Ajánló

Mi a kacsa 001–100
Napi képregények

Mi a kacsa 001–100

Hozzászólások

  • Bran Galed 2017.11.21. 22:48
    Valahogy a táncos ereje nem tűnt meggyőzőnek. A Grimm tesók se. De eggyütt nem rosszak!

    Bővebben...

     
  • Inner Circle 2017.11.21. 18:17
    Kimaradt, hogy közben még elárulta a császárnőjét és lepaktált a trónbitorlóval :D Kissé tényleg ...

    Bővebben...

     
  • jclayton 2017.11.21. 09:55
    Ha konkrétan csak egy regényt szeretnél elolvasni, akkor az Ian Watsontól az Űrgárdista.

    Bővebben...

     
  • HeirToGrievous 2017.11.19. 13:01
    A cikk amúgy nagyon jó lett, gratula hozzá!

    Bővebben...

     
  • HeirToGrievous 2017.11.19. 13:01
    Az első képen nem a pofaszakálla miatt hullámos a maszkja? :) Hát, Agyarra nem kicsit járt rá a rúd.

    Bővebben...

Ki van itt?

Oldalainkat 194 vendég és 6 tag böngészi

  • Ághy
  • cndr
  • Demon555
  • lapeno
  • LtCubeBender
  • Tirpák

Aldarion rovata

IV. fejezet: A Szövetség és a Horda (5/1)

A Sötét Kapu és Viharvárad bukása
A Warcraft - Orcs and Humans idején

paladinMiközben Kil'jaeden felkészítette a Hordát az azerothi invázióra, Medivh tovább viaskodott Sargerasszal a saját lelkéért. Llane király egyre növekvő aggódalommal figyelte, amint a sötétség megfertőzte egykori barátja lelkét. Llane megosztotta félelmeit Anduin Lotharral, az Arathi vérvonal utolsó tagjával, akit helyettesévé nevezett ki a hadsereg élére. Akkor még egyikük sem sejtette, hogy a Medivhet lassan elnyelő őrület micsoda borzalmakat szabadít majd el.

Sargeras legvégső csalétekként óriási hatalmat ígért Gul'dannak, ha az beleegyezik, hogy a Hordát Azeroth ellen vezesse. Medivhen keresztül Sargeras azt üzente a boszorkánymesternek, hogy élő istenné válhat, ha megtalálja azt a tengermélyi sírt, ahová közel ezer évvel korábban Aegwynn Őrző elrejtette Sargeras megtört testét. Gul'dan beleegyezett és elhatározta, felkutatja a legendás kriptát, hogy elnyerje jutalmát, miután legyőzte Azeroth népét. Miután megbizonyosodott arról, hogy a Horda megfelelően szolgálja majd a céljait, Sargeras kiadta a parancsot az invázió megkezdésére.

Medivh és az Árnyék Tanács boszorkánymesterei közös erővel megnyitották azt a dimenziók közti átjárót, amelyet Sötét Kapunak neveztek el. A térkapu áthidalta a Draenor és Azeroth közti távolságot és elég nagy volt ahhoz, hogy egész seregek léphessenek át rajta. Gul'dan ork felderítőket küldött át a kapun, hogy mérjék fel a földet, amelyet nemsokára meghódítanak. A visszatérő felderítők biztosították az Árnyék Tanácsot, hogy Azeroth világa csak arra vár, hogy leigázzák.

Durotan meg volt győződve róla, hogy a Gul'dant romlottsága pusztulást hoz majd a népére, ezért újfent szót emelt a boszorkánymesterek ellen. A bátor harcos azt állította, hogy a boszorkánymesterek elpusztítják az orkok lelkének tisztaságát, és hogy az elhamarkodott invázió lesz a végzetük. Gul'dan nem merte megkockáztatni, hogy kivégeztessen egy ilyen népszerű hőst, ezért arra kényszerült, hogy Durotant és a Dérfarkas klánt az új világ egy távoli zugába száműzze.

Miután a száműzött Dérfarkasok átléptek a portálon, csupán egy maréknyi ork klán követte őket. Ezek az orkok gyorsan kiépítették táboraikat a Fekete Ingoványban, egy sötét, mocsaras vidéken, messze, keletre Viharvárad királyságától. Ahogy az orkok kirajzottak, hogy felderítsék az új földeket, szinte azonnal összetűzésbe keveredtek Viharvárad ember védőivel. Noha ezek az összecsapások nagyon rövidek voltak, mindkét rivális faj számára világossá tették erősségeiket és gyengéiket. Llane-éknek sosem sikerült pontos adatokat szerezniük az orkok számáról és csak becsülni tudták, hogy vajon milyen nagy sereggel is állhatnak szemben. Néhány év alatt az ork Horda jelentős része átkelt Azeroth világára és Gul'dan úgy látta eljött az ideje annak, hogy rámérjék az első csapást az emberiségre. A Horda teljes erejével lerohanta Viharvárad felkészületlen királyságát.

Mialatt Azeroth és a Horda csapatai királyságszerte egymással csatáztak, mindkét oldalon felütötték a fejüket a belviszályok. Llane király, aki úgy hitte, hogy a bestiális orkok képtelenek lesznek elfoglalni Azerothot, így túlzott magabiztosságában a fővárosban, Viharváradban tartotta a pozícióját. Sir Lothar meg volt győződve róla, hogy közvetlenül az ellenséget kellene támadni, így nehéz választás elé került: választania kellett meggyőződése és a királyhoz való hűsége között. Végül az ösztöneit követve Lothar megostromolta Medivh toronyerődítményét, Karazhant, a varázsló ifjú tanonca, Khadgar segítségével. Khadgar és Lothar, miután meggyőződtek róla, hogy valóban ő a bajok okozója, legyőzte a megszállott Őrzőt. Medivh testének elpusztításával Lothar és a fiatal tanonc akaratlanul is a mélységbe száműzte Sargeras szellemét, ennek következményeként Medivh tiszta és erényes szelleme is tovább élhetett... és hosszú éveken keresztül vándorolt ezután az asztrális síkon.

Bár Medivhet legyőzték, a Horda azonban lassan fölébe kerekedett Viharvárad védőinek. A Horda győzelmének közeledtével azonban Sorspöröly Orgrim, az egyik leghatalmasabb ork törzsfőnök szeme is felnyílt, és lassanként kezdte belátni, hogy valami elfajzott rontás uralkodott el a klánokon mióta elhagyták Draenort. Öreg bajtársa, Durotan visszatért száműzetéséből és ismét figyelmeztette Gul'dan árulására, mire gyors megtorlásként Gul'dan orgyilkosai végeztek Durotannal és családjával, egyedül csecsemő fiát hagyták csak életben. Durotan gyermekét, Sorspöröly tudta nélkül, megtalálta és rabszolgaként magához vette egy ember tiszt, Setétláp Aedelas.

Ez a bizonyos ork gyermek később népének valaha ismert legyobb hadvezéré vált.

A Durotan halála miatt feldühödött Orgrim, felszabadította a Hordát a démoni rontás alól és miután megölte Gul'dan korrupt bábját, Feketekezet végül elnyerte a Horda hadfőnöki címét is. Erőskezű irányítása alatt a könyörtelen Horda ostrom alá vette Viharvárad erődjét. A király súlyosan alábecsülte a Horda erejét és tehetetlenül nézte, ahogy királyságát eltiporták a zöldbőrű betolakodók. Llane királyt végül az Árnyék Tanács egyik legügyesebb orgyilkosa ölte meg: a félork Garona.

Lothar és harcosai Karazhanból visszatérve remélték, hogy útját álhatják a vérontásnak és megmenthetik egykor dicső hazájukat. Azonban elkéstek, és szeretett királyságuk helyén már csak füstölgő romokat találtak. Az ork Horda folytatta a határvidékek fosztogatását és elfoglalta a környező földeket. A bújdosásra kényszerített Lothar és követői elkeseredésükben megfogadták, hogy bármi áron visszafoglalják szülőföldjüket.

Lordaeron Szövetsége

A Warcraft II - Tides of Darkness idején
A viharváradi vereség után Lord Lothar összegyűjtötte Azeroth seregeinek maradványait és a tengeren átkelve visszavonult Lordaeron északi királyságba. Úgy tűnt, hogy a Horda az egész emberiséget leigázza, hacsak meg nem állítják, ezért a hét emberi királyság vezetői találkoztak és megegyeztek abban, hogy egyesítik erőiket, így született meg Lordaeron Szövetsége. Háromezer év után először történt meg, hogy Arathor szétszórt országai ismét közös zászló alatt egyesültek. A Szövetség haderejének főparancsnoka Sir Anduin Lothar lett, aki felkészítette seregeit a Horda közelgő támadására.

Hadyai, Uther a Fényhozó, Büszkemocsár Daelin admirális és Turalyon segítségével Lotharnak sikerült meggyőznie humanoid szomszédaikat is a fenyegető veszélyről. A Szövetség elnyerte Vaskohó sztoikus törpjeinek és egy kisebb csoport quel'thalasi nemeselfnek a támogatását is. Az elfek, akiket akkoriban Naplovas Anasterian vezetett nem akartak különösebben belekeveredni a konfliktusba, ám becsületük kötelezte őket arra, hogy segítsenek Lotharnak, hiszen ő volt az Arathi vérvonal utolsó képviselője, akinek az ősei segítséget nyújtottak az elfeknek korszakokkal korábban.

Az immáron Sorspöröly hadfőnök vezette Horda, ogrékat hozott át Draenorról és besorozta a seregbe az otthonuktól megfosztott amani erdei trollokat. A Horda nagyszabású hadműveleteket indított Khaz Modan törpe királyságának és Lordaeron déli vidékeinek elfoglalására, s közben minden ellenállási kísérletet letört.

A második háború epikus méretű ütközetei a tengereken vívott hajócsatáktól a levegőben zajló párharcokig terjedtek. A Horda valamiképp rátalált egy nagyhatalmú ereklyére, a Démonlélekre, aminek segítségével rabságba vetette az ősöreg sárkánykirálynőt, Alexstraszát. A Horda azzal fenyegette Alexstraszát, hogy elpusztítják tojásait, ezzel sikerült kikényszeríteniük, hogy a sárkány harcba küldje felnőtt gyermekeit. Így hát a nemes vörös sárkányok kénytelenek voltak hadbalépni a Horda oldalán.

Khaz Modanban, Lordaeronon és Azeroth egész kontinensén tombolt a háború. Északi hadjárata részeként a Horda sikeresen felégette Quel'Thalas határvidékein az elfek erdejeit, akik így már végleg és teljes odaadással csatlakoztak a Szövetség ügyéhez. Lordaeron nagyobb városait lerombolták és felprédálták a háború folyamán. Az erősítés hiánya és az ellenség létszámbeli fölényének ellenére Lotharnak és szövetségeseinek mégis sikerült feltartóztatniuk az ellenség előretörését.

A második háború utolsó napjaiban, mikor a Horda Szövetség feletti győzelme már-már karnyújtásnyira volt, nyílt viszálykodás kezdődött Azeroth két leghatalmasabb orkja között. Miközben Sorspöröly az utolsó, mindent eldöntő támadásra készült Lordaeron fővárosa ellen - a támadásra, amivel elsöpörhette volna a Szövetség megmaradt serőit - Gul'dan és követői elhagyták állomáshelyeiket és tengerre szálltak. A döbbent Sorspöröly, miután így Gul'dan árulásának köszönhetően elvesztette seregének felét kénytelen volt visszavonulni és feladni a Szövetség feletti teljes győzelem legyobb lehetőségét.

A hataloméhes Gul'dan, aki megszállottan istenné akart válni elkeseredetten kutatott Sargeras tenger mélyén pihenő sírja után, mert úgy hitte, ott megtalálja a végső hatalom titkait. Azok után, hogy az őt követő orkokat már arra kárhoztatta, hogy a Lángoló Légió rabszolgái legyenek, Gul'dan semmiféle kötelezettséget sem érzett Sorspöröly irányába. A Viharhozó és Alkonypöröly klánok támogatásával Gul'dan sikerrel járt és a felszínre emelte Sargeras Sírját a tenger fenekéről. Azonban mikor kinyitotta az ősi, vízzel telt kriptát, csak tébolyult démonok vártak rá odabent.

Hogy megbüntesse árulásukért a dezertáló orkokat, Sorspöröly elküldte csapatait, hogy öljék meg Gul'dant és hozzák vissza a renegátokat. Meggondolatlansága jutalmaként Gul'dant széttépték azok az őrült démonok, amiket szabadjára engedett a kriptából. Vezérük halála után a renegát klánok hamar elbuktak Sorspöröly dühödt légiói előtt. Bár a lázadást így sikerült elfojtani, a Horda képtelen volt feldolgozni a veszteséget. Gul'dan árulása nem csak reményt adott a Szövetségnek, hanem elegendő időt is ahhoz, hogy rendezzék soraikat és visszavágjanak.

Sir Lothar figyelmét nem kerülték el a Horda belviszályai, ezért gyorsan összegyűjtötte a seregei maradékát és dél felé szorította vissza Sorspörölyt, Viharvárad felprédált középső vidékei felé. Ott aztán a Szövetséges haderő körülzárta a visszavonuló Hordát Feketeszirt vulkanikus erődjében. Bár Lord Lothar elesett a Szirt lábánál vívott csatában, hadnagya, Turalyon az utolsó pillanatban a Szövetséges seregek élére állt és visszaszorította a Hordát a bűzös Bánat mocsarába. Turalyon hadai sikeresen elpusztították a Sötét Kaput is, az orkok világára, Draenorra nyíló misztikus átjárót is. Az erősítéstől íly módon elvágott, belviszályoktól szétszabdalt Horda végül teljesen összeomlott és elbukott a Szövetség erejével szemben.

A szétszórt ork klánokat gyorsan fogságba ejtették és szigorúan őrzött fogolytáborokba zárták. Bár úgy látszott a Hordát sikerült végérvényesen legyőzni, néhányan nem hitték, hogy a béke sokáig tarthat. Khadgar, aki immár maga is híres főmágus volt, meggyőzte a Szövetséges erők főparancsnokait, hogy építsék fel a Nethergarde erődöt, a sötét kapu őrzésére, így biztosítva, hogy Draenorról ne jöhessen át egy újabb inváziós sereg.

IV. fejezet: A Szövetség és a Horda (5/2)

A draenori invázió 

A Warcraft II - Beyond the Dark Portal idején

Ahogy a második háború tüzei lassan kialudtak, a Szövetség aggresszív lépéseket tett az ork fenyegetés kordában tartására. Lordaeron déli részén számos y fogolytábor épült az orkok elszállásolására. A lovagok és veterán Szövetséges katonák által őrzött táborok rendkívül hatékonynak bizonyultak. Noha az ork foglyok még mindig feszültek és csatára készek voltak, a különféle táborok vezetői, a régi börtönerődben, Barnavárban berendezett központjukból tartották fenn a rendet, vagy legalábbis erős kézzel tartották fenn rend látszatát.

Draenor pokoli világán azonban egy új ork sereg készült arra, hogy rajtaüssön a mit sem sejtő Szövetségen. Ner'zhul, Gul'dan egykori mestere sötét zászlaja alatt egyesítette a megmaradt ork klánokat. Az Árnyékhold klán segítségével az öreg sámán azt tervezte, hogy számos portált nyit Draenoron, amelyeken át új, romlatlan világokra léphetne át a Horda. Az új térkapuk fenntartásához szüksége volt Azerothról néhány megbűvölt ereklyére. Ezek megszerzéséhez Ner'zhul újra megnyitotta a sötét kaput és átküldte rajta ádáz szolgáit.

Az új Horda, olyan veterán főnökök vezetése alatt, mint Pokolsikoly Grom és Holtszem Kilrogg meglepte a Szövetséges védelmi erőket és szabadon fosztogatott a határvidéken. Ner'zhul pontos parancsait követve az orkok gyorsan megszerezték a szükséges ereklyéket, majd visszamenekültek Draenor biztonságába.

Terenas, Lordaeron királya tartott tőle, hogy az orkok ismét Azeroth lerohanására készülnek, ezért összehívta legmegbízhatóbb vezéreit. Turalyont tábornokot és Khadgart azzal bízta meg, hogy vezessenek át egy expedíciót a sötét kapun, hogy egyszer s mindenkorra véget vessenek az ork fenyegetésnek. Turalyon és Khadgar seregei átkeltek Draenorra, ahol sorozatos összetűzésekbe keveredtek Ner'zhul klánjaival a megkínzott Pokoltűz Fennsíkon. Khadgar még a nemes elf Szélfutó Alleria, a törp Vadpöröly Kurdran és a veterán katona, Trollvész Danath segítségével sem tudta megakadályozni, hogy Ner'zhul megnyissa a térkapuit más világokra.

Ner'zhul tehát végül megnyitotta az új világokra vezető térkapuit, de nem láthatta előre, hogy milyen rettenetes árat fog fizetni érte. A portálok hihetetlen energiái lassan szétszakították Draenort. Miközben Turalyon seregei elkeseredetten harcoltak azért, hogy hazatérhessenek Azerothra, Draenor világa megroskadt és elkezdett összeomlani. Pokolsikoly Grom és Holtszem Kilrogg ráébredtek, hogy Ner'zhul őrült tervei az ork faj végét jelenthetik, ezért gyorsan összehívták a megmaradt orkokat és visszamenekültek Azeroth viszonylagos biztonságába.

Draenoron Turalyon és Khadgar meghozták a végső döntést, hogy önmagukat feláldozva még azon az oldalon elpusztítják a sötét kaput. Bár tudták, hogy ez mind saját, mind követőik életébe fog kerülni, de ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy biztosítsák Azeroth túlélését. Miután Pokolsikoly és Holtszem elkeseredett erőfeszítéssel keresztülverekedték magukat az emberek vonalain, majd a kapun átkelve megmenekülhetek, de ahogy a sötét kapu felrobbant mögöttük, nekik és az Azerothon maradt orkoknak immáron nem volt többé visszaút.

Ner'zhul és hűséges Árnyékhold klánja átléptek a legyobb újonnan létrehozott térkapun, miközben hatalmas vulkánkitörések szaggatták szét Draenor kontinenseit. A lángoló tengerek kitörtek medrükből és elárasztották a vidéket, majd a megkínzott világot elemésztette egy hatalmas, apokaliptikus erejű robbanás.

A Lidérckirály születése 

A Warcraft II - Beyond the Dark Portal és a Warcraft III - Reign of Chaos között eltelt években

Ner’zhul és követői a Torz Túlnanba jutotak, arra az éteri síkra, amely a Sötét Mélységben létező összes világot egymáshoz láncolja. Szerencsétlenségükre Kil'jaeden és démoni szolgái már vártak rájuk. Kil'jaeden, aki megfogadta, hogy megbosszulja Ner'zhul korábbi büszke ellenállását lassan, ízenként tépte darabokra az öreg sámán testét. Kil'jaeden életben és sértetlenül hagyta a sámán lelkét, hogy Ner'zhul teljesmértékig tudatában legyen teste brutális feldarabolásának. Bár Ner'zhul könyörgött a démonnak, hogy engedje el szellemét és hagyja őt meghalni, a démon gonoszul azt válaszolta, hogy a Vérszerződés, amit jóval korábban kötöttek, még mindig érvényes és hogy Ner'zhullal még tervei vannak.

Mivel az orkoknak nem sikerült meghódítaniuk a világot a Lángoló Légió számára, Kil'jaeden arra kényszerült, hogy egy új sereget toborozzon abból a célból, hogy káoszt szítson Azeroth királyságaiban. Ez az új sereg azonban már nem eshetett áldozatául azoknak a kicsinyes rivalizálásoknak és belviszályoknak, amelyek végül megfertőzték a Hordát. Könyörtelennek és megszállottnak kellett lennie, hogy csak a feladatával foglalkozzon. Kil'jaeden ez alkalommal nem hibázhatott.

Kil'jaeden még egy utolsó esélyt adott Ner'zhul tehetetlen, börtönbe zárt lelkének: vagy szolgálja a Légiót, vagy különben örök kárhozatra ítéli. Ner'zhul meggondolatlanul ismét belement démoni alkuba. Lelkét egy különlegesen elkészített, gyémántkemény jégtömbbe helyezték, amelyhez a jeget a Torz Túlnan távoli zugaiban gyűjtötték. A fagyos koporsóba zárva Ner'zhul érezte, amint tudata tízezerszeresére tágult. A démon kaotikus energiái által megrontott Ner’zhulból egy kísértetszerű, felfoghatatlan hatalommal bíró lény született. Abban a pillanatban a Ner'zhulként ismert ork örökre megszűnt létezni és helyette megszületett a Lidérckirály.

Ner'zhul hűséges halállovagjait és Árnyékhold klánbeli követőit ugyancsak átformálta a démon kaotikus hatalma. A romlott mágiahasználókat darabokra tépte a démoni energia, majd csontváz-lidércekként alkotta újjá őket. A démon ily módon biztosította, hogy követői még haláluk után is feltétel nélkül szolgálják Ner'zhult.

Amikor eljött az ideje, Kil'jaeden felfedte a Lidérckirály előtt feladatot, amely miatt megteremtetett. Ner'zhul küldetése az lett, hogy egy járvány révén halált és rettegést terjesszen Azeroth szerte, amely örökre eltörli majd az emberek civilizációját. A járvány áldozatai élőholtakként támadnak fel és szellemük örökre Ner'zhul vasakaratához kötődik majd. Kil'jaeden megígérte, hogy ha Ner'zhul sikerrel teljesíti sötét küldetését és az emberiség írmagját is eltörli a világról, akkor megszabadul majd az átoktól és kap egy új, egészséges testet.

Noha Ner'zhul beleegyezett mindenbe és láthatóan készséggel várta, hogy eljátssza a rá osztott szerepet, Kil'jaeden mégis szkeptikus maradt szolgája hűségét illetően. Azzal, hogy a Lidérckirályt testetlenül egy kristálykemény szarkofágba zárta, rövidtávon bebiztosította hűségét, de a démon tudta, hogy rajta kell tartania a szemét. Ezért Kil'jaeden megparancsolta saját elit testőreinek, a vámpírikus rémuraknak, hogy biztosítsák, hogy Ner'zhul valóban elvégzi a rábízott rettenetes feladatot. Tichondrius, a rémurak népének leghatalmasabb és legravaszabb tagja örült a kihívásnak; lenyűgözte a ragály hevessége, és az, hogy a Lidérckirálynak lehetősége volt egy valóságos népírtás véghezvitelére.

IV. fejezet: A Szövetség és a Horda (5/3)

A Jégkorona és a Fagytrón

Kil'jaeden lehajította Ner'zhul jeges sírját Azeroth világára. A kemény kristály tüzes csóvája keresztül hasított az éjszakai égen, majd becsapódott Északszirt távoli, jeges kontinensébe, mélyen belefúródva a Jégkorona gleccserbe. A fagyott kristály alakja eldeformálódott a heves becsapódástól, sokkal inkább egy trónra hasonlított immáron, amelyben Ner'zhul bosszúra éhes szelleme kavargott.

A fagyos trónba zárt Ner'zhul kinyúlt mérhetetlen tudatával és megérintette Északszirt bennszülött lakóinak elméjét. Könnyűszerrel rabszolgaságba taszította számos lény elméjét, például a jégtrollokat és az ádáz wendigókat, majd egyre növekvő, gonoszsággal átitatott árnyékába vonta őket. Szellemi ereje szinte korlátlannak bizonyult, s ennek révén létrehozott egy kisebb sereget, amely a Jégkorona kanyargó labirintusában várakozott. Ahogy a Lidérckirály egyre növekvő képességeit próbálgatta a rémurak állandó felügyelete alatt, egyszercsak felfedezett egy távoli ember települést a hatalmas Sárkánymétely puszta peremvidékén. Hirtelen jött szeszélyből elhatározta, hogy kipróbálja hatalmát a gyanútlan embereken.

Ner'zhul elindította az élőholt-járványt, ami előtört a Fagytrón mélyéből, és megindult a jeges pusztaságon. A járványt puszta akaratával irányítva egyenesen az emberi falu közepébe vezette. A településen három napon belül mindenki meghalt, csakhogy nem sokkal később az elhullott falusiak zombiszerű tetemekként éledjenek fel. Ner'zhul úgy érzékelte mindegyikük szellemét és gondolatait, akár a sajátját. Az elméjében tomboló orkánszerű hangzavartól Ner'zhul még hatalmasabb lett, mintha szellemek valamiféle régóta vágyott táplálékként szolgáltak volna számára. Úgy találta, hogy gyerekjáték volt számára a zombik cselekedeteit irányítani és rákényszeríteni őket bármire, amire csak akarta.

Az elkövetkező hónapok során Ner'zhul tovább kísérletezett az élőholt ragállyal és Északszirten minden egyes embert saját uralma alá vont. Élőholt serege napról napra egyre gyarapodott, és tudta, hogy közeleg az első igazi erőpróba ideje.

A Grim Batoli csata

Időközben a háborúdúlta déli földeken a Horda szétszóródott maradványai a puszta túlélésükért küzdöttek. Bár Pokolsikoly Grom és a Csatadal klán elkerülte a fogságba esést, Holtszemet és a Véresüreg klánt bekerítették, majd a lordaeroni fogolytáborokba zárták őket. A nagy árat követelő lázadások ellenére a táborok őrparancsnokai hamarosan ismét visszaszerezték a dühödt foglyok feletti uralmat.

A Szövetség tudtán kívül az orkok egy nagyobb csoportja még mindig szabadon járt Khaz Modan északi vidékein. A Sárkánybendő klán a hirhedt boszorkánymester, Nekros vezetésével egy ősi ereklye, a Démonlélek használatával irányítása alatt tartotta Alexstraszát és utódait. A sárkánykirálynőt túszként használva Nekros titokban felállított egy sereget az elhagyatott - egyesek szerint átkozott - Grim Batoli Vadpöröly erődben. Nekros azt tervezte, hogy a hatalmas vörös sárkányokkal megerősített seregét a Szövetség ellen vezeti, abban a reményben, hogy ezzel újraegyesítheti a Horda maradványait és folytathatja Azeroth meghódítását. Látomása azonban nem válhatott valóra: egy csapatnyi ellenálló, az elf Szélfutó Vereesa és a törpe Sárkányölő Falstad az ember mágus, Rhonin vezetésével elpusztította a Démonlelket és kiszabadította a sárkánykirálynőt Nekros karmai közül.

Haragjukban Alexstrasza sárkányai porig rombolták Grim Batol erődjét, így a Sárkánybendő klán nagy részét elemésztették a lángok. Nekros nagyratörő tervei füstbe mentek, miután a túlélőket a Szövetséges csapatok szépen összegyűjtötték és bezárták őket az elkülönítő táborokba, amelyek már vártak rájuk. A Sárkánybendő klán veresége egyben a Horda végső vereségét is jelentette és vele együtt nyomtalanul eltűnt az orkok démoni vérszomja is.

IV. fejezet: A Szövetség és a Horda (5/4)

A orkok letargiája

A hónapok múlásával egyre több ork fogly került a fogolytáborokba. A táborok lassan már szűkösnek bizonyultak, így a Szövetség kénytelen volt új táborokat építtetni az Alterac-hegységtől délre elterülő mezőkön. A növekvő számú táborok fenntartásához és ellátásához Terenas király új adót vetett ki a Szövetség tagjaira. Ez az adó, a határviták feletti politikai feszültségek mellett széleskörű felháborodást váltott ki. Úgy tűnt, hogy a törékeny paktum, ami a legsötétebb órájukban eggyé kovácsolta az emberek országait most bármely pillanatban összeroppanhat.

A politikai feszültségek közepette számos táborparancsnok észlelte, hogy ork foglyokon furcsa változás mentek végbe. Idővel jelentősen csökkent az orkok azon igyekezete, hogy megszökjenek a táborokból, vagy egymás között harcoljanak. Az orkok egyre zárkózottabbak és lehangoltabbak lettek. Noha nehéz volt elhinni, de az orkok - akiket a valaha Azerothon élő legagresszívebb fajnak tartottak - teljesen elvesztették harci kedvüket. A különös letargia előtt zavarodottan álltak a Szövetség vezetői miközben az egyre gyorsabban terjedt tovább a rohamosan gyengülő orkok soraiban.

Néhányan arra következtettek, hogy talán egy furcsa betegség, amire csak az orkok fogékonyak, okozhatta a döbbenetes méreteket öltő letargiát. Ám Antonidas a dalarani főmágus másfajta hipotézissél állt elő. Antonidas az orkok történelmét kutatta és abból a kevés információból, ami rendelkezésére állt végül sikerült kiderítenie, hogy az orkokat generációkon keresztül megbénította valamiféle démoni befolyás. Arra következtetett, hogy az orkokat már Azeroth első inváziója előtt megfertőzték ezek az erők. Nyilvánvaló volt, hogy a démonok feltüzelték az orkok vérét és ennek eredményeként vált szinte természetfelettivé az erejük, a kitartásuk és a haragjuk is.

Antonidas teóriája szerint az orkokat sújtó letargia valójában nem betegség volt, hanem egyfajta elvonási tünet, ami abból eredt, hogy már nem álltak kapcsolatban azokkal a boszorkánymesteri mágiákkal, amelyek félelmet nem ismerő, vérszomjas harcosokká tették őket. Bár a tünetek nyilvánvalóak voltak, Antonidas nem talált orvosságot az orkok állapotának javítására. Varázslótársai és néhány magasrangú Szövetséges vezető véleménye ellenben az volt, hogy az orkok meggyógyítása meggondolatlan cselekedet lenne. Antonidas így magára maradva töprengett tovább az orkok állapotának rejtélyén és a végkövetkeztetésként azt vonta le, hogy valamiféle spirituális gyógymódra lesz szükségük.

Az új Horda

A fogolytáborok táborok főparancsnoka, Setétláp Aedelas az ork foglyok felügyeletét a börtönerődből, Barnavárból látta el. Egy bizonyos orkra azonban különös figyelmet fordított: arra az árva gyermekre, akit mintegy tizennyolc évvel korábban talált. Setétláp kedvenc szolgájaként neveltette fel a fiatal orkot és a Thrall nevet adta neki. Taktikai ismereteket, filozófiát és harci fogásokat taníttatott neki, sőt Thrall még gladiátor kiképzést is kapott. Összeségében a korrupt főparancsnok egy élő fegyvert akart faragni az orkból.

Kemény gyermekkor ellenére a fiatal Thrallból erős, gyors észjárású orkká cseperedett, aki a szíve mélyén érezte, hogy a szolgák élete nem neki való. Mire felnőtt már megtudott egyet-mást népéről, az orkokról, akikkel sosem találkozott, hiszen legyőzésük után többségüket a fogolytáborokba zárták. A pletykák szerint Sorspöröly, az ork vezér megszökött Lordaeronról és elbujdosott. Csak egyetlen klán maradt teljes titokban hátra, amely próbálta elkerülni a Szövetség folyton kutató tekintetét.

A ravasz, ám még tapasztalatlan Thrall megszökött Setétláp erődjéből és útra kelt, hogy megtalálja fajtáját. Útja során Thrall felderítette a fogolytáborokat és azt látta, hogy egykoron hatalmas népe furcsán magába roskadt és letargiába esett. Mivel nem azokat a büszke harcosokat találta, akiknek a keresésére indult, Thrall elhatározta, hogy felkutatja az utolsó, veretlen ork főnököt, Pokolsikoly Gromot.

Bár az emberek a sarkában loholtak, Pokolsikolyban mégis élénken élt a Horda csaták iránti olthatatlan szomja. Saját hűséges klánja, a Csatadal segítségével Pokolsikoly folytatta a gerillaháborút meggyötört népének ellenségeivel ellen. Balszerencséjére Pokolsikoly nem talált módot arra, hogy felrázza kábulatukból a fogságba esett orkokat. A fogékony Thrallt erősen inspirálta Pokolsikoly idealizmusa, így szívébe fogadta a Hordát és annak harcos hagyományait.

A saját gyökerei után kutató Thrall északra utazott, hogy megkeresse a legendás Dérfarkas klánt. Thrall megtudta, hogy Gul'dan száműzte a Dérfarkasokat az első háború kezdetén. Arról is tudomást szerzett, hogy ő maga a fia és örököse volt az ork hősnek, Durotannak, a Dérfarkasok főnökének, akit mintegy húsz évvel korábban gyilkoltak meg a vadonban.

Az agg sámán, Drek'Thar gyámsága alatt Thrall megismerkedett népének ősi sámán kultúrájával, amelyet elfeledtek Gul'dan gonosz uralma alatt. Idővel Thrallból yhatalmú sámán lett és felvette az öröksége jogán őt megillető címet is: a száműzött Dérfarkasok főnöke lett. Az elemek hatalmával felvértezve, saját végzetét keresve Thrall útnak indult, hogy felszabadítsa a fogságba esett klánokat és kigyógyítsa népét a démoni rontásból.

Vándorlásai során Thrall rátalált az idős hadfőnökre, Sorspöröly Orgrimra, aki már hosszú évek óta remeteként élt. Sorspöröly, aki közeli barátja volt Thrall apjának, úgy döntött követi a fiatal, eltökélt orkot és segít neki felszabadítani a fogságban tartott klánokat. Számos veterán főnök támogatásával Thrallnak végül sikerült feltámasztania a Hordát és új spirituális identitást adni a népének.

Népének újjászületését szimbólizálandó Thrall visszatért Setétláp erődjébe, Barnavárba és keresztül húzta korábbi urának számításait azáltal, hogy ostrom alá vette a fogolytáborokat. A győzelemnek azonban hatalmas ára volt: az egyik tábor felszabadításakor Sorspöröly elesett a csatában.

Thrall magához vette Végzetpöröly legendás harcikalapácsát és magáraöltötte annak fekete lemezvértjét is, ezzel ő lett a Horda új hadfőnöke. Az elkövetkező hónapok során Thrall kicsi, ám hatékony Hordája felszámolta a foglytáborokat és kiváló taktikai érzékével hiábavalóvá tette a Szövetség minden ellene irányuló erőfeszítését. Legjobb barátja és mentora, Pokolsikoly Grom támogatásával Thrall azon fáradozott, hogy népe soha többé ne legyen rabszolga.

IV. fejezet: A Szövetség és a Horda (5/5)

A pók háború

Miközben Thrall az orkok felszabadításán munkálkodott Lordaeronon, Ner'zhul folytatta hatalmi bázisának kiépítését Északszirten. A Jégkorona-gleccser fölé egy hatalmas erődöt építtetett, és ott állomásoztatta egyre növekvő élőholt légióit. Bár a Lidérckirály kiterjesztette uralmát a vidék fölött, egy árnyékok között rejtőző birodalom mégis dacolt a hatalmának. Azjol-Nerub ősi, földalatti királysága, melyet egykoron egy gonosz, humanoid alakú pókokból álló faj alapított, elküldte elit harcosait, hogy támadják meg a Jégkorona erődöt és vessenek véget a Lidérckirály tébolyodott uralmának. Ner'zhul csalódottan tapasztalta, hogy a gonosz nerubiánok immunisak voltak nem csak a járványra, de még telepatikus uralmára is.

A nerubián pókurak hatalmas seregeknek parancsoltak és kiterjedt földalatti barlangjárataik Északszirt területének majdnem a felét behálózták. A Lidérckirály erődjei elleni szórványos rajtaütéseik egyre-másra hiúsították meg Ner'zhul kiirtásukra tett erőfeszítéseit. Végül a Lidérckirály lassan felmorzsolta a nerubiánok haderejét, így nyerve meg az ellenük vívott háborút. A kegyetlen rémurak és megszámlálhatatlan élőholtból álló seregei segítségével Ner'zhul elfoglalta Azjol-Nerubot és földalatti templomait a pókurak fejére döntötte.

Noha a nerubiánok immunisak voltak a ragályra, Ner'zhul növekvő nekromantikus hatalma lehetővé tette számára, hogy felélessze a pók harcosok tetemeit, és saját akaratához kösse őket. Állhatatosságuk és rettenthetetlenségük előtti tisztelgésként Ner'zhul átvette a nerubiánok különös építészeti stílusát, s azon túl már saját erődjeit és épületeit is aszerint építette. Mivel királyságában már nem maradt ellenálló, a Lidérckirály nekilátott, hogy felkészüljön valódi, az egész világ elleni küldetésére. Végtelen tudatával a Lidérdkirály kinyúlt az emberek földjei felé, olyan sötét lelkek után kutatva, akik meghallhatnák...

Kel'Thuzad és az Ostor születése

Szerte a világban csak egy maroknyi yhatalmú ember érzékelte a Lidérckirály Északszirtről jövő mentális hívását. Közülük a legjelentősebb egyén Dalaran egyik főmágusa, Kel'Thuzad volt, a Kirin Tornak, a Dalarant uraló tanácsnak egyik jelentős tagja. Éveken át különcnek tartották, mivel megszállottan tanulmányozta a nekromancia tiltott tanait. Ama szándéktól vezérelve, hogy a mágikus világ minden titkát és árnyékban rejlő csodáját megismerje, úgy érezte, hogy társai elvei idejétmúltak és földhözragadtak, és csak akadályozzák őt. Amikor aztán meghallotta az Északszirtről jövő hívást, a főmágus jelentős hatalmát arra fordította, hogy megpróbáljon kapcsolatba lépni ezzel a titokzatos hanggal. Meg volt győződve róla, hogy a Kirin Tor nem lenne elég bátor ahhoz, hogy elsajátítsa a sötét tanokban rejlő hatalmat és tudást, ezért lemondott posztjáról, hogy azután amit csak lehet megtanulhasson a hihetetlen hatalommal bíró Lidérckirálytól.

Maga mögött hagyva jelentős vagyonát és tekintélyes politikai befolyását, Kel'Thuzad letért a Kirin Tor által követett útról és örökre elhagyta Dalarant. A Lidérckirály hangja folyamatosan suttogott az elméjében, rábeszélte, hogy adja el összes birtokát és rejtse biztos helyre a belőle szerzett vagyont. Kel'Thuzad ezután sok-sok méföldes utazásra indult földön és tengeren keresztül, míg végül eljutott Északszirt fagyos partjaira. Úgy döntött, hogy elmegy a Jégkorona-gleccserhez, és ott felajánlja szolgálatait a Lidérckirálynak. Útközben a főmágus áthaladt Azjol-Nerub felprédált, háború dúlta romjain, így elsőkézből láthatta Ner'zhul hatalmának yságát és kíméletlenségét. Kel'Thuzad lassan kezdett ráébredni, hogy a rejtélyes Lidérckirállyal való szövetkezés valóban bölcs döntés és potenciálisan gyümölcsöző eredményeket hozhat.

Miután hosszú hónapokon keresztül vándorolt Kel'Thuzad a fagyos pusztaságban, de végül rátalált a sötétbe burkolózó Jégkorona-gleccserre. Bátran odalépdelt Ner'zhul fekete citadellájához és döbbenten, hogy az élőholt őrszemek hangtalanul félreálltak útjából, mintha már várták volna az érkezését. Kel'Thuzad leereszkedett a jeges föld mélyébe egészen a gleccser legaljáig. Ott egy hatalmas, jégből és árnyékokból álló barlangban térdre borult a fagyos trón előtt és lelkét felajánlotta a holtak sötét urának.

A Lidérckirály elégedett volt új szolgájával. Hűségéért és engedelmességéért cserébe halhatatlanságot és óriási hatalmat ígért Kel'Thuzadnak. A sötét hatalom és tudás utáni vágyától hajtva Kel'Thuzad elfogadta első küldetését: feladata az lett, hogy térjen vissza az emberek világába és alapítson egy vallást, ami istenként imádja majd a Lidérckirályt.

Azért, hogy a küldetést sikeresen végrehajthassa, Ner'zhul érintetlenül hagyta Kel'Thuzad emberi alakját. Az idősödő, ám még mindig karizmatikus varázslót megbízta, hogy az illúziók feletti hatalmát és rábeszélőkészségét használva nyerje meg Lordaeron elesett és remény nélkül élő néptömegeinek bizalmát. Aztán ha már magára vonta figyelmüket, mutasson nekik egy látomást arról, hogy milyen lehetne az új világ – élén egy vezetővel, akit királyuknak szólíthatnak.

Kel'Thuzad álruhában tért vissza Lordaeronra és három év leforgása alatt vagyonát és ravaszságát használva létrehozott egy hasonszőrű férfiakból és nőkből álló titkos testvériséget. A társaság, amely a Kárhozottak Kultusza nevet kapta, társadalmi egyenlőséget Azerothon és örök életet ígért a beavatottaknak cserébe csupán azért, hogy engedelmeskednek Ner'zhulnak és szolgálják őt. A hónapok múlásával egyre több lelkes önkéntesre bukkant új szektája számára Lordaeron megfáradt és túlterhelt lakosainak körében. Kel'Thuzadot meglepte milyen könnyedén sikerült elérnie a célját, hogy a lakosság Szent Fénybe vetett hitét Ner'zhul sötét árnyéka felé fordítsa. Miközben a Kárhozottak Kulzuszának létszáma és befolyása egyre nőtt, Kel'Thuzadnak egyre yobb erőfeszítésbe került elrejtenie tevékenységük nyomait Lordaeron hatóságai elől.

Kel'Thuzad lordaeroni sikeréről értesülve a Lidérckirály megkezdte végső előkészületeit az emberi civilizáció elleni támadására. A járvány energiáit számos hordozható ereklyébe, ragály üstökbe zárta, majd megparancsolta Kel'Thuzadnak, hogy vigye el az üstöket Lordaeronra, ahol a kultusz által irányított falvakban rejtették el őket. A kultuszhoz hű emberek által őrzött kondérok lesznek majd a járvány forrásai, amik elterjesztik majd a ragályt a mit sem sejtő tanyasiak és Lordaeron északi városainak lakosai között.

A Lidérckirály terve tökéletesen működött. Lordaeron számtalan északon fekvő faluja szinte azonnal megfertőződött. Ahogy Északszirten, úgy itt is, a járványtól szenvedő polgárok előbb meghaltak, majd élőholtként feltámadva a Lidérckirály akaratának rabszolgái lettek. Kel'Thuzad kultistái örömmel fogadták a halált, hogy feltámadva folytathassák sötét uruk szolgálatát. Mámoros örömmel töltötte el őket az élőholt lét halhatatlanságának gondolata. Ahogy a járvány terjedt, egyre több vad zombi támadt fel az északi vidékeken. Kel'Thuzad végigmustrálta a Lidérckirály növekvő seregét és az Ostor nevet adta neki, mivel ez a sereg hamarosan lerohanja majd Lordaeron kapuit és ostorként végigvágva a világ hátán eltörli majd az emberiséget a bolygóról.

A Szövetség szétzúzása

A határaikon belül formálódó halottimádó szektákról mit sem sejtve, a Szövetséget alkotó országok vezetői különféle területi követelések és csökkenő politikai befolyások miatt kezdtek egymás torkának esni. Lordaeronon Terenas király kezdte megsejteni, hogy a legsötétebb órában kovácsolt törékeny paktum nem tart már ki túl sokáig. Terenas meggyőzte a Szövetség vezetőit, hogy kölcsönözzenek pénzt és munkaerőt a déli Viharvárad királyságának újjáépítésére, mivel a vidék szinte teljesen elpusztult az azerothi ork invázió idején. Az újjáépítés költségei miatt megemelkedett adók illetve a számos ork fogolytábor fenntartási és működtetési költségei miatt több vezér is, mint például gilnászi Szürkesörény Genn, úgy vélte jobb lenne, ha királysága kilépne a Szövetségből.

A bajokat csak tetézte, hogy Ezüsthold nemes elfjei egyszerűen semmisnek nyilvánították a Szövetségnek tett hűségesküjüket, azt állítva, hogy az emberek hozzánemértő irányításának eredményezte az erdejeik leégését a második háború során. Terenas visszafogta indulatait és csendesen emlékeztette az elfeket arra, hogy Quel'Thalasból semmi sem maradt volna, ha nem áldozta volna fel az életét több száz dicső ember katona a megvédelmezésére. Az elfek azonban megmakacsolták magukat, és úgy döntöttek, hogy saját útjukat járják. Az elfek távozása után nem sokkal Gilneas és Stromgarde is követte a példájukat.

Bár a Szövetség összeomlását már nem lehetett megállítani, azért Terenas királynak még voltak szövetségesei, akikre számíthatott. A Büszkemocsár admirális vezette Kul Tiras és a fiatal király Varian Wrynn uralta Viharvárad még hűek maradtak a Szövetséghez. Emellett pedig a a Kirin Tor varázslói, élükön Antonidas fővarázsló révén egész Dalaran elkötelezte magát Terenas uralmának támogatása mellett. Mégis talán a legbíztatóbb mind közül a yhatalmú törp király Bronzszakáll Magni esküje volt, aki megfogadta, hogy Vaskohó törpjei örökre hűségesek maradnak a Szövetséghez hálából Khaz Modan a Horda uralma alól való korábbi felszabadításáért.

V. fejezet: A Lángoló Légió visszatérése (4/1)

Lordaeron Ostora

arthasHosszú hónapokon keresztül tartó készülődés után Kel'Thuzad és a Kárhozottak Kultusza végre rámérte az első csapást Lordaeronra az élőholt járvány elszabadításával. Uther és lovagjai felderítették a fertőzött területeket abban a reményben, hogy módot találhatnak a járvány terjedésének megfékezésére. Minden erőfeszítésük ellenére a ragály megállíthatatlanul terjedt, ez pedig a Szövetség teljes felbomlásával fenyegetett.

Miközben az élőholt seregek Lordaeronon tomboltak, Terenas egyetlen fia, Arthas herceg szembeszállt az Ostorral. Arthas diadalmaskodott Kel'Thuzad felett és végzett a varázslóval, ennek ellenére az élőholt seregek egyre tovább gyarapodtak, mivel minden egyes katona, aki elesett az ellenük vívott harcban, feltámadva az ő soraikat erősítette. A látszólag megállíthatatlan ellenséggel szemben Arthas herceg elkeseredetten egyre agresszívebb lépésekre ragadtatta magát, minek eredményeként bajtársai figyelmeztették, lassan teljesen elveszíti minden emberségét.

Arthas vesztét végül félelmei és határozott tettei okozták. A ragály forrását kutatva, hogy egszer s mindenkorra felszámolja a fenyegetést, egészen Északszirtig jutott. Ehelyett azonban a herceg áldozatául esett a Lidérckirály mérhetetlen hatalmának. Arthas abban a hittben, hogy így megmentheti népét, magához vette az elátkozott rúnakardot, a Fagysiratót. A kard mérhetetlen erővel ruházta fel forgatóját, ugyanakkor elragadta annak lelkét, és a Lidérckirály leghatalmasabb halállovagjává formálta át. A lelkét és épelméjét vesztett Arthas saját királysága ellen vonult az Ostor élén. Végül még saját apját, Terenas királyt is meggyilkolta és a Lidérckirály vascsizmájával a földbe döngölte Lordaeront.

A Napkút - Quel'Thalas végzete

Bár legyőzte saját népét, amelyet immár ellenségnek tekintett, Arthast még mindig kísértette Kel'Thuzad szelleme. A kísértet azt mondta Arthasnak, hogy fel kell őt élesztenie a Lidérckirály terveinek következő fázisához. Ahhoz, hogy feltámadhasson, Arthasnak el kellett vinnie Kel'Thuzad maradványait a misztikus Napkúthoz, ami a nemes elfek örökéltű királyságában, Quel'Thalasban rejtőzött.

Arthas és az Ostor lerohanta Quel'Thalast és ostrom alá vette az elfek roskatag védelmét. Szélfutó Sylvanas, Ezüsthold erdőjáró-tábornoka ugyan hősiesen próbált ellenállni, de Arthas végül elsöpörte a nemes elfek seregét és keresztül verekedte magát a Napkúthoz. Aljas erőfitogtatásként legyőzőtt ellenfelét Sylvanast sikítószellemként támasztotta fel, és arra kárhoztatta, hogy élőholtként szolgálja az örökkévalóságig Quel'Thalas legyőzőjét.

Arthas végül elhelyezte Kel'Thuzad maradványait a Napkút megszentelt vizében. Noha a végtelen forrás vize ezzel végérvényesen beszennyeződött, Kel'Thuzad lidérc varázslóként született újjá. Az immáron sokkalta yobb hatalmú létformaként újjászületett, Kel'Thuzad ismertette a Lidérckirály tervének következő fázisát. Amikor végül Arthas és élőholt serege tovább indult délfelé, már egyetlen élő elf sem maradt Quel'Thalasban. A nemes elfek dicső otthona, mely több mint kilenc évezreden keresztül virágzott, mindörökre odalett.

V. fejezet: A Lángoló Légió visszatérése (4/2)

Archimonde visszatérése és kalimdori útja

Miután Kel'Thuzad ismét Azeroth földjére lépett, Arthas dél felé indult, Dalaran ellen vezette az Ostort. A lich meg akarta szerezni Medivh yhatalmú varázskönyvét, hogy azt felhasználva, újra a világába idézze Archimonde-ot. Onnantól pedig maga Archimonde indította volna meg a Légió végső invázióját. Még a Kirin Tor varázslóinak sem sikerült megakadályozniuk, hogy Arthas erői megszerezzék Medivh könyvét és így hamarosan Kel'Thuzad birtokában volt minden, amire szüksége volt ahhoz, hogy elvégezze a varázslatot. Tízezer év száműzetés után után Archimonde, a hatalmas démon ismét Azeroth földjére léphetett. Azonban nem Dalaran a végső céljuk. Kil'jaeden parancsára Archimonde és démonai csatlakoztak az élőholt Ostorhoz és Kalimdor ellen vonultak azzal a céllal, hogy elpusztítsák Nordrassilt, a Világfát.

A káosz közepette egy magányos, rejtélyes próféta bukkant fel, hogy útmutatást nyújtson a halandó fajoknak. Ez a próféta nem más volt, mint Medivh, az utolsó Őrző, aki csodával határos módon visszatért a mélységből, hogy vezekeljen múltbeli bűneiért. Medivh a Hordát és a Szövetséget is figyelmeztette a veszedelemre, amellyel szembekerültek, és a két fél összefogását sürgette. A generációkon átívelő gyűlölködést azonban sem az orkok, sem az emberek nem tudták elfelejteni, ezért a megbékélésnek még csak lehetőségéről sem akartak hallani. Medivh kénytelen volt mind a két fajjal külön-külön tárgyalni, így végül ravaszsága és jövendölései segítségével sikerült rávennie őket, hogy átkeljenek a tengeren Kalimdor legendás földjére. Az orkok és az emberek hamarosan találkoztak a Kaldoreiek hosszú ideje rejtett civilizációjával.

Thrall vezetése alatt az orkok sorozatosan akadályokba ütköztek miközben átkeltek kalimdori Pusztaságokon. Noha sikerült barátságot kötniük Vérespata Cairne-nel és tauren harcosaival, az orkok egy részét annyi év után ismét magával ragadta a démoni vérszomj. Thrall egyik főparancsnoka, Pokolsikoly Grom még a Hordát is elárulta, amikor átadta magát alantas ösztöneinek. Pokolsikoly és hűséges Csatadal klánjának harcosai Kőrisvölgy erdejeiben portyáztak és többször is összecsaptak az ősidők óta itt élő éjelfek Őrszemeil. A félisten, Cenarius biztos volt benne, hogy az orkok visszatértek korábbi háborúzó életmódjukhoz, ezért előjött rejtekéből, hogy elűzze Pokolsikolyt és orkjait. Természetfeletti gyűlöletüktől és erejüktől hajtva Pokolsikoly és ork követői megölték Cenariust és megmérgezék az ősi erdőt. Végül Pokolsikoly visszaszerezte becsületét azzal, hogy segített Thrallnak legyőzni Mannoroth-t, azt a démon urat, aki először átkozta el az orkok vérvonalát gyűlölettel és dühvel. Mannoroth halálával az orkok vérét sújtó átok végre megszűnt.

Míg Medivh azon fáradozott, hogy meggyőzze az orkokat és az embereket az összefogás létfontosságáról, az éjelfek saját titokzatos módjukon küzdöttek a Légió ellen. Szellőszó Tyrande, az éjelf Őrszemek halhatatlan főpapnője elkeseredetten küzdött azért, hogy kiűzze Kőrisvölgy erdeiből a démonok és az élőholtak seregeit. Tyrande érezte, hogy ehhez segítségre lesz szüksége, így elhatározta, hogy felébreszti az éjelf druidákat ezeréves álmukból. Régi szerelme, Viharhozó Malfurion segítségével Tyrande sikeresen megerősítette a védelmet és visszaszorította a Légiót. Malfurionnak köszönhetően maga a természet ébredt fel, hogy elpusztítsa a Légiót és szövetségesét, az Ostort.

Míalatt az alvó druidákat kereste, Malfurion rátalált arra az ősi börtönkriptára hol testvérét, Illidan sínylődött rabláncra verve. Miután meggyőződött arról, hogy segíteni fogja őket a Légió ellenében, Tyrande szabadon engedte. Noha Illidan valóban Segítette őket egy ideig, később megszökött, hogy saját útját járja tovább.

Az éjelfek beásták magukat és eltökélten folytatták harcukat a Lángoló Légió ellen. A Légió nem tett le tervéről, hogy uralma alá vonja a végtelen forrást, amely immár régóta világfan erejének forrása és az éjelf királyság szíve volt. Ha a Fa ellen tervezett támadásuk sikerrel járt volna, a démonok szó szoros értelmében darabokra szaggathatták volna a világot.

A hyjal-hegyi csata

Medivh irányítása alatt Thrall és Büszkemocsár Jaina – a kalimdori emberi hadak vezére - végül rádöbbentek, hogy félre kell tenniük a köztük levő ellentéteket. Ugyanakkor a Malfurion és Tyrande vezette éjelfek is egyet értettek végre abban, hogy egyesíteniük kell az erejüket az idegenekkel, ha meg akarják védeni a Világfát. Azeroth szövetségre lépett fajai a közös cél érdekében együttes erővel igyekeztek legjobb tudásuk szerint megerősíteni a világfa energiáit. A világ erejével felvértezett Malfurion elszabadította Nordrassil elemi dühét, végleg elpusztítva ezzel Archimonde-ot, és elvágta a Légiót minden kötelékét a végtelen forráshoz. A végső csata a gyökeréig megrázta Kalimdor kontinensét. Mivel már képtelen volt erőt meríteni a forrásból, a Lángoló Légió elbukott a halandó seregek egyesített erejével szemben.

V. fejezet: A Lángoló Légió visszatérése (4/3)

Az áruló lázadása

A Légió kőrisvölgyi inváziója során, végül szabadon engedték a tíz évezrede börtönkriptájában sínylődő Illidant. Noha eleinte próbált együttműködni bajtársaival, nemsokára azonban kimutatta a foga fehérjét, és magába szívta a Gul'dan Koponyájaként ismert nagyhatalmú boszorkánymester ereklye erejét. Eme tettétől Illidan teste démonivá torzult, hatalma viszont a sokszorosára duzzadt, és még Gul'dan néhány emléke is a birtokába került, például a Sargeras Sírjára vonatkozó sziget-labirintus képei, melynek mélyén állítólag ott pihentek Sargeras, a Sötét Titán maradványai.

A hatalomtól és a szabadságtól megittasult Illidan útnak eredt, hogy megtalálja helyét a dolgok jelenlegi rendjében. Mikor szembekerült Kil'jaedennel, az egy visszautasíthatatlan ajánlatot tett neki. Noha tombolt Archimonde hyjal-hegyi veresége miatt, jelenleg yobb gondjai is voltak a bosszúnál. Rádöbbent, hogy teremtménye, a Lidérckirály immár túlzságosan megerősödött, és kicsúszott az irányítása alól, így Kil'jaeden azt parancsolta Illidannak, hogy pusztítsa el Ner'zhult és vele együtt állítsa meg az élőholt Ostort egyszer és mindenkorra. Cserébe elképzelhetetlen hatalmat ígért Illidannak és helyet a Lángoló Légió még életben lévő urai között.

Illidan ráállt az egyezségre, azon nyomban útnak eredt, hogy elpusztítsa a Fagyos Trónt, a Lidérckirály lelkét magába záró jégkoporsót. Tudta, hogy szüksége lesz egy nagyhatalmú ereklyére, ha el akarja pusztítani a Trónt. Illidan elhatározta, hogy a Gul'dan emlékeiből szerzett információkat felhasználva felkutatja Sargeras Sírját és megszerzi a Sötét Titán maradványait. Az előkelők ősi tartozásaira hivatkozva magához hívta a kígyószerű nágákat sötét, vízalatti rejtekeikből. A ravasz boszorkány, Lady Vashj vezette nágák segítettek Illidannak eljutni a Széthasadt Szigetekre ahol állítólag Sargeras Sírja található.

Miközben Illidan útnak indult a nágákkal, Árnydal Maiev, az őrszemek egyik tisztje a nyomába eredt, hogy levadássza. Maiev volt Illidan börtönének őre tízezer esztendőn keresztül, és tetszett neki a gondolat, hogy ismét elfoghatja őt. Illidan azonban túljárt Maiev és az őt követő Őrszemek eszén és minden erőfeszítésük ellenére mégiscsak megszerezte Sargeras Szemét. A nagyhatalmú Szemmel a birtokában Illidan az egykori varázsló városba, Dalaranba ment. A város mágikus erővonalaival felerősítve a Szem segítségével pusztító varázslatot szórt a Lidérckirály erődjére, a távoli Északszirt kontinensén álló Jégkorona citadellára. Illidan varázslata áttört a Lidérckirály védelmén és szétzilálta a világ tetején álló kontinenst, ám varázslata az utolsó pillanatban megszakadt, mikor testvére Malfurion és Tyrande főpapnő Maiev segítségére siettek.

Illidan tudta, hogy Kil'jaedennek nem fog tetszeni, hogy kudarcot vallott a Fagyos Trón elpusztítására tett próbálkozása, ezért egy pusztasággá vált dimenzióba menekült, a Külsőföldre: az orkok egykori otthonának, Draenornak maradványaira. Ott aztán kitalálhatta, hogyan kerülje el Kil'jaeden haragját és megtervezhette következő lépését. Miután sikerült megállítaniuk Illidant, Malfurion és Tyrande hazatértek Kőrisvölgy erdejébe, ahol tovább őrködtek népük felett. Azonban Maiev, aki nem adta fel ilyen könnyedén, követte Illidant a Külsőföldre az igazságszolgáltatás eltökélt szándékával.

A vérelfek lázadása

Az élőholt Ostor ekkora már gyakorlatilag teljesen megfertőzte Lordaeront és Quel'Thalast, helyükön pedig megszülettek a megmérgezett Ragályföldek. A Szövetség ellenálló haderejéből csak néhány elszigetelt csoport maradt. Az egyik ilyen csoportot, amely főleg nemes elfekből állt, a Naplovas dinasztia utolsó képviselője, Kael'thas herceg vezette. Kael, aki maga is igen ytudású varázsló volt, nem bízott már a szétesőben lévő Szövetségben. A hazájuk elvesztését sirattó nemes elfek elhatározták, hogy elpusztított népük iránti tiszteletből attól kezdve vérelfeknek nevezik magukat. Miközben azon fáradoztak, hogy az Ostort visszaszorítsák, hihetetlen kínokat kellett kiállniuk, mivel már nem fértek hozzá a Napkúthoz, ami addig táplálta őket. Kael elkeseredetten kutatott valami után, ami gyógyírt jelenthetett volna népének mágiától való függőségére és végül egy addig elképzelhetetlen dologra szánta rá magát: magához ölelte fajának az előkelőktől rájukmaradt hagyatékát, és csatlakozott Illidanhoz valamint az őt követő ákhoz, abban a reményben, hogy talán így rátalálhat egy új mágikus forrásra, ami táplálhatná őket. A megmaradt Szövetséges haderők vezérei ezért a lépésükért árulónak bélyegezték a vérelfeket és véglegesen száműzték őket.

Mivel nem maradt más hely, ahova mehettek volna, Kael és vérelfjei követték Lady Vashj-ot a Külsőföldre, hogy segítsenek neki szembeszállni Maievvel, az Őrszemmel, aki végül mégis fogságba ejtette Illidant. A ák és a vérelfek egyesült erővel legyőzték Maievet és kiszabadították Illidant. A Külsőföldet bázisként használva, Illidan összegyűjtötte seregeit, hogy újabb csapást mérhessen a Lidérckirályra és az erődjére, a Jégkoronára.

V. fejezet: A Lángoló Légió visszatérése (4/4)

Belháború a Ragályföldeken

Ner'zhul, a Lidérckirály tudta, hogy kevés ideje maradt. A fagyos trónba börtönözve sejtette, hogy Kil'jaeden elküldi majd ügynökeit, hogy elpusztítsák őt. Illidan varázslata yon komoly károkat okozott, megrepesztette a fagyos trónt, így a Lidérckirály hatalma napról napra csökkent. Kétségbeesetten próbálta menteni magát, ezért magához hivatta leghatalmasabb halandó szolgáját, Arthas herceget, a halállovagot.

A Lidérckirály gyengesége miatt Arthas saját hatalma is megfogyatkozott, aminek következtében kitört a polgárháború Lordaeronon. Szélfutó Sylvanas, a sikítószellem, a megmaradt élőholt haderő felének parancsnoka magához ragadta az élőholt birodalom irányítását. Arthas, a Lidérckirály hívásának engedelmeskedve kénytelen volt az Ostort helyettesére, Kel'Thuzadra bízni miközben a háború már a Ragályföldek egészére kiterjedt.

Végül Sylvanas és a magukat Elhagyatottaknak nevező lázadó élőholtak elfoglalták Lordaeron romba dőlt fővárosát. A romváros alatt az Elhagyottak felépítették saját főhadiszállásukat és megesküdtek rá, hogy legyőzik az Ostort és elűzik földjeikről Kel'Thuzadot és talpnyalóit.

A legyengült, de urát bármiáron menteni igyekvő Arthas eközben megérkezett Északszirtre, ám Illidan ái és vérelfjei már vártak rá. Arthas és nerubián szövetségesei kénytelenk voltak versenyt futni Illidan haderőivel, hogy időben elérjék a Jégkorona-gleccsert és megvédhessék a fagyos trónt.

A Lidérckirály diadala

Minden gyengesége ellenére Arthas végül megelőzte Illidant és elsőként jutott el a fagyos trónhoz. Rúnakardját, a Fagysiratót használva Arthas széttörte a Lidérckirály jeges börtönét és ezzel kiszabadította Ner'zhul mágikus sisakját és mellvértjét. Arthas saját fejére helyezte a mérhetetlen hatalommal bíró sisakot és ezzel ő lett az új Lidérckirály. Ner'zhul és Arthas lelke egyesült, egyetlen, minden képzeletet felülmúló hatalommal bíró lénnyé változva, ahogy azt Ner'zhul végig tervezte. Míg Illidan és harcosai kénytelenek voltak visszavonulni a Külsőföldre, addig Arthas a világon valaha létezett egyik leghatalmasabb entitássá vált.

Arthas, az új és halhatatlan Lidérckirály, jelenleg Északszirten él, állítólag a Jégkorona citadella újjáépítésén fáradozik. Hű helyettese, Kel'Thuzad a Ragályföldeken állomásozó Ostor csapatok parancsnoka. Sylvanas és a lázadó Elhagyottjai egyedül a Tirisfal Ligetet, a háború dúlta királyság egy kicsiny részét uralják.

Régi gyülölködés – Kalimdor gyarmatosítása

Noha a győzelem az övék volt, a halandó fajok egy háború tépázta világban találták magukat. Az Ostor és a Lángoló Légió szinte teljesen elpusztította a Lordaeroni civilizációt és kishíján Kalimdor is erre a sorsra jutott. Az erdők gyógyításra, a régi sérelmek az eltemetésükre, az otthonok pedig az újjáépítésre vártak. A háború mindegyik fajt mélyen érintette, de most önzetlenül fogtak össze egy új kezdet reményében, amelynek alapja a Szövetség és a Horda között kötött törékeny béke lett.

Thrall Kalimdor kontinensére vezette az orkokat, ahol tauren bajtársaik segítségével új otthont teremtettek. Új hazájukat Thrall meggyilkolt apja után Durotarnak nevezték el, majd nekiláttak, hogy újjáépítsék egykori dicső társadalmukat. Most, hogy a démoni átok végetért, a Horda a korábbi hadi gépezetből egy laza szövetséggé változott, amely a hódítás helyett sokkal inkább a túlélést és a jólét tűzte ki maga elé célként. A nemes taurenek és a sötétlándzsa törzs ravasz trolljainak segítségével Thrall és az orkok népe egy új, békés korszak elé nézett saját földjükön.

A megmaradt Szövetséges erők Büszkemocsár Jaina vezetése alatt Kalimdor déli részén telepedtek le. A Porlepte-öböl keleti partján építették fel Theramore zord kikötőerődjét, majd az emberek és törp szövetségeseik vállvetve igyekeztek túlélni egy olyan vidéken, ami állandó veszélyeket rejtett számukra. Noha Durotar védői és Theramore katonái megtartották a köztük fennálló békét, ez a törékeny nyugalom nem tartott sokáig.

Az orkok és emberek közötti ingatag lábakon álló béke felbillent, amikor egy hatalmas Szövetséges flotta jelent meg Kalimdor partjainál. Ez a flotta, Büszkemocsár Daelin Főadmirális, Jaina édesapjának vezetése alatt még azelőtt hagyta el Lordaeront, mielőtt Arthas elpusztította a királyságot. Hosszú és kimerítő, hónapokig tartó hajóútja során Büszkemocsár admirális végig a túlélő Szövetséges haderők után kutatott.

Büszkemocsár armadája komoly fenyegetést jelentett a régió stabilitására nézve. A második háború ünnepelt hőseként Jaina apja a Horda esküdt ellensége volt és feltett szándéka volt, hogy elpusztítja Durotart, mielőtt az orkok megvethetnék lábukat a kontinensen.

A főadmirális rettenetes döntés meghozatalára kényszerítette Jainát: támogassa őt az orkok elleni hadjáratban, elárulva ezzel újdonsült szövetségeseit, vagy szálljon szembe saját apjával, hogy megőrizze a Szövetség és a Horda között végre-valahára megvalósult törékeny békét. Jaina sokáig vívódott magában, de végül ez utóbbit választotta és segített Thrallnak legyőzni elvakult apját. Sajnálatos módon Büszkemocsár admirális életét vesztette a csatában, mielőtt Jaina békét köthetett volna vele, vagy bebizonyíthatta volna, hogy az orkok immár nem a korábban megismert vérszomjas szörnyek. Hűségéért cserébe az orkok szabad elvonulást biztosítottak Jaina csapatainak, melyek így biztonságban hazatérhettek Theramore-ba.

Atom feed | HálóZsák képregények | 2003 óta