Öt dolog, amit nem tudtál a D’Bari csillag pusztulásáról…

(…vagy tudtad, de azért elolvasod a cikket, mert még mindig jobb, mint tanulni / dolgozni. Ráadás: egy csomó hetvenes évekbeli sci-fi.)

A legelső Egészséges Herotikában idéztük fel, amikor (ahogy mindenki tudja) a Sötét Főnix felrobbantja a D’Bari csillagot, ezzel elpusztítva a körülötte keringő lakott bolygót, annak teljes lakosságával együtt – majd rövid és egyoldalú csatában hamuvá éget egy siár csillaghajót (Rejtélyes X-Men #135, Chris Claremont, John Byrne, Terry Austin, Bob Sharen):

Mit lehet még erről beszélni? Például a következőket…

(Ha valaki még nem olvasta volna a Főnix halálát, azonnal tegye meg, mert mostantól keményen spoilerezni fogunk...)

1. A D’Bari brokkolira, illetve spárgára emlékeztető lakóit nem John Byrne, a rajzoló találta ki. Ezek a lények az Avengers #4-ben kerültek bemutatásra, még 1963-ban (Stan Lee, Jack Kirby, George Roussos, Stan Goldberg):

Stan és Jack munkásságának egyik védjegye, hogy a sarokban egy-egy mellékszereplő rendszeresen beszól valamit, aminek kevés köze van a témához. A „Szállj, csak szállj tovább” posztban felidézett, szintén „ezüstkori” jelenetben a személyszállító ICBM felszállásánál a bámészkodó csaj szúrt oda egyet a pasijának azzal, hogy „Bezzeg te még a használt Chevy-nket se fizetted ki!”, itt meg a menekülő gengszter jegyzi meg, hogy elege van, és mostantól jó útra tér.

Miután a megjelenésük óta eltelt csaknem húsz évben nem nagyon komálták az alkotók a brokkolifejűeket, Byrne az X-Menben a szerkesztő engedélyével használta fel (és pusztította ki) őket, hogy egy kicsit mégiscsak szorosabb legyen a kapcsolat a Marvel Univerzum már feltérképezett részével.

2. Persze amilyen az emberi természet, ameddig egy egész bolygónyi brokkoli volt, addig a kutyának sem kellettek, de amint elvileg kipusztultak, rögtön divatba jött a társaság. Egyre-másra tűntek fel a túlélők, többek közt a She-Hulk és a Nova lapjain, és vagy húsz évvel később a Rozsomák #138-ban a közkedvelt kanadiáner is összefutott az egyikükkel, ráadásul Rozsi még azt is levágja – értitek: levágja, muhahaha –, hogy ez a faj volt a Sötét Főnix áldozata (Rozsomák #138, Erik Larsen, Jeff Matsuda, Jonathan Sibal, Mark Bernardo):

Sőt, a Maximum Security-ben (A HálóZsákon: Csúcsbiztonság) egyenesen egy páncélos spárga, Starhammer, azaz Csillagpöröly bukkan fel, hogy bosszút álljon a Főnixen, aki kibírja röhögés nélkül:

A spárgakonzerv egészségtelen!

Szóval ahogy a második világháború után a megszálló német hadsereg irányából elhangzott az a vélekedés, hogy ha csak feleannyi partizán, antifasiszta és ellenálló lett volna Magyarországon a háborúban, mint ahányan a háború után jelentkeztek, akkor nem kellett volna a szép emlékű április negyedikéig várni arra, hogy hű szövetségeseink totálisan elhagyják az országot, a Marvelnél is biztosabb a brokkolifaj jövője a pusztítás után, mint annak előtte. Néhány brokkolipalántát mindig elő lehet húzni a helyi kertészetből.

3. A csillag elpusztítása senkit nem érdekelt különösebben – elvégre van ott még, ahonnan ez jött – de a lakók végzetének komoly következményei lettek.

Kezdjük a Főnix eredetével. Chris Claremont munkásságától elválaszthatatlanok az erős női karakterek, így amikor a kozmikus erővel bőven felruházott konkurenseket, azaz a Fantasztikus Négyest és a Bosszú Angyalait követve ő is megalkotott egy szuper-szupererejű lényt a mellettük addig tücsökzenekarnak tűnő X-Menbe, természetesen egy hölgyet választott. Más kérdés, hogy ennek kapcsán rögtön összekülönbözött Jim Shooter szerkesztővel, aki viszont hallani sem akart róla, hogy holmi rüfke egy szintre kerüljön pl. Thorral (mert Jim mindig Thornak öltözött a szerepjátszós szex közben, és így mindig ő volt az erős, vagy a fene tudja, miért, de ez tabu volt). Ezt az akadályt Chris és az akkori szerzőtárs, a cikkben még majd sűrűn előkerülő Dave Cockrum úgy oldották meg, hogy Főnix a viszonylag kevésbé ismert Tűz Uránt pofozta le, aki elvileg ugyanolyan erős volt, mint Thor. (És aztán az önbecsülésének be is tette az ajtót ez a kaland, mert később még Pókember is megverte.)

De ahogy az ősi kínai átok tartja, „Váljon valóra, amire vágysz!” – amint megszületett a szupererős Főnix, egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni, mert a hatalmas erejének köszönhetően a többi csapattag – ahogy maguk az alkotók mondták egy interjúban – „statisztának látszott mellette”. Ugyanakkor Chris semmiképp sem szerette volna a Főnix erejét csökkenteni (ha már egyszer ilyen körmönfontan sikerült felpumpálnia), így végül az a megoldás született, hogy Jean váljon gonosszá, és akkor aztán olyan erős lehet, amilyet csak Chris akar – az alkotók eredeti szándéka szerint a Sötét Főnix tartósan az X-Men kozmikus ellenségévé vált volna. Ez viszont némi előkészítést igényelt, elvégre akkor még adtak arra, hogy ne harminc perc alatt Sithüljön be a fő jófiú / leány, mint egy rossz George Lucas-forgatókönyvben, és mindezidáig semmi jele nem volt annak, hogy Jean gonosszá válna.

Bár az M’Kraan kristály magyarul megjelent történetében baljós előjelként már feltűnt a Sötét Főnix, ez a jelenet a Rejtélyes X-Men #108-ban eredetileg még nem szerepelt; a sztori újrakiadásánál a Classic X-Men #15-ben toldották be, hogy utólag kissé egyenletesebbé tegyék a történetet. A Classic-okban nemcsak az utólagos bővítés fordult elő; Chris akár ki is vett a történetekből olyan részeket, amiket utólag nem tartott odavalónak.

Tehát az alkotók szándéka szerint Főnix csak azért ruccant ki a világűrbe, hogy ott megalapozza galaktikus gonoszságát azáltal, hogy elintéz egy csillagot – esetleg egy lakatlan bolygóval együtt – és egy rátámadó siár csatahajót. Mivel az utóbbi lényegében önvédelem volt, előbbi meg ki a francot érdekel, John Byrne (aki a rajzoló ceruzája mellett egyre többször ragadta magához az író tollát is) elég vékonykának találta egy kozmikus gazember háttérsztorijának, úgyhogy hozzácsapott egy apróságot: hogy a bolygó lakott. Tényleg, lényegtelen. Utána a Rejtélyes X-Men #137 eredeti verziója szerint (amit A Főnix titkos története címmel 1984-ben mégiscsak kiadtak, és amit szerencsére belefoglaltak a magyar kiadásba) Jean-t a siárok megfosztják erejétől és visszatér az X-Menhez kávét főzni, azaz parkolópályára került, előbb-utóbb (Magneto révén) visszakapja az erejét és megint gonosz lesz.

Itt jön vissza a képbe Jim és az ő sajátos erkölcsi normái, amik nem először akadtak össze a Chris-John pároséival – már láthattuk a Halottak szabadságon posztban, amint felülről a sztoriba nyúlva (és ugyancsak A Főnix halálá-ban) feltámasztatta a Rozsomák által lehentelt három zsoldost, mivel szerinte a hősök nem ölhettek. (Érdekes módon Rozsi ugyancsak A Főnix halálá-ban még két zsoldossal végzett, amikor Kitty kiszabadította őt, Vihart és Kolosszust a Pokoltűz Klub fogságából, de ők már nem érték el Jim ingerküszöbét.) Hasonló történt ezúttal is, a felrobbanó bolygó látványára felállt a hátán a szőr, mondván (mármint Jim mondta, nem a szőr a hátán) hogy a katasztrófa oké, de hogy utána az X-Men békésen hazatér Westchesterbe és ott kvaterkázik egy tömeggyilkossal, az nagyon nem oké. Valóban fura elképzelni az – akkor még – szelíd Vihart, amint a reggelizőasztalnál megkérdi Jean-t: „Mit kérsz, drágám, reggelire? Rántottát, sonkás zsömlét, vagy egy lakott bolygó csillagát?”

Chris és John ezzel nagyjából egyet is értettek, hiszen bár az ő felfogásukban Jean-t megszállta a Főnix, így nem volt felelős a tetteiért (ekkor még szó sem volt arról, hogy a sztoriban nem Jean, hanem a „másolata” szerepel; ezt később találták ki, ráadásul nem is Chris vagy John, hanem egy minden lében kanál olvasó, bizonyos Kurt Busiek), de elismerték, hogy az olvasónak ez egyáltalán nem volt magától értetődő. Szóval Chris-ék vállalták, hogy jobban aláhúzzák, hogy Jean is a Főnix áldozata volt, nem csak elengedte egy kicsit a gyeplőt, na, ki ne csinált volna már ilyet néhány sör + Unicum után. Ezért hogy jobban kidomborítsák, hogy Jean és a Főnix két külön entitás volt, a Birodalmi Gárda elleni csatára készülő X-ek eredetileg saját magukkal kapcsolatos töprengését kicserélték Jean-re vonatkozó gondolatokra. Így pl. Rozsomák az eredeti verzióban szerelméről, Marikóról merengett, míg a publikált változatban szájbarágósan ecseteli, hogy Főnix tetteiért Jean-t nem lehet felelősségre vonni.

Shooter azonban nem érte be ennyivel, szerinte a megszállottság nem mentség; egy ilyen szörnyű bűnnek mindenképpen nagyobb büntetést kell maga után vonnia, mint a hatalmas erő elvesztését. Shooter egyenesen úgy fogalmazott, hogy ha Jean az ereje nélkül visszatérhet az X-Menhez, az olyan lenne, mintha a második világháború végén a német hadsereg megsemmisítése után Hitler visszakapta volna Németországot.

Más kérdés, hogy a németekkel szövetséges japánok megadása ugyan feltétel nélküli volt, de mégis hozzáfűzték azt az apró kitételt, hogy „a megadás nem érinti Őfelsége a császár szuverenitását”, tehát szó szerint visszaadták Japánt a japán császárnak – ami ezek szerint nem volt olyan, mintha Németországot adták volna vissza Hitlernek. Hogy a japán csapatok miket műveltek a harmincas-negyvenes években az uralmuk alatt álló területeken, annak tényleg csak erős gyomrúak nézzenek utána.

Jim konklúziója szerint Jean-nek egy börtön-aszteroidára kellett kerülnie, ahol büntetésül folyamatosan kínozzák – azért tényleg sajátos értékrend kell ahhoz, hogy valaki az önvédelemből elkövetett emberölést ne tartsa elfogadhatónak, viszont a folyamatos kínzást a jófiúk igazságszolgáltatásának integráns részének tekintse. A szerzőpárosnak viszont ettől állt fel a szőr a hátán, hiszen egyrészt a nonstop tortúra nem fért bele a világképükbe, másrészt még kevésbé férhetett bele az X-Men világképébe, hogy ne próbálják meg kiszabadítani Jean-t. (És persze amíg Shooter a szerkesztő, addig ez nem sikerülhet, és innentől kezdve az X-Men kalandjai elég unalmassá váltak volna: szabadítási kísérlet, kudarc, szabadítási kísérlet, kudarc…) Végül kitalálták, hogy inkább megölik Jean-t, amire Shooter rábólintott, így ennek megfelelően átírták a 137-es rész végét.

Jim hasonló belenyúlkálásai Byrne dolgaiba odáig vezettek, hogy amikor a szerkesztő elhagyta a Marvelt, John nagy bulit rendezett a kollegáinak, ahol is a kertben jelképesen elégette Jim figuráját. Mindazonáltal Jim távozása után Claremont úgy emlékezett a keménykezű szerkesztőre, hogy „Ameddig Jim itt volt, itt rend volt.”

Innentől kezdve Jean és az X-ek történetében alapvető helyet foglalt el a Főnix halála, és mindez azért, mert Byrne szerint egyetlen csillaghajó és egy nyamvadt csillag elpusztítása egy valamirevaló gonosztevőnek nem volt elég nagy bűntett, Jim meg random beleszólt mindenbe.

4. Lilandra Araki kancellárral konzultál, mikor látja a csillag és a hajó pusztulását, aki régi bútordarab; már Lilandra elődjét, D’Ken császárt (Küklopsz és Plazma anyjának gyilkosát) is szolgálta. Láthatóan nem egy pártütő típus, a később színre lépő Samédar admirális viszont jó pénzért kapható az ilyesmire, és amikor Araki nem követi őt a vastagabb buksza irányába, Samédar meggyilkolja a kancellárt (Rejtélyes X-Men #157, Chris Claremont, Dave Cockrum, Bob Wiacek) :

Ez még nem lenne valami különleges, de Araki szívós fajta, mert a Rejtélyes X-Men #162-ben újra megjelenik, mint az agyonütött macska a Kitúr-lak-ban:

Bár erről kiderül, hogy csak a Fészek által gerjesztett hallucináció, később élesben is felbukkan a Galaktikus Vihar Hadművelet-ben. De hopp, valóban ő az? (A nyugati-parti Bosszú Angyalai #82 a HálóZsákról, Roy és Dann Thomas, David Ross, Tim Dzon, Joe Rosen, és a magyarító csapat: Farek, Dórika, Troll)

Örök kár, hogy az Araki-imposztor nem azzal bukott le, amivel Richelieu bíboros imitátora a Monty Python-ban, vagyis hogy „Maga nem lehet Richelieu bíboros, mert ő már több száz éve meghalt!” Szóval oké, ez nem Araki, nem is lehet, mert Araki meghalt, csakhogy valamiért mégis azt hitték, hogy ő Araki, azaz a siárok szerint Araki él. Vagy élt, amíg a skrull a helyére nem lépett, azaz lehet, hogy már újra meghalt anélkül, hogy közben valójában élt volna.

A siárok a leleplezés után nem különösebben izgulnak az igazi Araki sorsáért, ami egyébként nem is szokásuk. Már Araki első halála után feltűnő, hogy mikor Árnyék elújságolja a szomorú hírt a Birodalmi Gárdának, és felajánlja, hogy megmutatja a holttestet, ők se nagyon kapnak a szívükhöz (még mindig a #157-es szám):

„Az nem jelent semmit, akár te magad is megölhetted” – ez mondjuk igaz, de egy hadművelet kellős közepén talán mégis érdekes lenne, hogy a Siár Birodalom hadiflottájának jelenlegi főparancsnoka él-e, hal-e, esetleg csak megsebesült. De ez teljesen hidegen hagyja őket. Majd Araki szól, ha valami baja van, ha pedig halott, akkor nem fog szólni, úgyhogy nem is lehet semmi baja.

Előbb-utóbb valakinek a Marvelnél eszébe jutott, hogy akármilyen kényelmes is kivenni a fiókból egy jól felismerhető, szépen felépített karaktert, azért legalább pár szót vakkantani kéne arról, hogy miért nem halott az arc, pláne ha esetleg megint meg akarják ölni, és aztán persze megint szükség lenne rá. Volt olyan magyarázat, hogy teljesen különböző személyekről van szó, és az „Araki kancellár” nem a nevük, hanem a két szóból álló titulusuk, mint az „Excellenciás uram” vagy a „TSZ-elnök elvtárs”. De mivel a névazonosság mellett ráadásul tökugyanúgy is néztek ki, mégis inkább a jól bevált megoldást választották, vagyis hogy az Arakik klónok. (Más magyarázat szerint ugyanaz a pali él tovább egy klónozott testben – ezt a siárok egyébként Xavier professzorral már eljátszották.) Ezzel sikerült is átvágni a chandilar-i csomót, az Araki-készlet immár végtelenné vált, és nagy lendülettel el is kezték darálni őket, hiszen van bőven ott, ahonnan a legutóbbi Araki jött. Jelenleg Araki 6-nál tartunk, aki ráadásul nő, vagyis a klónozó laborban valaki jól be lehetett rúgva (node Rozsomák klónja, azaz a Marvel hivatalos mostani Rozsomákja, X-23 is lány).

5+ A siárok az 1976-77-ben lefutott első Főnix-történetben jelentek meg, külső megjelenésüket az Egészséges Herotikában már méltatott Dave Cockrumnak köszönhetik. Az űrhajóik ekkor még mai szemmel gyermeteg, túlméretezett bogárra hasonlító alkotmányok voltak (Rejtélyes X-Men #105, Chris Claremont, Dave Cockrum, Bob Layton):

Ezzel szemben a D’Bari 1980-ban robbant fel, és a siár csatahajó (amit természetesen Byrne álmodott meg) nem is hasonlított Dave korábbi bogaraira – modern, sarkos, katonás, fenyegető izé volt. Mi változott időközben?

Az első Főnix-sztori idején a sci-fi képi világát elsősorban a Star Trek diktálta, amit Dave Cockrum leplezetlenül lemásolt a siárok ábrázolásakor. A fenti képeken már feltűnhetett, hogy a kapitány hajónapló-diktálási stílusa meglehetősen hasonlít a Star Trek-re, valamint a hajó fotontorpedókkal van felfegyverezve. Most nézzük a parancsnoki hidat és magát a kapitányt:

De hisz ez az Enterprise űrhajó hídja, és ott középen… nem is vitás, maga William Shatner, azaz Kirk kapitány!

Cockrum siáros jelenetei hemzsegnek a Star Trek-utalásoktól, amihez persze Chris Claremont is asszisztált, hiszen nemcsak a képek, de a szöveg se éppen szégyellősen utalgatott a legendás sorozatra. Itt például Mr S’lar – aki ugyanott ül a hídon, ahol az Enterprise-on Mr Sulu (és ki tudja, szándékos utalás-e, hogy Sulu kínai, S’lar pedig egy tőlük elválaszthatatlan sárkány?) – jelenti, hogy az általuk követett hajó hamarosan belép egy alacsony szintű civilizáció bolygójának légkörébe, aztán hivatkozik valamire, amit annak idején a magyar kiadásban egyszerűen parancs-nak fordítottak, de nézzük az eredetit:

Bizony, a prime directive, a Csillagflotta legendás elsődleges irányelve, miszerint a Csillagflotta nem avatkozhat be a fajok természetes fejlődésébe (ami nemrég a Star Trek: Sötétségben-ben keserítette meg Kirk és Spock barátságát) – így már érthető, hogy a kormányos miért vonakodik a bolygó légkörébe lépni.

Nyilvánvaló, hogy a siárok két megalkotója közül ki volt a fő „trekkie”, hiszen Dave Cockrum rengeteg Star Trek képregényt is rajzolt:

Ekkor még nem volt Star Wars, így el lehet képzelni, hogy a ma is menő Star Trek akkoriban milyen elképesztő népszerűséggel rendelkezhetett – elég csak arra gondolni, hogy a trekkie-k kilobbizták, hogy az éppen ekkor, 1976 szeptemberében elkészült első (még hajtómű és hőpajzs nélküli) űrsiklót Enterprise-nak nevezzék. Szóval nem az a csoda, hogy Cockrum bele volt zúgva az ST-be, hanem az keltett volna gyanút, ha fiatal képregény-rajzoló férfi létére ne lett volna – és mielőtt első ízben elhagyta volna az X-Men-t (és a helyére lépett volna John Byrne), az utolsó történetének (a Főnix és az M’Krann kristály sztorijának) címe a Star Trek emblematikus mondata volt: „Where no man has gone before”.

Később, miután Byrne távozott az X-Mentől és ismét Cockrum vette át a stafétabotot, ismét szabad folyást engedett Star Trek-mániájának, és Lilandra zászlóshajóján a császárnőhöz hű kapitányt K’rk-nek hívták (kitaláltátok? #157):

Ugyanakkor a hajók külső megjelenésében Cockrum már nem ragaszkodott a Star Trekben megismert modellekhez. Pedig volt idő, amikor nem vetette meg azt a dizájnt, lapozzunk csak vissza a Cockrum-sorozatunk első részéhez és nézzük meg a Kívülállók számára tervezett hajót…

Ez bizony egyszerűen egy kifordított Enterprise. De azóta sok víz lefolyt a Tejúton (2,8-as helyett ekkora már csak 1,5%-os volt), Dave egy kicsit ráfeküdt a témára, és a siárok űrbogarait ő maga találta ki – bár tagadhatatlan, hogy némi inspirációt merített a Star Trek organikus jegyeket is hordozó idegen űrhajóiból, például a romulán Warbird-ből és a klingon Bird of Prey-ből.

Szóval a Star Trek egyeduralma 1977-ig tartott, amikor is bemutatták a Csillagok Háborújá-t, a Star Trek pillanatokon belül a második helyre szorult, és a sci-fi világa mindörökre megváltozott. A Star Trek térvesztése már az X-ek és Arisztid első összecsapásánál, a már John Byrne által rajzolt Rejtélyes X-Men #124-ben nyilvánvalóvá vált (1979): itt Vészmadár és Rozsomák a Gyilkolászda holografikus csapdájába kerül, amit Battlestarwars 1999-nak hívtak. Vagyis Claremont az új rajzoló kedvéért sutba dobta a Star Treket, és egyből három másik sci-fit is a keblére ölelt: az 1977-es Star Wars-t, az 1978-as Battlestar Galactica (Csillagközi romboló)-t és az olvasók közül matuzsálemi kort megérteknek (vagy inkább az olvasók fiatalos édesapjainak) szemébe könnyeket csaló, 1975-ös Space: 1999-t, vagy ahogy mi (illetve a szülők) annak idején megismertük, az Alfa Holdbázis-t:

Azért egy Csillagflotta-hajó odafért a háttérbe. Az „Alpha” természetesen…

…az Alfa Holdbázisra utal

Byrne űrvadászai láthatóan igencsak hasonlítanak a Csillagok Háborúja X-szárnyúira:

…ugyanakkor a Battlestar Galactica Viper-jei sem tagadhatják le a rokonságot:

Sőt, az X-szárnyúak és a Viperek még egymáshoz is annyira hasonlítanak, hogy Star Wars mögött álló stúdió, a 20th Century Fox (később kiegészülve a Lucasfilm Ltd.-vel) 1978 júniusában beperelte a Battlestar Galactica apukáját, az Universalt a Star Wars védjegyeinek megsértéséért. Nem kevesebb, mint harmincnégy olyan elemet soroltak fel, amit – szerintük – a sorozat az SW-ből nyúlt le, és ezek között ott szerepelt a Viper is, szóval a két vadászgép összegyúrása a képen látható sarkos-de-háromszárnyú dizájnná akár egy kis tréfa is lehetett Byrne-től.

Node az Universalt sem kellett félteni, rögtön visszaperelték a Foxot azzal, hogy R2D2-t…

…az ő 1973-as sci-fijük, a Silent Running (nem összekeverendő a Mike and the Mechanics ugyanilyen című számával – Mike-ék csak a film címét kölcsönözték a hangulata kedvéért) három ikonikus droidja, Huey, Dewey és Louie ihlette:

Aki szerint nem hasonlítanak, azok nem fognak csodálkozni azon, hogy az Universal elveszítette az ellenkeresetet. Ugyanakkor a Fox és Lucas sem örülhettek, mert végül az ő keresetük is dugába dőlt, a végső döntés szerint „a teljes műalkotást tekintve a két film nagyon különböző”. (Más kérdés, hogy szerintem nem is ez volt a panasz tárgya, hanem hogy a felhasznált elemeket jórészt tőlük lopták, függetlenül attól, hogy mit főztek ki belőlük.)

És ahogy Presser Gábor írta, „Legyél régész, mélyre áss / Egyre régebbi otthont találsz”, szóval a fenti három droid neve se eredeti, a névadók pedig itthon is közismertek (persze itt fel sem merült a védjeggyel való visszaélés):

Huey, Dewey és Louie, azaz Tiki, Niki és Viki

Visszatérve a siárok csatahajóira, Byrne ezeket is alaposan átdolgozta a Star Wars „nagy cucc, kiálló izékkel és elszórt ablaksorokkal” dizájnjának jegyében. Sőt, 1980 májusában a Birodalom visszavág is megjelent, és mivel a csatahajó a Rejtélyes X-Men #135-ben robbant fel, amit júliusban adtak ki, Byrne akár láthatta is az SW-trilógia második részében (esetleg korábban, promóciós képeken) az Executor szuper-csillagrombolót vagy a felkelők Nebulon B fregattját:

És a Főnix ellenfelének szánt hajó – amiről Chris és John nem mulasztja el megemlíteni, hogy a legelső a hajóosztályból – érdekes módon épp ettől lett startrekesebb, mint addig bármi Cockrum tollából. Addig Cockrum tudatosan tartotta a távolságot az ST űrhajóitól, és most a starwars-osított Cockrum-stílus nagyjából kiadta a Star Treket:

…no persze csak a Cockrum-féle bogarakhoz képest.

Egyébként második – immár a Star Wars-korszakban zajlott – X-rajzolói időszakában maga Cockrum is fejet hajtott az SW előtt:

…sőt, titkon saját maga előtt is, hiszen Kitty második jelmeze a Dave által a Főnixnek tervezett ruhák közül ugrott ki:

…vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy Cockrum a Főnix megalkotásakor merített némi ihletet Mary Marvel 1942-es (!) karakteréből…

Vegyesfelvágottunk végéhez érve térjünk vissza a sci-fikhez: nézzük meg jobban a Főnix utazását a csillagkapun keresztül, és láthatjuk, hogy úticélja „egy messzi, messzi galaxis”:

Honnan is ismerős?

Tetszésindex:
1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 5.00 (14 szavazat)

A hozzászóláshoz bejelentkezés szükséges.