Ha szuperhős akarsz lenni, a bevásárlólistádon viszonylag előkelő helyen fog szerepelni egy menő verda, és ha nemzetközi babérokra törsz, aligha lehetsz meg egy jófajta repülőgép nélkül – már ha nem tudsz magad elrepülni odáig. De hol árulják azokat a repcsiket, amivel igazán nagyot lehet villantani?

Rossz hírünk van: sehol, legalábbis ami az elmúlt kb. harminc évet illeti. Például az USA, ami egykor ontotta az F-14 Tomcathez hasonlóan legendás vadászgépeket, a nyolcvanas évekbeli F/A-18-as óta egyetlenegyet sem bírt produkálni, ami ne csak kongresszusi jelentésekben és piffpuff filmekben létezne – például az F-35-ös még felszállni se nagyon tud. (Ha az F-22-est ide is számítjuk, elvégre aktív karrierjük során legalább másfél bombát ledobtak már, idestova az is húszéves. A mi JAS-39 Gripenjeink is a nyolcvanas évek szülöttei.) Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a polgári légiközlekedésben már a Concorde is csak egy tűnő álom, az űrkutatásban pedig negyven éve nem jutunk vissza a Holdra, az a repülésb…olondok számára igen szomorú eredmény jön ki, hogy a nyolcvanas évek óta szinte semmi olyasmit nem láttunk az égen, amibe egy magára valamit is adó szuperhős akárcsak befogott orral is beülne.

Bezzeg azelőtt még a legnagyobb szupercsapatok írói se szégyellték, ha a légierőtől vagy a NASA-tól kérték kölcsön a repcsijüket, hiszen a jövőt nem kellett elképzelni: ott repült az alkotók feje fölött. (Ha szerencséjük volt, atomtöltet nélkül.) Az ezüst- és bronzkori képregény-rajzolóknak nem kellett különösebben facsarni a fantáziájukat: szuperhőseik igényeit nagyon is jól kiszolgálták a valóságos repülők, persze személyre szabva őket.  Nézzünk néhány példát…

Futottak még: Aurora (X-Men)

A Rejtélyes X-Men #360-ban bukkant fel egy konkurrens X-csapat, akik egyből le is szedték az X-ek repülőjét, amin persze senki se lepődött meg, de még ugyanabban a részben az X-ek tartalék repülőjét is leszedték, ez viszont már nem rossz teljesítmény (erre eddig talán csak Nefaria gróf volt képes, mindjárt elő is vesszük a sztorit). A valódi X-Men természetesen rövid úton „hazaküldte” az imposztorokat, és mivel nekik már nem volt repülőgépük, gyorsan birtokba is vették az övékét. Ez volt az Aurora, amit aztán persze hamarosan végleg lezúztak. Itt az utolsó másodperceit láthatjuk (Howard Mackie, Brandon Peterson, Tim Townsend és Dan Panosian):

Az Aurora kétségkívül nem a fenti úriemberek agyszüleménye, de valóságosnak sem nevezhető. Egy feltételezett amerikai repülőgépről van szó, ami annyira titkos, hogy még elmosódott fénykép sincs róla, fantáziarajzokkal viszont tele van a Net:

Ennyit a fantazmagóriákról – nézzük a legjobb ötöt (természetesen van több), amik garantáltan valóságosak…

5. X-15 (Hulk)

Hulk már az első számban (kell-e mondani? Stan Lee és Jack Kirby tollából, a kihúzó ezúttal Paul Reinman) kölcsönvett egy valóságos repcsit – illetve ellensége, a Gargoyle ültette be „a mi (mármint az USA) csodálatos X-15-ösünkről másolt” repülőbe, vagyis nem is titkolták, honnan jött az ihlet:

A tengeralattjáróról elérjük az űr határát – de addig evezni kell, szóval köpj a markodba, Tutajos…

Az X-15-ös rakétameghajtású, hiperszonikus kísérleti repülőgép volt, amit ugyan nem tengeralattjáróról indítottak, de legalább olyan érdekesen: egy B-52-es szárnya alól startolt, miután az igásló a lehető legnagyobb magasságba cipelte (miért is vesztegették volna a naftát arra, hogy felküzdje magát odáig, ha kéznél volt egy stratégiai bombázó?). Természetesen sosem került sorozatgyártásba.

Nem kisasszonyok sportja

Nemcsak a képregényben látott repülő, de a tengeralattjáróról történő indítás is a valóságban gyökerezik. A második világháborúban több haditengerészet is kísérletezett ilyesmivel, végül csak a japánok állították rendszerbe a saját kreálmányukat: a B1-típusú tengeralattjárók egy Jokoszuka E14Y felderítő hidroplánt vittek magukkal. A hidroplán egy önvédelmi célú géppuskával volt felszerelve (olyasmit kell elképzelni, mint amivel az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag-ban id. Henry Jones professzor lőtte szét a saját gépük vezérsíkját), valamint legalább egy esetben bombázást is végrehajtottak egy ilyenről – mi több, az Egyesült Állomok kontinentális területére!

Persze ez nem mérhető az európai és japán szőnyegbombázásokhoz: az I-25 tengeralattjáróról felszállt egy szem E14-es 1942. szeptember 9-én két 76 kilogrammos gyújtóbombát dobott le egy lakatlan erdőségre az Oregon állambeli Brooking közelében. A tervezett tűzvihar végül nem következett be, csak néhány mókus siratta a már beraktározott mogyorókészletét, de a lakosság körében sikerült kisebbfajta pánikot kelteni. (Japán barátainknak ez nem szegte kedvét, és építeni kezdték a második világháború legnagyobb tengeralattjáróit, az I-400 osztályt, amelyek már három-három hidroplánt vihettek volna magukkal. Noha a hajók elkészültek, bevetésre már nem kerültek: a japán kapituláció után amerikai felügyelettel hajóztak el a hazai szigetekről, hangárjaikban a rossz nyelvek szerint repülők helyett lényegesen értékesebb holmikat ringatva. Később üres hangárokkal süllyesztették el őket.)

Talán ezek az emlékek vezettek el végül oda, hogy alig húsz évvel később a Hulk oldalain az új ellenség, a vörösök tengeralattjáróról indítható repülőgéppel szerelkeztek fel (persze az USA-tól lopva a dizájnt, elvégre öntudat is van a világon), hiszen a második világháború eseményei akkoriban kb. úgy éltek a köztudatban, mint ma a „9-11” repülőgépes terrortámadások.

4. Pogo Plane (Fantasztikus Négyes)

Ahhoz képest, hogy az F4 egyfelől családi alapon áll, másfelől valamennyi neves szupercsapat közül talán a legbékésebb, kifejezetten vonzódtak a katonai légijárművekhez. Az eredeti Pogo Plane-jük ugyan sugárhajtású volt (itt az F4 #21-ben, szintén Stan Lee, Jack Kirby és Steve Ditko)…

Figyeljük meg a szárnyak végi pöcköket…

…de légcsavarosan a valóságban is létezett:

…a tervezők szerint ezekre egy repülőgépnek le kellene tudni szállni akár egy hajó fedélzetére is.

A második világháborúban a csendes-óceáni hadszíntéren bebizonyosodott, hogy aki légifedezet nélkül indul hadihajókázni, az sok időt és fáradságot megspórol, ha egyből a kikötő előtt elsüllyeszti saját magát, mert a végeredmény úgyis ugyanaz, és onnan sokkal kevesebbet kell visszaúszni. Ezt a rondaságot, a Convair XFY Pogo-t arra tervezték, hogy ne csak a repülőgép-hordozók, hanem akár kisebb hajók is magukkal vihessenek néhányat, és azokról felszállva hajtsanak végre felderítő és elhárító feladatokat. (A Lockheed hasonló prototípusa az XFV Salmon volt.) A terv megbukott, egyrészt mert az elterjedő sugárhajtású gépekkel szemben egy légcsavaros képtelenül lassú volt, másrészt meg egy repülővel, akármilyen hihetetlen, nem lehet rutinszerűen seggre szállni az óceán közepén. Van az a kutatásra elköltött összeg, ami után még az amerikai haditengerészet is belátja azt, ami minden normális embernek azonnal nyilvánvaló. Azért a kisebb hadihajókra történő légcsavaros fel- és leszállásról nem mondtak le, ezt a szerepet töltik be a tengeralattjáró-elhárító helikopterek.

3. Emelő test (X-Men)

Már érintettük (és még fogjuk is) az X-ek kalandját a Valhalla bázison, melynek során Nefaria gróf lelőtte az X-ek repülőjét (Chris Claremont, Dave Cockrum, Bob McLeod): 

Micsoda körmön, vagy mivel Rozsomák is a fedélzeten volt, karmonfont trükk! De mennyiben reális? Ha valaki netán úgy gondolja, hogy a repülésre ilyen nyilvánvalóan alkalmatlan ocsmányság, mint a „lifting body”, biztosan nem létezhetett a valóságban, akkor beszélje meg John Manke tesztpilótával:

Mr Manke nevében nem véletlenül szerepelt a „man”, azaz „férfi” kitétel, mert aki ebbe a repülő végbélkúpba beült, az nem lehetett kispályás. Többet repült ezekkel a szörnyszülöttekkel, mint bárki más, később ezért senki se mert ellentmondani neki, és a NASA egyik vezetőjeként ment nyugdíjba.

Igen, NASA, mert ezt az izét nem (elsősorban) katonai céllal fejlesztették, azaz a képregényben látottakkal ellentétben nem mentőkabin volt, noha a mentőkapszulás katapultálás sem puszta kitaláció, és merő véletlenségből tényleg hiperszonikus repülőkön kísérleteztek vele (mindjárt látunk is rá példát). Viszont a tervek szerint az egész gépből tényleg csak ez úszta volna meg a küldetést: az űrhajók újra felhasználható visszatérő egységének szánták (a többi meg elégett volna a légkörben, illetve néhány hordozórakétát esetleg kihalásztak volna a tengerből).

Akkoriban a visszatérő parancsnoki kabinok kb. meteorként csapódtak be a légkörbe, aztán jó esetben nem égtek hamuvá, de irányítani ebben a fázisban már nem lehetett őket. Részben a lepottyant pilóták utáni hosszadalmas halászgatást megspórolandó, részben a drága űrhajómodul mielőbbi, minél olcsóbb újrafelhasználása végett került elő a „lifting body”, azaz „emelő test” terve, aminek a lényege, hogy nem a szárnyon, hanem magán a testen keletkezik felhajtóerő, így szárnyak nélkül is képes irányított repülésre – azaz a Csendes-óceán helyett akár a bázison is landolhat. A teszteléshez többek közt a jó öreg „akasszuk egy B-52-esre!” trükköt is elővették:

További információ: www.liftingbody.net

A koncepciót végül kiszorította az űrsikló-program (a szovjetek hasonló tervét meg a gazdasági válság), de az üzleti alapú űrhajós cégek állítólag nemrég leporolták a terveket és az emelő testek újra emelnek.

Ami nem mondható el az X-Men gépéről. Nem futott be nagy karriert, sőt: eséllyel indulhat a „valaha volt legrövidebb életű repülők” címéért, ugyanis még ugyanazon az oldalon nyomtalanul eltűnt…

Kedves és ügyes srác ez a Nefaria, hogy csak a repülőt tünteti el az X-Men körül, ők meg sértetlenül kipottyanhatnak…

2. ICBM (Fantasztikus Négyes)

Térjünk vissza a Fantasztikus Négyeshez! Ahogy már említettük, Reed és társai nem vetették meg a katonai repcsiket, sőt mi több, egyenesen tömegpusztító cuccok iránt is vonzódtak. Melyik másik szupercsapat ülne be egy atombomba helyére – hogy Hawaii-ra utazzon?!

Az ICBM (Intercontinental, és nem a hotel, hanem a Ballistic Missile) kifejezetten arra készült, hogy a Csendes-óceán két partján tanyázó két szuperhatalom a nagy kékségen túli vetélytársára hajigálhasson néhány ezer megatonnányi hasadóanyagot, egyúttal kb. nullára redukálva a földi életet, de hát istenem, az elvek igazán megérnek ennyit.

Tisztázzuk: az ICBM nem vicces, az ICBM rossz, különösen, ha már kilőtték

És ehhez képest mit művel vele Reed Richards (azaz az alkotógárda, a jól ismert Stan, Jack és Steve)?

Elviszi vele a nőjét Hawaii-ra. Na, ezért bomlik egy ilyen bombanő, mint Sue Storm, a karót nyelt Reed után. Te hiszed magad menőnek, Gambit?! Csak pöfékelj a motorodon, kicsi rigó!…

Az ICBM az egyetlen a listánkról, amit sorozatban gyártottak és rendszerbe állítottak, bár paradox módon, ám mindannyiunk szerencséjére egyáltalán nem használták – hiszen ha használták volna, most nem beszélhetnénk róla.

1. Valkyre (Fantasztikus Négyes)

Az ICBM-es kéjutazás annyira beteg, hogy már menő. Ezt Reed is csak úgy tudta überelni, hogy megint fogott egy atombomba hordozására kifejlesztett repülőeszközt és megint üléseket tett a bombák helyére. Mondhatjuk, hogy Mr Fantasztikus kiégett és csak önmagát ismétli, de hát bevált recepten ne változtass!

A Fantasztikus Négyes az X-Men ellen, magyarul is megjelent miniben (Chris Claremont, John Bogdanove és Terry Austin tollából) jelentős szerepet játszik a Fantasztikusok akkori repülője, aminek sajnos nem adtak nevet. Pedig megérdemelte volna! Már az újságostól frissen felmart képregényt lapozva feltűnt, milyen zseniálisan megkonstruált gépről van szó, pedig akkor még nem is tudtam, hogy a tervezés nem is az alkotók érdeme. Ők csak a fiókba túrtak, és elővették egy gép fotóit, ami akkor már tizennyolc éve nem repült, de még mindig űrtechnikának tűnt… Hasonlítsuk csak össze a rajzolt verziót az eredetivel:

Mindenkit meggyőztünk? Az utolsó képen még a pilótafülke fölötti fekete pöttyök is visszaköszönnek… De hát miféle gép ez, Concorde?

Á, még csak nem is hasonlít. Azaz igen, de ez nem a közös gyökerekből, hanem a hasonló funkcióból adódik: mindkettőt a hangsebesség többszörösére tervezték, csak a Concorde utasokat szállított, a North American XB-70 Valkyre meg néhány atombombát…

A hófehér repülőgép a hatvanas évek „biankó csekkes” légierő-fejlesztésének gyermeke volt, vagyis a pénz nem számított, és arra találták ki, hogy a B-52-esnél sokkal gyorsabban, háromszoros hangsebességgel juttassa célba az atombombákat. Igen, bombákat: a rakéták korában is szupermodern külső láttán szinte elképzelhetetlen, de a Valkyre-t még az oldschool koncepció jegyében tervezték, vagyis hogy a cél fölé repüljön és kioldja a bombáit – és ezzel éles kontrasztban a tervezés legelején még atommeghajtásúnak szánták. Mai szemmel elképzelhetetlen hülyeségnek tűnik az egész, pedig praktikus oka volt: a repülőnek repülőtér is kell, ezeket viszont (mivel nem mozgathatóak vagy álcázhatóak) az ellenség akár el is pusztíthatta még a bombázók felszállása előtt. Viszont ha az atommeghajtású bombázók folyamatosan az ellenség körül ólálkodnak, akkor atomháború esetén pillanatokon belül leszórhatják az áldást. (Hogy aztán mi lesz, arra már nem sok terv készült. Rágyújtanak, vagy ilyesmi.)

A többszörös hangsebességgel száguldó Valkyre minden korabeli légvédelem számára sebezhetetlen lett volna, és el is készült két prototípus, ám időközben az ellenség sem tétlenkedett: egyrészt új rakéták és hihetetlen sebességű elfogóvadászok (elsősorban a MiG-25) léptek színre, másrészt a fent említett ICBM-ek olcsóbban, gyorsabban, még nehezebben kivédhetően és hajózó személyzet nélkül végezték (volna) el ugyanezt a munkát, így mire a Valkyre akárcsak a sorozatgyártás közelébe került volna, a légierő jelezte, hogy kiszáll a projektből.

Ráadásul a második prototípus egy hihetetlenül szerencsétlen baleset részese volt: egy promó-repülésen (a hajtóművek gyártójának kérésére kötelékben repült néhány vadászgéppel) egy kísérő vadászgép nekiütközött és letörte mindkét függőleges vezérsíkját. A Valkyre lezuhant és mind a vadászgép pilótája, Joe Walker, mind a bombázó másodpilótája, Carl Cross meghalt.

A Valkyre pilótája, Alvin „Al” White azonban katapultált, nem is akárhogy. Fentebb láthattuk, milyen védőruhában repült John Manke és a nagy magasságú, nagy sebességű gépek pilótái, a Valkyre személyzete azonban a megszokott gúnyát húzta fel, ami a nyomáskiegyenlített kabinban kényelmes volt ugyan, de egy háromszoros hangsebességű katapultálásnál hirtelen elég cúgos lett volna az ájer. Ezért a két pilóta (a tervezett négyfős legénység másik fele a fegyverekért felelt volna, de a Valkyre által valaha hordozott legveszélyesebb eszköz egy véletlenül a pilóta zubbonyzsebében felejtett körömcsipesz volt) személyi mentőkabinban ült: katapultálás esetén a kapszula „Pac-man”-szerűen rájuk zárult és így robbantotta ki őket a gépből. Cross-nak ez nem sikerült, és White-nek is elszorította a karját a kapszula fedele, és a fájdalomtól megzavarodva elmulasztotta bekapcsolni a becsapódást tompító légpárnákat, ezért a földet éréskor megsérült, de a kapszula mégis megmentette az életét.

A baleset után nem sokkal a megmaradt egyetlen prototípus tesztelését is befejezte a NASA (akik átvették a boltot a légierőtől), és a gép ma múzeumban áll. Még sokat lehetne mesélni erről az SR-71 Blackbirdhez hasonlóan fantasztikus teljesítményű mérnöki csodáról, de felesleges: ha valakit mélyebben is érdekel a fogalommá vált fekete társával szemben méltatlanul elfeledett hófehér hattyú, itt magyarul is olvashat róla: http://htka.hu/2012/08/24/north-american-xb-70-valkyrie/

Ez volt hát az öt legjobb. Viszlát legközelebb!

A hozzászóláshoz bejelentkezés szükséges.