöradományt nem fogadtak volna el Tarzantól. (Aki nem tudta követni, olvassa újra.) Így a dzsungel urának nem maradt más választása, mint vállat vonni, és a titkot megőrizve visszamenni a dzsungelbe.
Miután Tarzan így bizonyította lelki nemességét, a problémát az jelentette Burroughs számára, hogy hogyan hozza ki a dzsungelből és hogyan adja vissza neki a vagyonát és Jane-t, mivel ezek hiányában a sztori meglehetősen unalmasan folytatódott volna. Lássuk be, azért a majmokkal folytatott közös tetvészkedést túl sokáig nem lehet érdekfeszítően kifejteni. Claytonnak tehát nem azért kellett meghalnia, hogy a halála jelentsen valamit, hanem a jelenlétére volt egy darabig szükség, utána viszont mennie kellett, mert Jane úgyse hagyta volna ott Claytont (noha alapvetően senkinek nem volt szegény Cecillel semmi baja). Clayton tehát hajótörést szenvedett, megúszta, a mentőcsónakban nem volt se étel, se víz, sorsoltak hogy kit egyenek meg, Clayton nyert, megúszta, Clayton vesztett, meg akarták ölni, de kikötöttek, így megúszta, megtámadta az oroszlán, megúszta, megbetegedett, nem úszta meg. Gyászszertartás, meghalt Greystoke lordja, éljen Greystoke lordja!
Clayton ráadásul nem is nyugodhatott békében, mert amikor a Disney bekebelezte Tarzant és világát, az amerikai gyerekekhez igazított sztorinak már nem felelt meg, hogy egy jófiú ilyen csúnya véget érjen, tehát az ifjú nézők számára jelen formájában használhatatlan Claytonból ellenszenves, gonosz vadászt csináltak. Aki szintén meghalt.
5. Igazi karakterek
És nagy ritkán előfordul, hogy egy eleve halálraítélt karakternek a halálán kívül még életet is írtak.
Vegyünk egy (több szempontból is) nagyon szép példát. Jenny Sparks 1997-ben (az évszám még fontos lesz) jelent meg a Stormwatch-ban, amikor Warren Ellis átvette a hosszabb ideje döglődő sorozatot és átformálta az azóta már legendás Authority-vé.
Hadvezér, iszik, bagózik, angol – ez eddig Churchill.
Spagettipántosat hord – na jó, mégsem Winston lesz az.
Jenny a csapat vezetőjeként kulcsszerepet játszott az Authority első, 12 részes „szezonjában”, ám a sorozat végére (amelyet már kezdetben is 12 részesre terveztek) kiderült, hogy ő valójában „a XX. század szelleme”, fiatalos külseje ellenére 1900. január 1-én született, és 1999. december 31-én meghalt. Felsorolásunkban különleges helyet foglal el, hiszen Ellis hosszú és érdekes pályát futtatott be vele, mégis előre meg volt írva a sorsa.
Ennyi volt az öt típus, de aki idáig eljutott, megérdemel egy kis bónuszt. Lássuk tehát Viharmadár csavaros történetét…
Viharmadár halmozottan hátrányos helyzetű karakter volt, és most nem arra célzunk, hogy indián, ami a hetvenes évek Amerikájában azért még nem volt bérlet a sikerhez. Első körben csak arra teremtetett, hogy pályázzon az X-Men tagságára a Giant-Size X-Men #1-ben – és bukjon meg a vizsgán, game over, húzódjon az út szélére, az iskolába vissza már az oktató vezet, nix jogsi. Vagyis igazi háttérembernek szánták, ráadásul ide is csak tölteléknek kellett volna a szerencsétlen, mert két, már addig is ismert karakter, Vészmadár és Naptűz a tervek szerint ugyancsak megbukott volna, és Len Wein író és Dave Cockrum rajzoló nem érezte hitelesnek, hogy a régiek kihullanak, míg az újak zeneszóval mennek át. Kellett tehát egy új karakter, aki kudarcot vall és többet nem is látjuk – ez lett Viharmadár. Na ennyi „rossz karmából” álljon fel egy karakter, ha tud…
Dave Cockrum korai vázlata Viharmadárról
Nem is tudott. Elsőre pedig jól ment a dolog: az alkotóknak annyira megtetszett Viharmadár, hogy kukázták a vizsgás sztorit és John állandó tagságot kapott. Közben azonban kiderült, hogy a csapatban már van egy nehezen kezelhető, folyamatosan pofázó alak, Rozsomák, és kettő már felesleges. Logan (akit akkor még nem is hívtak így, sőt, arca sem volt, csak maszkja, sőt a képességei is mások voltak – node erről majd később) addigra már szerepelt az Incredible Hulk három számában, tehát James-hez képest veteránnak számított, így nyilván az új fiúnak mutattak ajtót. A soron következő füzetben, az Uncanny X-Men #94-ben már baljós jelek rémlenek fel Viharmadárral kapcsolatban: edzés közben megsérül, és Küklopsz leordítja a fejét, hogy ha ilyen felelőtlen, abba mind belehalhatnak…
De szó sincs „mind”-ről. Már a következő számból kiderül, hogy lehetsz te Viharmadár, azért az égő kerozin rohadtul tud csípni:
A tragikus események mellett is tessék megfigyelni a gyönyörűen kidolgozott Harrier Jump Jetet. Dave Cockrum munkásságára egyszer még visszatérünk.
Viharmadár tehát, akit csak arra találtak ki, hogy bukjon meg, két és fél füzettel a bemutatkozása után valóban megbukott, immár véglegesen. Eredetileg is azt prezentálta volna, hogy az X-Men tagjának lenni igen nehéz feladat – végül szintén ez a szerep jutott neki. Nem is tért vissza a halálból, sőt, még saját magát is elrabolták tőle, hiszen egy idő után előkerült az öccse, James Proudstar, akinek a megjelenése, a jelleme, a képességei véletlenül pont ugyanazok.
Melyik melyik?
Elvileg persze logikus lenne, hogy a mutáns testvérpárnak ugyanaz a képessége, viszont a Marvelnél nem így működnek a dolgok. Akad még egy testvérpár, akinek éppen ugyanazok a képességeik? Ha igen, én nem tudok róla…
Mindenesetre James átvette John helyét, aki ezek után még a halálból se térhetett vissza (kivéve a Necrosa történetet, amiben „valódi” élőhalottak szerepeltek), mert minek, ha van másik?
De mielőtt nagyon megsajnálnánk John Proudstart, azért jutott neki néhány izgi pillanat…
That’s all, folks!
Hozzászólások