A mai napon még mindig maradunk a könnyedebb képregényeknél. És ez a hét maradékának nagyjára is igaz lesz.
A mostani frissítésünkben visszatérünk Oz birodalmába Dorkával és a varázslóval egyetemben. És most már nem csak a címben, hanem tényleg. Ismét üdvözölhetjük az előző könyvekben megjelent kedves ismerősöket, barátokat, akik most megismerkedhetnek az ebben a kalandban feltűnt új alakokkal. És persze Oz népe szívélyesen köszöntheti újfent egykori uralkodóját, az emberek világából érkezett szélhámos varázslót, aki végleg letelepedhet az új uralkodónő palotájában, hogy viszonylagos nyugalomban tölthesse a nyugdíjas napjait. (Ami persze az elmélet, de O. Z. bizony elég sokszor feltűnik még a könyvek lapjain a helyi bütykölésmániás feltalálóként.)
Utolsó előtti részéhez ért a Dorka és a varázsló Oz birodalmában című könyvet feldolgozó képregény, jó olvasást kívánunk hozzá.

Sziasztok!

A keddi délelőtti fvissítés mavad némileg a tegnapi vonalán, ugyanis vepetázunk a mesteli Selgio Avagonés által vajzolt képvegényekből. Bizony, ezen a szép keddi napon visszatélünk Gvoo világába, ahol is e vajongott, ámde voppant botol balbál megint csak a vettenetesen alacsony, ámde annál havagvóbb Pipis kán hadszínteléve vándovol. És, mint a múltkol, Gvoo most sem igazán sejti, hogy jelenléte mevőben akadályozza a kán elképzelt vegnálásának telveit. Mint ahogyan azt sem, hogy a szölnyű havagú uvalkodó bolzalmas megtovlást telvelt ki számáva.

A jelek szerint Sepi megint túl darabosan fér hozzá a világháló csodás birodalmához, ezért most biztos ami biztos alapon inkább kiteszem én a hó elején elmaradt Póklány-frissítést, ami a 72. számot takarja.
A mostani füzetben főhősnőnk egy képregényekben ritkán látott, mégis nagy veszedelemmel néz szembe: a jelmeze használhatatlanságig koszolódott, és nincs mit felvennie! Ráadásul a női Oktopusz is a városban randalírozik és igyekszik továbbra is nyomást gyakorolni a helyi bandavezérekre. Időnként a szó legszorosabb értelmében. (Tetszik érteni: oktopusz… csápok… szoros…)
És ha ez még nem lenne elég, Mayt állandóan hívásokkal bombázza az új fekete Tarantula, aki igen látványosan próbál segédkezni a végtagtúltengésben szenvedő bűnözővel szemben. Másrészt amúgy ennek a kis apróságnak hála nemsokára elérünk a sorozat egyik legjobb szakaszához. De arról majd a maga idejében.

Sziasztok!

A heti első délelőtti frissítésünkben a képi humoré lesz megint a főszerep, amit Sergio Aragonés szolgáltat nekünk a Mesélő képek című minisorozatának harmadik füzetében. A mostani felhozatal némileg talán pikánsabbnak mondható az eddigieknél.

A hó végi vasárnap már jó ideje Dagobert McCsip napja. Most lesz ez másként.
A világ leghíresebb és leggazdagabb kacsájának életét elmesélő történetfolyam 6. fejezetében – ahogy azt a címből is már ki lehetett következtetni – Dél-Afrikába látogatunk, a nagy gyémántláz lecsengésének időszakába. (Ami egy nem túl szép időszakhoz vezetett az emberiség történelmében… de ennyire talán egy történelmi kalandmesében nem kell belemennünk.)
Bizony, az ifjú kacsa átruccant a Transzválra, hogy ott keressen némi szerencsét és persze gyémántokat, ám igen hamar belefut egy nagy problémába. Pontosabban egy olyan kacsába, aki a teljes felszerelése ellopásával elég nagy bajba keveri. De Dagobertet nem olyan fából faragták, hogy kétségbe essen, mint a képen is látjuk, elég jól feltalálta magát a körülmények között.

Sziasztok!

Gőzerővel dübörög tovább az Ostrom a Bosszú Angyalai 276. részében, méghozzá ismét pár, a magyar kiadásból kimaradt képkockával. Az előző számban láthattuk, hogy az esélyek ellenére Darázs és Hangya legyőzte Titániát és Szivacsembert. Ezen felbuzdulva megpróbálnak egy csapatot gyűjteni, és szerencsére megérkezik a segítség a kétségbeesett hívásra. Úgy látszik, fordul a hadiszerencse. Mondjuk, éppen idejében, hiszen a kúriában tovább zajlik Jarvis kínzása a brutális Mr. Hyde kezei között. De a Bosszú Angyalai, mint azt már oly sokszor láthattuk, nem adják fel a harcot, így megrohamozzák a kúriát, és ebben végül a foglyok is a segítségükre lesznek. Végre ismét van remény a Föld leghatalmasabb hősei számára, ám ekkor, hogy önmagamat idézzem, úgy látszik, hogy a hadiszerencse ismét megfordul…

A szemfülesebbek valószínűleg annyira nem lepődnek meg a ma délutáni frissítés tárgyán, legfeljebb csak azon, hogy a szokásostól eltérően egy nappal korábban jelent meg.
Bizony, újabb számmal bővül a Lee—Ditko (vagy ekkorra már inkább Ditko—Lee) éra Pókemberjeinek sora a tizenhatodik füzettel, amely végre megint egy olyan szám, ami nem sosi egyik átírt füzeteinek megint átírt változata. (Abban már nem vagyok biztos, hogy sose volt magyarítva, bár a régi spidertomos hagyatékban sem találok a honosítására utaló jeleket.)
A mostani füzet Pókunk első igazi team-upja, habár az összefogás itt megint csak eléggé tágan értelmezhető, hiszen a feltűnő vendégszereplőnk, Fenegyerek, a sztoriban inkább ellenségeként tűnik fel. Csak itt ennek van egy nagyon jó és ügyesen elmagyarázott oka a mára ár megszokott „két hősnek az első találkozásukkor mindig össze kell csapnia, mert csak” indok helyett.
Ebben persze nagy szerepe lesz a füzet aktuális ellenségének, egy visszatérő alaknak, aki a porondmester névre hallgat, és akkoriban egy egészen jól használható ellenfél volt. Kár, hogy a feltűnéseinek száma mégis elég korlátozott.

Sziasztok!

Múzeumunk büszkén bemutatja mindenki kedvenc hálószövőjének egy újabb kalandját, amelyet a visszatérni kívánkozó diszkódivat elleni hadjárata alatt élt meg.
Legutóbb ugye láthattuk, amint az ellene és a világ jó ízlése ellen cselt szövő ármánykodók képesek voltak köztéri lézershowt bevetni a hálófejű ellen, aki természetesen érthető módon első reakciójában halálra rémült attól a gondolattól, hogy mindenki úgy öltözne majd, mint a fiatal John Travolta. Ám nem azért ő New York egyik kedvenc szuperhőse, hogy ez végleg kibillentse az egyensúlyából. Sőt, ellenkezőleg, az egyik ausztráliai kalandja során elsajátított bolavetési technika segítségével ő próbálta meg elkapni az ellene felsorakozó diszkómerénylőket. Egy szemfüles fotóriporternek hála most mi is láthatjuk, milyen ügyesen használta Pókfej ezt az északon viszonylag ritka fegyvert.

Sziasztok!

A tegnap délutáni meglehetően felnőttes témát ma délelőtt a másik véglet egyensúlyozza ki. Talán nem is találhatnánk jelenleg olyan sorozatot az oldalunk kínálatában, amelynek célközönsége ennél fiatalabb lenne. A Szíves bocsokról van szó és a velük készített, 3-6 éveseket megcélzó képregénysorozatról, amelynek most a második füzetét tesszük közre.
Bár továbbra sem számítunk nagy olvasottságra ezen a címen, reméljük, kisgyermekes szülők hasznosnak vélik majd ezt a füzetet is, amely garantáltan mindenféle káros üzenet (vagy károsan kármentesített/lebutított mondanivaló) nélkül lekötheti a kicsiket.

Sziasztok!

A hét utolsó CO-s délelőtti frissítésében kirándulunk egy kicsit a kora középkori vikingek földjére. Ez a téma amúgy is szinte aktuális, elvégre nemrég egy amerikai történelmi sorozat eléggé népszerű lett ahhoz, hogy megint a köztudatba tolja a korai északi fosztogató kalandozások témáját. Sőt, a mostani sztori teljes egészében arról szól, miként boldogul pár keresztény pap a zord pogányok közt, ami valamilyen szinten a sorozat egyik fő elemét is képezte.
Igaz, címszereplő hőseink hasonlatossága itt véget ér, hiszen eléggé másmilyen személyiségek és teljesen másféle utat járnak be. Kezdjük azzal, hogy kvázi „önként” vonulnak a vikingek közé, köszönhetően annak, hogy az egyházi elöljáróik nem igazán értettek egyet a hét szerzetes kissé… egyedi életvitelével. Amely amúgy egy kegyetlen jó francia vígjátéksorozat alapját is képezhetné, ha a sztori nem venné magát olykor véresen komolyan. (Eléggé véresen komolyan.) Másfelől egy kis betekintést láthatunk a kelta (ír, walesi, skót, ahogy tetszik) fondorlatosságba, hiszen papjaink eléggé sajátságosan vágják ki magukat abból az elég nagy slamasztikából, ahová keverték magukat.
És persze ne feledjük: az Úr legfőbb üzenete a szeretet. Hogy MINEK a szeretete, az már más tészta.