Rozsomák (és egy földönkívüli csaj) a Bosszú Angyalai (Vízió, Tűzcsillag, Jogbajnok) ellen (Rozsomák v2 #134, Erik Larsen, Jeff Matsuda)
E sorozatunkban olyan képregényes bunyókat tekintünk át, amiknél felmerül, hogy nem az a fél nyert, aki esélyesebb lett volt, vagy legalábbis nem olyan módon nyert az esélyesebb, ami a szereplők ismeretében indokolt lett volna – és ezért az író sporttárs a felelős? A második részben a megkerülhetetlen Rozsomákot nem kerüljük meg a szóló sorozatának 133-ik részében kezdődött hatrészes, jobbára az űrben játszódó történet második részében. A sztori bárgyú, a rajzok rondák, abszolút nem meggyőzőek és ha mindez nem lenne elég, ilyen karakterekkel van tele:
Ha szuperhős akarsz lenni, a bevásárlólistádon viszonylag előkelő helyen fog szerepelni egy menő verda, és ha nemzetközi babérokra törsz, aligha lehetsz meg egy jófajta repülőgép nélkül – már ha nem tudsz magad elrepülni odáig. De hol árulják azokat a repcsiket, amivel igazán nagyot lehet villantani?
Rossz hírünk van: sehol, legalábbis ami az elmúlt kb. harminc évet illeti. Például az USA, ami egykor ontotta az F-14 Tomcathez hasonlóan legendás vadászgépeket, a nyolcvanas évekbeli F/A-18-as óta egyetlenegyet sem bírt produkálni, ami ne csak kongresszusi jelentésekben és piffpuff filmekben létezne – például az F-35-ös még felszállni se nagyon tud. (Ha az F-22-est ide is számítjuk, elvégre aktív karrierjük során legalább másfél bombát ledobtak már, idestova az is húszéves. A mi JAS-39 Gripenjeink is a nyolcvanas évek szülöttei.) Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a polgári légiközlekedésben már a Concorde is csak egy tűnő álom, az űrkutatásban pedig negyven éve nem jutunk vissza a Holdra, az a repülésb…olondok számára igen szomorú eredmény jön ki, hogy a nyolcvanas évek óta szinte semmi olyasmit nem láttunk az égen, amibe egy magára valamit is adó szuperhős akárcsak befogott orral is beülne.
Bezzeg azelőtt még a legnagyobb szupercsapatok írói se szégyellték, ha a légierőtől vagy a NASA-tól kérték kölcsön a repcsijüket, hiszen a jövőt nem kellett elképzelni: ott repült az alkotók feje fölött. (Ha szerencséjük volt, atomtöltet nélkül.) Az ezüst- és bronzkori képregény-rajzolóknak nem kellett különösebben facsarni a fantáziájukat: szuperhőseik igényeit nagyon is jól kiszolgálták a valóságos repülők, persze személyre szabva őket. Nézzünk néhány példát…
Fiatalabb olvasóink bizonyára nem emlékeznek azokra az időkre, amikor Magyarországon a labdarúgás egy olyan sportot jelentett, amit néhányan játszottak és sokan nézték. Pedig volt ilyen, nem sokkal azután, hogy a törökök kimentek és egy kicsivel azelőtt, hogy visszajöttek volna. A meccsekre akkor még nézők is jártak, és a bíró egy-egy nem tetsző ítélete után bizony olykor felhangzott a rigmus: „Szemüveget a bírónak!”, még vitatottabb esetben (vagy néhány üveggel később): „Megvárunk, megvárunk, meccs után meg-vááá-runk!!!” Jelezve ezzel, hogy az elégedetlen szurkolók e pillanatban tehetetlenek, de a mérkőzés végeztével szívesen meginnának valamit a bíróval, vagy legalábbis innának (még) valamit és utána felkeresnék a bírót…
Kedvelt képregényeink bővelkednek a „meccsekben”, ahol a bíró szerepét az író tölti be, és alighanem mindannyian találkoztunk a fentihez hasonló esetekkel (noha nem tudunk olyanról, hogy valamelyik képregény-alkotót ezzel kapcsolatban valós fizikai inzultus érte volna). Új fícsörünkben ilyen eseteket veszünk sorra, és persze ismét megköszönjük az inspirációt Brian Croninnak, akitől ugyebár az egész rovat ötlete származik. Blogján nagy népszerűségnek örvend a „Wrong side” sorozat, amiben azokat a képregényes bunyókat veszi sorra, amiben szerinte nem az a fél nyert, aki esélyesebb lett volna (vagy legalábbis nem olyan módon nyert az esélyesebb, ami a szereplők ismeretében indokolt lett volna). Mivel ezen kiválóan lehet részletekbe menő, akár anyázásig fajuló, amúgy teljesen értelmetlen vitát folytatni, miért is ne honosítanánk meg a formátumot a HálóZsákon is?
Üdv mindenkinek az újévben, illetve most már jócskán február van, tehát mindenhol véget érhetett a szilveszteri romeltakarítás, vagy ha német tábornokokat is tisztelhetünk az olvasók között: Rommel-takarítás. Aktuális témánk címét a neves autós kommentátor, Dávid Sándor könyvétől loptuk:
Ő a korabeli autóversenyzés túlbiztosítottnak éppen nem nevezhető világát idézte meg a címválasztással, míg mi a képregények azon karaktereit, akiket már eleve azért találtak ki, hogy aztán meghaljanak. Drága halottainkat teljesen önkényesen öt csoportra osztjuk, de ha a kedves olvasók kívánják, gyártok hozzá ideológiát is; például ez a nagyobbik lányom kedvenc száma, mert jelenleg ötös pelenkát hord. Na, most jobb? Lássunk inkább hozzá…
Mi a közös Rozsomákban és Horn Gyulában? Hogy mindketten alacsonynak születtek, hogy mindketten meghaltak (a miniszterelnök továbbra is alacsonyan, Rozsi viszont közben megnőtt: eredetileg 165 centi magas volt, de a filmvásznon már a 188-ig nyújtózkodó Hugh Jackman alakította), és hogy a két időpont között huzamosabb ideig bagóztak, pedig nem kellett volna.
A neves szocialista politikusnak azért nem, mert amellett, hogy egészségtelen, a Parlamentben a szabályok tiltották is a dohányzást, de ő mégsem tudott ellenállni a staubnak. Rozsomáknak egészségügyi aggályai ugyan nem voltak és a Parlamentben sem járt (vagy legalábbis azt a sztorit még nem adták ki), több évtizedes füstölés után mégis el kellett nyomnia a blázt. Itt van például ez a remek borító Ethan Van Scivertől, ami a New X-Men #119-hez készült…