Ajánló

Macskanő v3 55
DC Comics

Macskanő v3 55

Hozzászólások

  • Bran Galed 2017.12.16. 18:35
    Azér' a Gyűjtő elég sokáig bírta és elég gyorsan kapcsolgatott ( mondjuk Kang is kapcsolásban ...

    Bővebben...

     
  • Sepi 2017.12.15. 21:12
    Köszi. :) Igyekszünk is rendesen. Már-már a régi időket idézi a napi frissítés. :)

    Bővebben...

     
  • Bran Galed 2017.12.15. 17:55
    Én csak gratulálni és köszönni tudom hogy ennyi elképesztő méretű és minőségű ajándékot kapunk. Jó ...

    Bővebben...

     
  • Kamiontauri 2017.12.12. 21:27  
  • Sepi 2017.12.12. 10:16
    Egyelőre nem valószínű, mert még mindig nem tudni, hogy megjelenik-e valamikor a közeljövőben.

    Bővebben...

Ki van itt?

Oldalainkat 149 vendég és 5 tag böngészi

  • 24747
  • barny77
  • laca804
  • Marcell
  • nocclost

Dávid és Góliát  III.: Vigyorgott rám és ült meredten: Az aranyon ült, az aranyon.

 

Mielőtt belevágnánk Dave Cockrum történetének befejező részébe, először is nézzük az első részből a harci gépes feladványok megfejtését:

1. Giant Size X-Men: McDonnel CF-101 Voodoo vadászgépek

EH 019 01

 

2. Rejtélyes X-Men #94: Bell AH-1 Cobra harci helikopterek

EH 019 02

Sasszeműeknek: a farokrotort Cockrum rajzolta a jó (azaz a jobb) oldalra, a fénykép tükrözve van

 

3. Rejtélyes X-Men #94: McDonnel-Douglas F-15 Eagle vadászgépek (Dave ezzel megelőzte a korát, mivel a képregényt 1975-ben adták ki, míg a Sasokat csak 1976-ban léptették szolgálatba)

EH 019 03

 

4. Rejtélyes X-Men #95: Hawker Siddeley Harrier AV-8A Jump Jet vadászgép (ezt persze mindenki tudta)

EH 019 04

 

5. Rejtélyes X-Men #96: Ling-Temco-Vought (LTV) XC-142 dönthető szárnyú repülőgép (gondolom, ezt is!…)

EH 019 05


Tehát ott hagytuk abba, hogy Dave a nyolcvanas évek végére egyre nehezebben talált munkát, ugyanakkor – amint azt a Futurians-szel sajnálatosan bebizonyította – bőséges művészi vénával, de ugyanakkor szinte semmiféle üzleti érzékkel nem rendelkezett. Amellett hogy ő maga keveset keresett, bőkezűen segített mindenkinek, és addigra igen értékessé vált eredeti rajzait – többek közt az X-Men újraindításának idejéről – fillérekért szórta el. Addig-addig, hogy az adóhatóság lassan már a házát is vitte volna – és ekkor került a képbe Clifford Meth, képregény-bolttulajdonos, képregény-író és képregény-kiadó, röviden: képregény-bolond.

EH 019 06

Clifford Meth

Az 1961-ben született Clifford Cockrum legtermékenyebb időszakában volt tinédzser, felnőttként fiatalkori hőseként bálványozta az „öreget”, és amikor 1990-ben véletlenül összeismerkedtek az Amerikában oly népszerű képregény-vásárok egyikén (persze egyszerű rajongóként már korábban is találkozott vele), elszörnyedve látta, hogy az újkori X-Men atyja eredeti rajzait kínálja – darabonként öt dollárért. Clifford nem volt gazdag, viszont Cockrumnál lényegesen jobban értett a pénzhez, ezért miután összebarátkoztak, saját kiadóvállalatot alapított, a Sturdy Heart-ot (ami később Aardwolf Publishing néven vált ismertté), 1993-ban kiadták Dave néhány művét, és ezzel egy időre kihúzták Dave-et az anyagi pácból.

Clifford azonban sehogyan sem értette, hogy Dave hogyan kerülhetett ebbe a helyzetbe, hiszen nem drogozott, nem lóversenyezett, nem rulettezett, leánykereskedelemmel is csak diszkréten foglalkozott – azaz a Marveltől kapott jogdíjaiból urasan élhetett volna. Hiszen Clifford jól tudta, hogy Dave nemcsak a Marvel alkalmazottja volt, hanem a képregénykiadó Rejtély esetében az általa a Marvelnél végzett munkájától függetlenül, sőt, Árnyék esetében a marveles időket megelőzően kreált karaktereket használta fel – ez pedig nagyon nincs ingyen. Dave azonban röviden közölte, hogy ilyen jogcímen egy vörös garast sem kapott soha.

Isten őrizz, hogy szerzői jogi kérdésekbe merüljünk, ráadásul az amerikai jog Dave hőskora és a modern kor között még változott is, szóval csak úgy konyhanyelven: az amerikai képregényiparban volt és ma is van egy olyan gyakorlat, hogy ha valakit megfizetnek azért, hogy trágyalapátolás helyett kilenctől ötig hülyeségeket rajzoljon, akkor a kilenctől ötig rajzolt dolgok a munkaadó tulajdonát képezik. Ha ez illetőnek ez nem tetszik, akkor vagy lapátoljon trágyát, vagy rajzoljon hülyeségeket szabadúszóként, és adja el őket saját maga – ha tudja. Cockrum esete a Jövevényekkel is illusztrálja, hogy jó karaktereket kiötleni egy dolog, befuttatni pedig egy másik. Ha valaki például a Bosszúállók rajzolójaként kitalálja és a Bosszúállók-ban szerepelteti a Lóugrásban Lépő Embert, akkor az nyilvánvalóan több emberhez fog eljutni és sikeresebb lesz, mintha ezt saját finanszírozásban, a Marvel százmilliók által ismert univerzumától függetlenül próbálná. Röviden: a Marvel (és a többi nagy kiadó) hátán nem lehet potyázni.

Hogy ez az irányzat mennyire célravezető, az persze jó kérdés – ma is suttogják, hogy a munkaviszonyban foglalkoztatott alkotók a legjobb ötleteiket ahelyett, hogy a képregénybe illesztenék és ezzel elvesztenék a kapcsolódó jogaikat, a fiókba teszik azzal, hogy talán egyszer majd kiadják őket saját maguk. Egyértelmű, hogy ezzel ki veszít: az olvasók, akik csak a másodrangú ötletek megvalósulását látják.

EH 019 07

Némán raboskodó alkotók és segítségért kiáltó szuperhősök a Spawn #10-ben: Todd McFarlane és a vendégíró, Dave Sim nem rejtik véka alá, hogy mit gondolnak arról, ha a képregény-karakterek alkotói nem rendelkeznek a kreációik jogaival 

Persze a kiadóvállalat megteheti, hogy az alkotóval kötött szerződésben ezt a kérdést megengedőbben szabályozzák, vagy egy jól sikerült kreáció – vegyük például az X-Ment – után akár a későbbiek során is megjutalmazhatja az alkotót. Ez azonban nem kötelező, mindössze elegáns – ami az amerikai nagyvállalatokat pont annyira érdekli, mint amennyire a magyar politikai pártokat, azaz: csak tényleg a legvégső esetben.

Dave tehát „érdemei elismeréseképpen” nemigen számíthatott pénzre, azonban ő a Marvelhez egy kosárra való meglévő tervvel érkezett, amiket utána felhasználtak az X-Menhez – képregényekhez, videojátékokhoz, filmekhez, stb. – anélkül, hogy Dave egy centet is kapott volna érte. Ha a Marvel 1975-ben mondjuk Dave akkori egyhavi fizetésének megfelelő összegért megvette volna tőle az akkor még teljesen értéktelen kreálmányait, akkor mesés üzletet kötött volna, sőt még Dave is örült volna – noha később valószínűleg verte volna a fejét a falba. A Marvel azonban ezt nem tette meg, harminc évvel később pedig Árnyék és társai már sok nagyságrenddel értékesebbek lehettek, mivel – ahogy említettük – a képregényeken kívül is hozták a pénzt; a német mutáns nagy közönségkedvenc volt az X2-ben és az Apokalipszisben is szerepelt, míg Rejtély valamennyi X-Men filmben (igen, azóta is).

A Marvelt gyakorlatilag ezek az X-filmek (na és a Pókemberek) húzták ki a kilencvenes évekbeli pénzügyi csődjéből, egyrészt az anyagi haszon révén, másrészt pedig a Tim Burton egyedi Batman-filmjeit követő egyre rémesebb folytatások által apokaliptikus pusztasággá változtatott képregényfilm-piacon ezek gyújtották meg a reménység és a piaci siker gyertyalángját, minek következtében a Marvelnek pénze és lehetősége nyílt a saját gyártású filmjeivel Infernóvá lobbantani a világ mozijait.

Persze egy esetleges per esetén biztosan érdekes csörte lett volna azon, hogy bár Rejtélyt grafikailag teljes egészében Dave Cockrum tervezte, Claremont erre a külsőre csapott le és nagyrészt ettől vált sikeressé – ám a műfaj sajátosságai miatt a filmvásznon éppen a külsőt változtatták meg. Tehát bíró legyen a talpán, aki megmondja, hogy Rejtély filmsikerei mennyire köszönhetőek Dave-nek.

A nyughatatlan természetű, fiatal Clifford mindenképpen bajuszt akart akasztani a Marvellel a teljesen nyilvánvaló jogsértésből kifolyólag, a hanyatló egészségű Dave-nek azonban esze ágában sem volt, hogy fejjel menjen a falnak. Az Aardwolf-tól kapott pénz a rövid távú gondokból kisegítette, így az adóvégrehajtás nem érte utol, ami neki egyelőre elég is volt.

Időközben persze próbált munkát találni, amire nem várt alkalom kínálkozott az ezredfordulón, amikor Chris Claremont kb. tízéves szünet után visszatért az egykor általa felfuttatott, azonban addigra az egymást váltó alkotók által teljesen szétzilált X-Menhez. E jeles eseményt a Marvel nem mulasztotta el megfelelő nosztalgiával és a sikeres gyökerekhez való visszatérés ígéretével beharangozni, ami jó alkalom lett volna, hogy a régi szerzőtárs, Cockrum is kapjon némi munkát – ha nem is egy állandó sorozatot, de egy minit, vagy legalább egy egyszeri kiadványt, amit a régi rajongók valószínűleg zabáltak volna.

Joe Quesada, a Marvel 2000-ben kinevezett főszerkesztője azonban nem kért belőle – ő valójában Claremont általa zavarosnak tartott új történeteiből sem kért, és pikkpakk felállította Christ a két fő cím, a Rejtélyes X-Men és az X-Men írói székéből. Ezért őszintén szólva nem is kárhoztatom, a történetek valóban nem voltak túl jók.

EH 019 08

Claremont egyik új kreációja az X-Men vol. 2-ből (a rajzoló Leinil Francis Yu): „Salvo, az eleven puska”. Nemcsak hogy a karjai géppisztollyá alakulnak, még a töltényhevedereket is saját magából képezi, aztán kilövi őket.  KOMOLYAN?!


Dave esélye így elszállt, és Joe bizalmasan meg is vallotta (no nem nekem, annyira azért nem vagyunk jóban), hogy Cockrum stílusát egyáltalán nem tartja a jelenkori Marvelhez illőnek.

Ezek talán kegyetlen szavak, de egyrészt Joe nem ordította Dave képébe; szemtől-szemben udvariasan megmondta neki, hogy nincs üzlet, ami szerinte sokkal tisztességesebb volt, mint kitérni a válasz elől azzal, hogy „majd talán később”. Másrészt egy kiadóvállalat nem szociális intézmény, a főszerkesztő nem irgalmas nővér, és hiába a dicső múlt, a manapság nem piacképes terméket előállítók nem várhatnak biztos állást attól a cégtől, aminek a sikere a termék piacképességétől függ.  Kevésbé szépen fogalmazva: a képregény-alkotók művészek, a művészeknek pedig azért nem kell – a fenti példánál maradva – trágyát lapátolniuk, mert megfizetik őket azért, hogy piacképes cuccot gyártsanak, és ha erre már nem képesek vagy hajlandóak, akkor mehetnek trágyát lapátolni. (Ezt például a magyar filmművészetben sokan nem értik meg.) Annak a megállapítása pedig, hogy mi a piacképes, egyetlen ember felelőssége: a főszerkesztőé, mert őt rúgják ki, ha a cég vacakul megy.

Más kérdés, hogy ez az ítélőképesség mennyire volt a helyén, hiszen egy nosztalgikus egyszeri kiadvány vagy minisorozat várhatóan pénzügyileg sikeres (de biztosan nem veszteséges) lett volna, ráadásul a Marvel és a DC olyan „egyéni stílusú” művészeknek is lehetőséget adott, mint például Howard Chaykin – ráadásul olyan „húzókarakterek” esetében, mint Rozsomák vagy Csodanő. Nála pedig Cockrum a fenekébe dugott ceruzával is jobban rajzolt volna. Persze lehet, hogy Howard is a fenekébe dugott ceruzával rajzolt…

EH 019 09EH 019 10

Most komolyan: WTF??? Vagy itt van a hírhedt „T-Rex Logan” az apró kezekkel:

EH 019 12

EH 019 11

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
A képeregénykultúra egyetlen ismert rajza, amin a perspektíva figyelembevételével egy férfi ökle jóval kisebb, mint a brokija


Cockrum mindazonáltal hoppon maradt, a pénze éppcsak elég volt a megélhetésre, és sajnos vannak lényegesen rosszabb dolgok is, mint az adósság; ilyen például a Dave betegsége, a diabétesz, ami 2004. januárjában utol is érte.

Röviden idézünk Clifford Meth Comic Book Babylon c. könyvéből:

Épp a Broadway-re tartottam, amikor Paty Cockrum hívott. Egyből tudtam a hangjából, hogy valami borzalmas történt.

- Ugye ülsz? – kérdezte.

Nem véletlenül szokták ezt kérdezni. Elmondta, hogy Dave kórházba került, az állapota válságos. Előző este összeesett és még mindig diabetikus kómában van.

- Mit tehetek? – kérdeztem.

- Csak imádkozni tudsz – felelte.– Senki sem tehet semmit.

Miután letettük, leültem az út szélére, és ahogy a sokk elmúlt, zokogtam. Aztán visszahívtam Paty-t.

- Hatalmazz meg, mint törvényes képviselőt.

- Miért? - Ideje elbeszélgetünk a Marvellel.

- Drágám, ez nem a Marvel hibája. Ők se tehetnek semmit.

- Rengeteget tehetnek – feleltem. – Pénzre lesz szükségetek. Ezt már nem lehet tovább halogatni.

Még egy darabig vitatkoztunk, de másnap reggel hivatalos meghatalmazást kaptam Paty-tól Dave képviseletére.

Az amerikai társadalombiztosítási rendszerben mindig az az első kérdés, hogy ki fizeti a révészt, azaz a műtőst? Dave a haditengerészetnél eltöltött éveire való tekintettel megillette a veteránkórházi ellátás, azonban ez épp csak egy árnyalattal volt jobb az árokpartnál. Dave-nek ki kellett kerülnie onnan, vagyis most már kellett a pénz. A pénz pedig a Marvelnél volt. Clifford munkásságát saját bevallása szerint erősen befolyásolja zsidó identitása (a családja Galíciából származik, alkalmat adva az angol nyelven alkotó Meth-nek, hogy megalkosson egy gyönyörű új szót: Galicianish), és vér nem válik vízzé: évszázadokon át jórészt ez a népcsoport adta Európa kereskedőit, és Clifford magával hozta azt a szemléletet, hogy piszkosul utálja, ha valaki meglép a haverja pénzével. Különösen, ha aztán röhög a markába, miközben az illető haldoklik. Clifford először is régi ismerősét, Harlan Ellison írót-satöbbit kereste meg, akinek a munkáit ehelyütt nem soroljuk fel; mindenesetre a Szája sincsen, úgy üvölt sci-fijét mindenképpen tessék elolvasni. Harlan hozzájárult ahhoz, hogy Clifford hivatkozzon rá, ami az amerikai kulturális életben meglehetősen jó ajánlólevél volt, és összeismertette Neal Adams-szel, az élő legendával, aki rögtön felajánlotta, hogy csatlakozik Cliffordhoz.

EH 019 13

Neal Adams a Salt Lake Comic Con poszterén

Innentől Neal és Clifford vitték Dave ügyét. Azzal tisztában voltak, hogy a Marvelnek esze ágában sem lesz fizetni – mint a megavállalatoknak általában, szimpatikusabb lesz nekik az az út, hogy mindent tagadnak és pereskednek, míg világ a világ, Dave (azaz a helyette eljáró) pedig kifogy a pénzből, beleun vagy meghal – amelyik előbb bekövetkezik.

A Marvelnek természetesen nem ez lett volna az első ilyen húzása. Hogy talán a legszánalmasabbat említsük, a közismert Rocketeer film forgatása néhány évet késett, mert a finanszírozó Disney meg akarta várni egy per végét, amit a Marvel indított a film alapjául szolgáló képregény megalkotója, Dave Stevens ellen. Hogy miért? Mivelhogy a „Rocketeer” név használatával (szerintük) sérti a Marvel érdekeit, hivatkozva a Fenegyerek #131-re, és most kapaszkodjatok meg:

EH 019 14

EH 019 15

EH 019 16

Szóval a „Rocketeers”, Fenegyerek rakétahajtású autóval furikázó, visszatérőnek igazán nem nevezhető ellenségei a Marvel szerint alkalmasak arra, hogy összekeverjék vele a Rocketeer-t… Rendben is lett volna a dolog, ha a Marvel a saját kreálmányaival kapcsolatban foglalkozott volna copyright-tal vagy bármiféle jogvédelemmel - ezzel azonban nyilván nem töltötték az idejüket, hiszen normális emberben fel se merülhetett, hogy valaki valamikor el akarná lopni a Rocketeers-t. Megjegyzendő, hogy az –er képző az angol nyelv szerves része, pl. „engine” (gép) – „engineer” (mérnök), „garden” (kert) – „gardener” (kertész), bár a „Rocketeer” nevet valószínűleg D’Artagnan haverjai, a muskétások, azaz a „musketeer”-ek ihlették. Szóval a Rocketeer elnevezés nem feszegeti a fantázia határait, kb. „rakétás”-t jelent, így nehéz lenne önálló és megismételhetetlen írói teljesítménynek beállítani. Fentiek tükrében a Marvelnek valamiféle bizonyítékot kellett volna bemutatni, hogy mégis mire alapozzák, hogy egyáltalán bárki ismeri ezeket a pofákat? De a Marvel nem azért csinálta ezt az egészet, hogy megnyerje a pert, egyszerűen keresztbe akart tenni mindenkinek, aki konkurenciát jelenthetett. (Végül persze elkészült a film – mindenki látta? Aki nem, az nézze meg! És a sors fintoraként a Marvel mára a Disney tulajdonába került.)

A fentiek tükrében Dave ügyét valóban felesleges lett volna tárgyalótermekbe vinni, maradt hát a megegyezés. A megfontolt Neal és hepciás Cliff között adta magát a munkamegosztás, hogy előbbi, mint a „jó zsaru”, tárgyalásokat kezd a Marvellel, míg utóbbi, a „rossz zsaru”, minél nagyobb balhéval igyekszik ráirányítani a Marvelnek kényelmetlen közfigyelmet Dave sorsára, és minél több támogatót igyekszik találni a képregényes világból. És ha már úgyis mindenkivel beszél, aki csak számít, egyúttal felajánlásokat gyűjt tőlük egy könyvhöz, aminek a bevételei Dave-éket támogatják; no nem pénzt, hanem a jónevű alkotók írásait és rajzait, a kiadást pedig természetesen az Aardwolf intézné.

Bizonyára mindenki ismeri a viccet a három a fiatal bikáról, az apjáról és a nagyapjáról, akik a dombtetőről nézik a teheneket, és beszélgetnek. A fiú szólal meg először:

  • -          Rohanjunk le, és kapjuk el az összeset!
  • -          Nana – mondja az apja – inkább ballagjunk le, és kapjuk el a csinosabbakat.
  • -          Egy fenét – vágja rá a nagyapa – jöjjenek ide, ha akarnak valamit!

Clifford a könyvében a vicc másik változatát idézi fel, amiben csak a fiú és az apabika szerepel, és itt is a fiú kezdi:

  • -          Rohanjunk le, és kapjunk el néhányat!
  • -          Nana – mondja az apja – ballagjunk le, és kapjuk el az összeset.

Clifford persze azért említette meg a viccet, hogy illusztrálja a különbséget az ő agresszivitása és Neal türelme között, viszont a két verzió különbsége azért valamit elárul a magyar és az amerikai felfogás közti eltérésről is.

A fenti munkamegosztás tökéletesen megfelelt Cliffordnak, mert igencsak nagy kedve volt a minél nagyobb balhéhoz, és jó hosszú listája volt azokról, akikbe a por felverése alkalmából bele akarta törölni a lábát. A listán „előkelő” helyen állt Joe, a Marvel említett főszerkesztője, aki nemcsak hogy nem adott munkát Dave-nek, de – Clifford szerint – le is szólta Cockrum munkáját, ráadásul – ugyancsak Clifford szerint – nem is igyekezett kellőképpen segíteni neki.

Quesada például beígérte az ACTOR (A Commitment To Our Roots), későbbi nevén HERO – The Hero Initiative segítségét. Sajnos ugyanis nem Dave volt az első bajba került képregény-alkotó, így a kétezres években a szakma pontosan az ő megsegítésükre hozta létre ezt a nonprofit szervezetet. Az ACTOR nem biztosított nyugdíjat vagy másféle állandó juttatást, viszont egyszeri segélyt nyújtott például adósság, lakbér vagy megélhetés finanszírozására, és segített munkát találni (akár a szakmán kívül is) a megszorult alkotóknak.

EH 019 17

A segítségért bárki folyamodhatott, aki legalább 10 éven át a képregény-szakmában dolgozott, így természetesen Dave is. (Egy kiegészítő feltétel szerint ennek a 10 évnek 1934. január 1. után kellett eltelnie, ami 2000-ben azért már nem szűkítette le érdemben a jelentkezők körét.) Quesada – az ACTOR egyik fejeseként – azonban végül visszautasította a kérvényt arra hivatkozva, hogy ha Dave más forrásból finanszírozza az egészségügyi ellátását, akkor viszont a veteránellátásra való jogosultsága szűnik meg. Clifford persze az egészből csak annyit hallott meg, hogy „Nincs pénz”, és amint elindult a Marvel-ellenes offenzíva, írt is egy vitriolos cikket, amiben Joe-t mindenféle apagyilkosnak állította be.

EH 019 18

Joe Quesada a „Rozsomák: Eredet”  fölött

Szerencsére a közlése előtt megmutatta Neal-nek, aki elismerte, hogy voltak benne vicces részek, de nem érti, miért akarja Clifford az ellenségükké tenni Joe-t. Clifford meg ezt nem értette, hiszen Joe egy… de Neal nem várta meg, hogy szerinte mi Joe, hanem elmondta ő maga: a szövetségesük. Azt ugye már régebben megállapították, hogy a Marvelt perelni teljesen értelmetlen, a nyomásgyakorlásnak meg csak akkor van értelme, ha van valaki a Marvelnél, aki a) szóba áll velük és b) van némi befolyása. Szóval ha Cliffordnak ilyen személyre van ötlete Joe-n kívül is, akkor olyan genyózós cikket ír róla, amilyet akar, addig viszont fogja be, és tárgyaljon.

Clifford tehát befogta, és hamarosan valóban ő tárgyalt, mert Neal tapogatózásai a Marvelnél – némi képzavarral élve – süket fülekre találtak. Így aztán szerepet cseréltek, és Clifford egyből rá is rúgta az ajtót a Marvelre, valahogy így:

-          Nézze  – mondta a Marvel jogásza Cliffordnak – ha Mr Cockrum be akar perelni minket, ehhez minden joga megvan. Minket mindenki beperel. Még Stan Lee is beperelt.

-          Nem fogjuk beperelni Önöket. Viszont basztatni fogjuk.

-          Valóban?

-          Valóban.

-          Nos, már alig várjuk.

-          Most ezt mondja – feleltem – de rá fog jönni, hogy kibaszottul idegesítő tudok ám lenni.

A Marvel persze nem véletlenül akarta a tárgyalóteremben tartani az ügyet: az az ő birodalmuk volt, és végtelen erőforrásaikkal gyakorlatilag bármiféle támadást el tudtak volna hárítani. Cliff és Neal is jól tudták, hogy az Aardwolf ugyan nem ment rosszul, de a Marvelhez képest a hologram árnyékának a hűlt helye sem volt, és ők maguk sem rendelkeztek sem jól menő ügyvédi praxissal, sem verőemberekkel, se szinte semmi mással, amit csatasorba állíthattak volna. Azonban azt is jól tudták, hogy sakkozókkal bokszolni érdemes, bokszolókkal pedig sakkozni; így a meddő pereskedés helyett előhúzták lényegében egyetlen ütőkártyájukat, Howard Stern-t.

EH 019 19

Howard Stern megnevetteti feleségét, Beth-et

Howard Stern az amerikai popkultúra ikonja, rádiós és televíziós sztár, afféle Havas Henrik, Bochkor Gábor és Friderikusz Sándor egy személyben – és egy olyan, a magyarországinál szerencsésebb környezetben, ahol ha egy ilyen pasas szóba hoz valami kínosat, arra nem elég annyit válaszolni, hogy „Politikai támadásnak tekintem” vagy „Aki nem vett részt a szavazáson, az valójában ránk szavazott”. Vagyis olyan fickó, akinek SOKAN figyelnek a szavára.

Howard ma is aktív, például az ő show-jában állt a nyilvánosság elé Ben Stiller (aki a Trópusi vihar-ban fergeteges komédiát mutatott be többek közt Robert Downey, Jr., azaz Vasember oldalán) azzal, hogy prosztatarákban szenved. Ezúton is jobbulást kívánunk neki, és hogy a terápia során merítsen erőt azokból az időkből, amikor ágyjelenetet forgatott Malin Akermannal, azaz a Watchmen – Az Őrzők Selyem Szellemével. Get well, Ben!

Howardot ennek megfelelően széles érdeklődés övezte, és sokan akartak interjút készíteni vele, azonban ezekkel az interjúkkal a legritkább esetben volt megelégedve. Úgy érezte, a riporterek eltorzítják a mondanivalóját és saját magukat fényezendő, szenzációhajhász marhaságokat adnak a szájába. Itt jött a képbe Clifford, aki régebben képes volt egy olyan interjút összerakni, amivel Howard akkor is meg volt elégedve, amikor már nyomtatásban látta, ezért amikor Clifford bejelentkezett egy remek adásötlettel, a producere, Gary Dell’Abate szívesen meghallgatta.

Időközben Dave szerencsésen felébredt a kómából, és ha nem is érezte túl jól magát, beszélni azért tudott, és most több nem is kellett. Így esett, hogy immár nem a Cliff-Neal duó, hanem Gary hívta fel a Marvelt – és a neve persze biztosíték volt rá, hogy azonnal kapcsolják az Illetékes Elvtársat –, hogy Dave élő adásban fog jelentkezni a veteránkórházból Howard Stern esti show-jában, azzal,hogy a Marvel egy vasat sem ad neki, pedig mondjuk lenne miből. Kíván a Marvel egyenlő adásidőben reagálni?

Meglepő módon a Marvel eltekintett ettől a megtiszteltetéstől, sőt, eddig nem tapasztalt lelkesedéssel vetették bele magukat az egyeztetésbe, hogy Dave se éljen az alkalommal. Cliffordot rögtön fel is hívta Joe Quesada, és megindultak az egyeztetések, sőt, a Marvel még némi pénzt is meglengetett.

A kulcsszó azonban a „némi” volt, azaz: „nem sok”. Persze minden relatív, azért kerekedtek ott a nullák, így Paty Cockrum le is akart rá csapni. Neal és Clifford, ha nehezen is, de lebeszélték róla, mivel történetesen tudták, hogy Chris Claremont egy hasonló megegyezés során mennyit szakított a Marveltől, és utána még évjáradékot is kapott – ehhez képest pedig eltörpült a most felajánlott összeg.

Chris ugyan több szempontból is jobb alkupozícióban volt Dave-nél (például a szerzői jogi szabályozás szempontjából sokkal kedvezőbb időszakban is alkotott), mindazonáltal Neal és Clifford úgy gondolta, hogy van még mit keresniük. Hogy Paty ne érezze úgy, hogy a képviselői Dave ceruzájával verik a csalánt, Neal időlegesen a saját zsebéből adott kölcsön a Cockrum-családnak, és hogy az ügy is haladjon, megszervezték, hogy Joe és Clifford közösen meglátogassa Dave-et a kórházban. Ismét visszaadom a szót Mr Meth-nek:

Bevezettem Joe-t Dave szobájába és bemutattam őket egymásnak. Meglehetősen rövid találkozó volt. Dave hamar kimerült és nem volt képes hosszabb beszélgetésekre. Húsz perccel később Joe és én elhagytuk Dave szobáját, és félrehúzódtunk.

-          A Marvel szeretne segíteni Dave-nek, de le kell szállnotok a földre – mondta Joe. – Te és Neal túl sokat kértek.

-          Mi is meg akarunk egyezni – feleltem. – Főleg Paty.

-          Akkor ne legyetek ilyen makacsok.

-          Joe, láttad, hogy néz ki Dave?

-          Igen. Nem túl jól.

-          És érezted a szagot a szobájában?

-          Igen.

-          Ez a kibaszott kórház úgy bűzlik, mint egy vizelde. Az a több tucatnyi fickó a folyosón csak arra vár, hogy meghaljon, és közben olyanokkal kiabálnak, akik nincsenek is ott. És ők még a mázlisták, mert legalább ki tudnak kelni az ágyukból. Ez az istenverte hullaház Dickensnek is becsületére válna – mondtam. – Remek hely egy sajtótájékoztatóhoz.

Joe és én némán néztük egymást. Tökéletesen megértettük egymást. Aztán felállt és kezet nyújtott:

-          Holnapra meglesz a Marvel végső ajánlata.

-          Jól van – feleltem. – És kérlek, legyen méltányos. Vagy Dave Cockrum itt fog meghalni. Borzalmas történet lenne.

Joe Quesada valóban közbenjárt a Marvelnél és 2004. márciusában meg is jött a végső ajánlat – ami persze összegszerűségét tekintve elmaradt attól, amennyit Neal és Clifford követeltek. Ezen mondjuk a két közvetítő nem is nagyon csodálkozott; a kérdés az volt, hogy benyeljék-e a csökkenést. A két érintett, Dave és Paty nem nagyon tudták megítélni, hogy az ajánlat sok-e vagy kevés, mivel eleve egy centre sem számítottak, innen pedig nehéz alkudni, ráadásul Dave betegsége miatt nem is tudtak igazán foglalkozni a kérdéssel. Így végül Neal és Clifford döntötték el, hogy Cockrum-ék nevében elfogadják a végső ajánlatot – hogy mennyit, az nem derült ki, mert a megállapodás részletei titkokban kellett, hogy maradjanak. Ugyanakkor nemcsak egyszeri összegről volt szó, hanem Dave és Paty halálukig életjáradékot is kaptak. Mindez együtt már nem hangzott olyan rosszul, és persze az is komoly súllyal esett latba, hogy egy hosszasabb kötélhúzás végét Dave aligha érte volna meg, vagy ahogy Clifford fogalmazott: „Jó lenne, ha szegény még tudna valamit értékelni ebből a megegyezésből.”

Vagyis robbanhattak a tűzijátékok, és a kommunikációban természetesen szó sem volt a megállapodáshoz vezető rögös útról; a Marvel a Dave betegségének hírére teljes fegyverzetben, csekkfüzeteket lobogtatva felbukkanó mentőangyalként tűnt fel, az érintettek pedig meleg szavakkal köszönték meg a segítséget.

Hamarosan megjelent a számtalan képregényalkotó által jegyzett, Dave támogatására kiadott könyv is:

EH 019 20

Ami Cliffordot illeti, ő ugyan mit sem kapott az idejéért és a fáradságáért, viszont ahogy Charlie-tól és Alan-től tudjuk, „Aki barátot talál, kincset talál…”

EH 019 21

-          Paquito szereti az X-Ment, Charlie?

-          Ő csak a papagáj-csajokat szereti!

Félteni azért nem kell: azelőtt is elég jól elboldogult, hogy találkozott volna Cockrum-ékkal, az ügy során pedig rengeteg barátra és ismerősre tett szert, valamint tekintélyes ismertségre az amerikai kortárs irodalomban. Mindezzel alighanem jól sáfárkodik majd – hosszú távon tán még többet is keres majd az ügyön, mint Dave…

Miután a Marvellel kötött megállapodás és az Uncanny Dave Cockrum kiadása révén anyagi gondjai megoldódtak, Dave első osztályú ápolásban részesült, és hátralevő éveit családja körében tölthette. Sajnos ezek az évek nem tartottak sokáig

EH 019 22

David Emmett „Dave” Cockrum, az újkori X-Men egyik atyja mindössze 63 évesen halt meg 2006. november 26-án, tíz évvel ezelőtt. Emlékét sokmillió képregény-rajongó őrzi – viszlát, Dave, és kösz a mutánsokat!

Tetszésindex:
1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 5.00 (10 szavazat)

 

Szólj hozzá!

Hozzászólások  

+1 # Farek 2016-11-27 16:09
Szerencsétlen Cockrum. Sajnos, ha valaki ennyire nem ért az üzlethez, akkor a kíméletlen cápák pillanatok alatt felfalják és kiköpik a maradványait. Még szerencse, hogy volt, aki mellé állt.
Válasz
# KiD2 2016-11-27 22:10
Érdekes volt és szerencsére jól végződött, legalább is egy darabig.

Ízlések és pofonok, nekem Claremont új X-Men történetei nagyon tetszettek. :) Mondjuk azt én sem állítom, hogy Salvo túl emlékezetes ellenfél lenne...
Válasz
# Inner Circle 2016-11-28 14:31
Közben meggondoltam és lehetséges, hogy Salvo nem a testéből képezi a lövedékeket, hanem mindig visz magával tárat, amit aztán a kezéből képezett puskával ki tud lőni. És ez legalább ugyanakkora baromság :D
A Rocketeers-t meg egyszerűen imádom. Mekkora menőség már, ahogy az ékszerboltból kirámolják a még nyitott ládákat, amiből hullanak a karátok! Ilyet a régi töriatlaszban lehetett látni a társadalomfejlődés "kapitalizmus" fejezeténél, ahol a kövér cilinderes ember ült egy kibaszott nagy "1.000.000" feliratú zsákon és a mutatóujjával egrecíroztatta a hatalmas termetű, kék nadrágos jómunkásembert (ja és az "újkor" után 1917-től a "legújabb kor" következett) :D
Válasz
# shaolin 2016-11-28 10:02
Baromira jó írás, a Polkorrekt média feketékről szóló részét is felülmúlja.
Válasz
# Inner Circle 2016-11-28 14:34
Ha ez nem bújtatott kritika, akkor köszi :D
Válasz
+1 # Sepi 2016-11-29 22:08
Ez a Wonder Woman és a T-Rex Logan hatalmas. :D Már-már liefeldi magasságokban van. :D
Válasz
Atom feed | HálóZsák képregények | 2003 óta