A korábbi cikkek ebben a témában ezen a linken érhetőek el.

Amennyiben valaki ezt a cikksorozatot többé-kevéssé a megjelenéskor olvassa, az könnyen felidézheti, hogy milyen jóslattal éltem 2014 kezdésével kapcsolatban. (Már csak azért is, mert egyrészt ideális esetben annak megjelenése óta egy hét telt el. És mert úgy október óta folyton ezt hajtogatom valamilyen formában.) Azt írtam, hogy 2014 gyengén indul, és ez teljességgel be is vált. Arra viszont én se számítottam, hogy a 2011-es januári toplista számai fogadnak 2014 első hónapjában.

Ugyanis ismét az a helyzet állt elő, hogy a százezer felettiek részlege kimerül az első helyezettben. Ami természetesen a Batman v2 aktuális füzete, melyet a Detective Comics 27. száma követ majdnem 27e példányos lemaradásban, 88e eladott darabbal. És nyolcdolláros árral.
Ha esetleg nem ugrik be valakinek rögtön, hogy mi állhat a mögött, hogy 100 oldalasra bővítették ki a 27. füzetet, amikor az igen távol áll mindenféle kerek számtól (hacsak nem hármas számrendszerben gondolkozunk): eredetileg a Detective Comics v1. 27-ben debütált a Denevérember. És bár egy részem szívesen írná, hogy a nyolcdolcsis ár rablás egy sima ünnepi kiadványért – ami egyben Batman 75. születésnapját is hivatott üdvözölni –, az igazság az, hogy a DC egy nagyon jól összerakott füzettel készült az alkalomra, ami nem csak egy újszerű eredettörténetet ad az olvasóknak (hogy ez kinek mennyire tetszik, tényleg ízlés dolga), de még a leges-legelső Bat-sztori modern feldolgozása is helyet kapott benne.
Mondjuk attól egy öt- vagy hatdolcsis ár vevőbarátibb lett volna. Meg valószínűleg nem tartotta volna az év egyik legfontosabb DC-s különszámát messze 100e példány alatt, hanem megkapta volna az őt illető 200e feletti olvasószámot. Szóval azért szerkesztői hülyeség itt is akadt. Mármint az igencsak botrányos(an, arcpirítóan, megalázóan szexista) Miller-féle borítón kívül, amit azért még két-három éve egy értelmesebb szerkesztő csuklóból kihajított volna a szemétbe egy külön reklámkampány készítése helyett.

Ha valaki esetleg azon kb. egy tucat ember közé tartozik, aki nem a Marvel alkalmazottja és mégis szeretné, hogy a fővonalas Avengers-címek sora kereken tízre bővüljön, annak nagy szerencséje van: a Marvel ezt a hónapot választotta arra (lehet, azt hitték, majd bezsebelik a hagyományosan lassabb piacot), hogy útjára indítsa az Avengers Worldöt, ami gyakorlatilag a JLI (Justice League International) marveles kiadása: a Bosszú Angyalai világszerte hárítják el az amúgy többnyire New Yorkot favorizáló fenyegetéseket. És… és igazából közel sem annyira horrobilisen rossz, mint az ember sejtené a tizedik rókabőrről. Jelenlegi állás szerint amúgy ez lesz a franchise harmadik központi pillére a havi sorozattá váló Avengers v5 és New Avengers v2 mellett, és ezt is Hickman írja… részben.
(Habár a második szám is szerepel a listán – csak sokkal lejjebb –, most nem térek ki rá, mert most az ötödik heti füzeteknek szinte nulla idejük volt arra, hogy vevőkre találjanak.)
A Marvel menet közben folytatta a hülye számozások időszakát, ami sajnos nem egy Monty Python krokit takar, hanem a valóságot. A 25. Superior Spider-Man után a harmadik legsikeresebb füzetük az All New B-Men 22.NOW!-adik füzete, de a felső huszonötben ott van még egy Guardians of te Galaxy v3 11.NOW! is.
Amúgy ha valaki nem tudná: a „NOW!” részt hangsúlyosan és legalább tizenöt decibellel hangosabban kell kiejtenünk, mint a maradékot, mert csakis így adhatjuk át a hallgatóságunknak a megfelelő hatóerejű NOW!-ságot. Emellett a B-Ment leszámítva minden „All New” előtagot erőteljes karmozdulatoknak és felettébb lelkendező hanghordozásnak kell kísérnie. Ez is természetesen a NOW!-ságunkat erősíti.

Ha azt hittük, hogy a Worlddel megúsztuk az Avengers-részleg bővülését, akkor még nem ismerjük eléggé a Marvel marketinges részlegét, akik ugye sok mindenhez nem értenek. (Ami önmagában nem meglepő, elvégre a marketingeseknél az emberi lényként való gondolkodás teljes hiánya szakmai előfeltétel.) Köztük ahhoz sem, hogy meddig kell ütlegelni a döglött lovat. (Ez egy angol szólásmondás borzalmas tükörfordítása volt. Elnézést érte.) Szóval bedobtak még egy új ongoingot, ami a (széles karmozdulat) All New Invaders címet kapta.
De nem csak ez emlékeztet minket a túlhajszolt franchise-okra, hiszen kapunk egy új Deadpool-minit is Night of the Living Deadpool címen. Talán mindent elmond róla, hogy az IGN is csak hatosra tudta értékelni. (Ha nem lenne érthető: az IGN az a hely, ahol mindenről, a világ legrosszabb dolgairól is jót kell írni, mert kifejezetten ezért fizetik őket. Szóval ha valamire 60%-ot adnak, kikövetkeztethető, mit érhet igazából.)

Esetleg feltűnhetett, hogy a nagy decemberi első helyezett nem igazán tűnt még fel a cikkben. Ehhez valószínűleg nagyban hozzájárul, hogy az Origin II 2. száma megfelezte az első eladásait. Stílusosan fogalmazva: „Nuff said!”

A kicsik kötegét kis meglepetésre a Walking Dead vezeti. Kétszer is, mivel a mostani 12 részes történet elvileg kéthetente jelenik meg. Mögötte pedig a Sagának hála az Image elviszi a teljes dobogót.
A negyedik helyre a Dark Horse futott be, de nem Star Warsszal, hanem egy új Serenity-minivel, ami a Leaves on the Wind címet viseli. Az IDW újfent a pónikkal tűnik fel elsőként, amivel érdekes kontrasztot mutat a mögötte lévő Archie zombi kiadása.
Közben a Boom! Sudios tovább feji az Adventure Time-ot, rögtön három kiadványuk is volt ez alatt a cím alatt. És ezzel megint közeledtek egy kicsit a még mindig gyengélkedő Dynamite-hoz.

Az, hogy a diamondos kötetlista mennyire nem tartogat semmit, talán az szemlélteti a legjobban, hogy az első két helyezett a Saga és a Walking Dead első tpb-i 4e példánnyal. Ugrunk is a könyvesbolti listára, ahol mindenki totális döbbenetére nem a Walking Dead vezet. Sőt, az első háromban sincs benne. Helyette a Naruto legújabb kötete (a hatvannegyedik, amivel oldalszámra lassan utoléri az Action Comicsot…) és két Attack on Titan trónol a dobogón. Bizony, egy másik Titan-kötet is felbukkant a listán az első mellett. Döbbenet.
Mögöttük már ott sorakozik a Walking Dead-trió két compendiummal és az új tpb-vel, ami után egy kis Batman, majd még több keleti jön. Ezzel a lista szinte már-már a régi könyvesbolti egyensúlyi állapotot mutatja.

Januárban mindkét nagy kiadó egyaránt 106 új kiadvánnyal örvendeztette meg az olvasókat, és mint eddig, most is a Marvel használta ki jobban ezt: 34/37%-ot (bevétel/példányszám) termelt a DC 28/30%-ával szemben.
A kicsik közül az Image visszavette toronymagas vezető szerepét, de az IDW is elég kényelmesen ott maradt a Dark Horse előtt. A Dynamite és a Boom! Studios között pedig immár csak fél százalék maradt.
A karácsonyi szezonban valamiért gyengélkedő Eaglemoss lehet, hogy csak januárban könyvelte el a bevételeit, mert hirtelen két százalék felett találjuk, amivel toronymagasan veri az egyszázalékosok közé visszatérő Vizt és az itt ritka vendégnek számító Avatart. Érdekes módon a Zenescope is közel volt most a bűvös határhoz, közelebb, mint a tavalyi csodakiadó, a Valiant.

A 2013. decemberi listánál láthattuk, hogy a Diamond kötetes értékesítése nem igazán tükrözte a karácsonyi vásárlási lázat. A januári pedig még siralmasabb azzal, hogy még ebből is faragott egytizedet. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a füzetek majdnem hat százalékot estek, megkapjuk az év első hónapjának nem túl kecsegtető eredményét: közel nyolcszázalékos visszaesést. Ami önmagában még nem lenne nagy baj, ha a füzetek nem lennének ennyire mínuszban. Legalábbis kétséges, hogy a Forever Evil hiánya ekkora lyukat ütött volna az eladásokon.
Mivel 2013 januárja sem volt különösebben erős, így a vele való összehasonlítás – ami nem meglepő módon az éves gördülő statisztikával is megegyezik – közel sem ennyire vészes. A füzetek bevétele itt szinte semmit sem változott, ám riasztó, hogy a példányszámok majdnem nyolc százalékot estek. Ez persze mutatja, hogy egy év alatt átlagosan mennyit emelkedtek az árak, főleg a két nagynál. Mégis a kötetek azok, amik kialakítják az ötszázalékos bevételzsugorodást. Ám ezek hatása már lassan annyira elenyésző, hogy lassan igazából csak megszokásból foglalkozunk velük. Ebből is látszik, hogy ez a piac szinte teljesen átvonult a könyvesboltokba.

A cikk végére pedig pár szokványos link:
Top 300 képregényfüzet
Top 300 képregénykötet
Kiadók piaci részesedése

A korábbi cikkek ebben a témában ezen a linken érhetőek el.

Habár e sorok megjelenésekor már bőven 2014 márciusát írjuk, mégis ez a cikk az, amiben búcsút intünk a 2013-as esztendőnek az amerikai képregényes eladások listájának elemzése terén. Lássuk hát, hogyan alakult a helyzet a tengerentúlon ebben a pici, ám számunkra oly kedves szegmensben.

Szinte hihetetlen, de azok után, hogy a Walking Dead (a 100. számával és annak számtalan variáns borítójával) a 2012-es füzetes lista élére ugrott, 2013-ban majdnem pontosan megismételte ezt. Csak most a 115. számmal. És ha nem lett volna a Saga, akkor megint az első tpb-je állna az éves összesített Diamond-kötetlista elején. Ám így is eléggé hamar kijelenthetjük, hogy az Image ismételten egy remek évet zárt maga mögött, mindössze két franchise-nak (de főleg a Walking Deadnek) hála. Hogy szám szerint mennyire, a cikk második felében még kitérünk.

Habár az egyes hónapok listáin a DC több füzetet küldött a felső tízbe, mint állandó vetélytársa, az éves összesítésben mégis a Marvel volt az, amelyik hat kiadványt a magáénak tudhat itt a DC három füzetével szemben. Ráadásul utóbbiak közül kettő egyazon sorozathoz, a Superman Unchainedhez kötődik, a harmadik pedig talán az év legnagyobb csalódása, a Justice League of America v6 (vagy v2, ki hogy nézi) első száma volt. A Marvel természetesen szintén első számokkal szállt harcba, ám ezek már többé-kevésbé sikeresnek elkönyvelhető szériák kezdéseit takarják. Ezek közül talán leginkább a Superior Spider-Man emelkedik ki, amely egy-két kósza feltörekvőt leszámítva a kiadó vezető sorozata volt egész 2013-ban – már ha az olyan eseményeket, mint az Age of Ultron vagy az Infinity nem számoljuk.

A DC legnagyobb vigasza az lehet, hogy ők szolgáltatják a legstabilabb sorozatot a lista elejére. Természetesen a Batman v2-ről van szó, amelynek 15 számából 13 az első ötvenben található, és csak kettő esett 100e példány alá.
Batman amúgy is az év legerősebb füzetes franchise-a volt, a Sötét Lovag kismillió sorozatából 94 füzet szerepel az éves toplistán (ami ezer darabos a szokásos havi 300 helyett), amellyel még az Avengersek összes inkarnációját is megelőzi. És ebbe most csak az öt fő Batman-címet (Batman v2, Detective Comics v2, Batman Incorporated v2, Batman & Robin v2, Batman: The Dark Knight v2) számoltuk bele, ami ellen a Bosszú Angyalai kilenc ongoinggal (Avengers v5, New Avengers v2, Might Avengers v2, Secret Avengers, Avengers Assemble, Young Avengers v2, Avengers AI, Avengers Arena, Uncanny Avengers) szálltak ringbe… hogy aztán rútul kikapjanak. Pedig őket egy sokkal kedveltebb (meg legyünk őszinték: bugyutasága ellenére is ezerszer jobb) mozi hajtotta, mint a Denevérembert.

A Marvel—DC tengelyen kívüli élet meglehetősen szerény az éves toplistán, hiszen az ezerből összesen 92 cím az, amelyet nem ők birtokolnak. És ha még az Image-et, a harmadik legnagyobb kiadót is kivesszük, a helyzet még siralmasabb, mert a legnagyobb indie-knek is alig negyvenhárom füzet jutott egész évre. És az utolsó befutó hely annyira nem volt elérhetetlen a maga alig 28e példányos szintjével.
Ha csak ezt a szűkített listát nézzük, a felső rész alapján még egyértelműbb az Image dominanciája a kicsik között: a top10-ből 9, a top25-ből 20 hely az övék. A Dark Horse legsikeresebb címe egyértelműen a Lucas-vázlatból készített Star Wars-mini lett, amit a Star Wars ongiong (melyet nemsokára le kell állítaniuk, miután a Disney visszavette a licencet) követett. Érdekes módon utánuk a Valiant töri meg először az Image-sort a Unity című csapatsorozatuk első számával. De a gyereksorozatok se panaszkodhatnak, hisz a Boom! Studios Regular Show-ja és az IDW Powerpuff Girlse is egész magasan van, ráadásul utóbbi kiadó My Little Pony-sorozata is feltűnik még az összesítésben.
A negyedik leggyakoribb kiadó a kicsik közül az Aspen, akik az év során számos új sorozatot indítottak egydolláros (vagy csak nagyon olcsó) első számokkal, amik példányszám tekintetében előkelő helyre emelik őket ezen a listán. Velük szemben az Archie és a Dynamite is a Valiant-hoz csatlakozik ama tekintetben, hogy egy-egy kiadványukkal emlékeztetnek itt minket a létezésükre. Előbbi az Afterlife with Archie című sajátságos mini, utóbbi pedig az újragondolt Red Sonja első számával. A Boom! pedig mindannyiukat megelőzi a maga kettő darabjával: a fent említett Regular Show mellett a Sons of Anarchy első száma jutott be 937. helyen.
(Amúgy ha esetleg érdekel valakit, a darabszámos toplista: Marvel 498 – DC 410 – Image 49 – Dark Horse 18 – IDW 15 – Aspen 5 – Boom! 2 – Archie/Dynamite/Valiant 1)

Habár a 2013-as évben a piacot továbbra is a két nagy határozta meg, az esztendő mégis az indie-k előretöréséről szólt, amik közül is kiemelkedik az Image továbbra is töretlen Walking Dead dömpingje. Vagyis hiába örülhettek a Marvelnél, hogy a bevétel tekintetében 33,5%-ot hasítottak ki az ágazat 517 millió dollárt érő tortájából a DC 31%-ával szemben, kettejük összesen két százalékkal kevesebbet tesznek ki, mint a 2012-es összesítésben. És a maradék két százalékot egyáltalán nem a 7,3-ról majdnem pontosan 8%-ra erősödő Image viszi el (hiszen a Walking Dead már 2012-ben is erre a szintre repítette őket), hanem eléggé megoszlik a kicsik között. Ott van az erősödők között a Dark Horse, a majdnem egyötödöt bővülő IDW és a Boom! Studios is.
Persze szerepet játszik az indie-k nyomulásában a Valiant feltűnése is, amely 2012-es debütálásakor a felső tíz közelében sem volt, 2013-ban meg a maga 0,98%-ával bejutott a tíz legtöbbet kereső amerikai képregénykiadó közé. Ami, akárhonnan is nézzük, hatalmas siker. Meg persze ötmillió dollár a kasszába.

Ahogy azt már megszokhattuk, a bevétel alakulását megint csak jórészt a füzetes eladások uralták. Habár a piac példányszámok tekintetében még hét százalékot sem növekedett, az általános árnövekedésnek hála 10%-kal több pénz folyt be belőlük, ami a kötetek hatásával kiegészülve összesen 9,04%-os bevételemelkedést hozott erre a naptári évre.
Az áremelés hatását talán jobban szemlélteti az, hogy darabra szinte pontosan annyi kiadvány fogyott, mint 1999-ben (ami ugye egy eléggé gyenge időszak volt, közvetlen a nagy összeomlás után), a bevételek mégis 50%-ot nőttek. Mielőtt azonban átkozódni kezdenénk a nagyvállalatok pénzéhségét illetően, tegyük hozzá, hogy az infláció ezen időszak alatt 40%-os volt.
Ugyanakkor mégis csapjuk hozzá ehhez az egész gondolatmenethez, hogy a kilencvenes évek során a képregények ára megduplázódott, és azóta is egy viszonylag nehezen fenntartható szintet ütnek meg.
De legalább ezen maradtak és nem szállt el a kiadók agya egy még drasztikusabb áremeléssel.

Persze a fenti számok közel sem fedik le az egész piacot. Elvégre Észak-Amerikában a képregény-eladások közel fele a könyvesboltokon keresztül történik. Vagyis a nagy kétezres évek eleji tpb-őrület nem tett mást, mint a szakboltokból átköltözött a szélesebb körben elérhető csatornákra. Az ottani részarányok és bevételek eléggé másként alakulnak, ami még jobban felboríthatja a fentebb látható erőviszonyokat, és jó eséllyel az indie-k javára.

Nem mehetünk el a digitális képregények mellett sem… Annak ellenére, hogy sokak várakozásával ellentétben ez a szegmens 2013-ban eléggé beleállt a földbe. Annyira, hogy a Diamond be is szüntette 2014 elejétől a digitális értékesítést, vagyis a comiXology lassan monopol helyzetbe jut (vagy már jutott, ha leszámítjuk az egyes kiadók saját digitális áruházait). Jelenleg a szakma eléggé borúlátóan áll ehhez az egészhez, annak ellenére, hogy az USA-ban és Kanadában eddig soha nem látott mértékű tabletforradalmat várnak.

Hogy mindezek alapján pedig mire számíthatunk 2014-ben…? Csak találgathatunk. Nagy az esély egy gyenge kezdésre, amit a szokásos év eleji gyengélkedésen túl tovább fokozhat az, hogy ha valamikor is visszacsap a DC nagy pénztárcaölő 3D-s akciója, akkor az az első naptári negyedév lehet. Mindezek mellett vagy ellenére a bővülés szinte garantáltnak látszik, ám az üteme az eddigi tendenciák alapján érezhetően alacsonyabb lesz az ideinél (vak tipp alapján 4-5% környéki, esetleg kicsit alacsonyabb), ám ez az USA gazdasági helyzetétől függően drasztikusan változhat akármelyik irányba. És persze ott van még az is, hogy 2014-ben ismét irdatlan mennyiségű képregényfilm kerül a mozikba, amik a könyvesboltokban komoly, a Diamond hálózatában talán mérsékelt fellendülést hozhatnak nyár folyamán. Ám, hogy egy klisével éljünk… ezt majd az idő eldönti.

És a cikk végén pár link:
Top 1000 képregényfüzet
Top 1000 képregénykötet
Kiadók piaci részesedése

A korábbi cikkek ebben a témában ezen a linken érhetőek el.

A 2013-as esztendő amerikai képregényes listaelemzései igen nagy arányban szóltak arról, hogy éppen milyen aktuális hülyeségük miatt írtam egész bekezdéseket a DC-ről. Elismerem, a cikksorozatot régebb óta olvasóknak hiányérzetük támadhatott emiatt, elvégre amióta csak mennek ezek az elemzések, nagyrészt a Marvel állt a különböző füstölgések és kirohanások célkeresztjében.
Most jó hírem van az ő számukra: a hosszas DC-gyalázás után ismét visszatérhetünk a Marvel szapulásához. Legalábbis a mostani cikk erejéig.

Tegyük fel, hogy mi most egy nagy szórakoztatóipari kiadó vagyunk, akik egyszer a múltban elkövettek egy viszonylag súlyosnak elkönyvelt hibát és kiadtak egy olyan terméket, amely egy bizonyos franchise-unk rajongóinak szemében meglehetősen negatív visszhangra lelt. Mi ilyenkor a logikus lépés?
Nos, ha mi vagyunk a Marvel, akkor a jelek szerint az, hogy folytatjuk. Mert ha egyszer nem jött össze, hátha másodszorra… még jobban nem jön össze?
Valami ilyesféle logika állhatott a Wolverine: Origin, vagy ahogy igazából nevezték, az egyszerűen csak Origin című mini közvetlen folytatása, az igen elmés című Origin II mögött. Aminél már a címen nehéz túljutni, hiszen ez csak egy hajszállal jobb talán, mint az X-Men: The End 2 és 3 volt. (Igen, egy sorozat, ami mindent lezárt. Majd megint. Majd még egyszer még jobban.) Mert ha belegondolunk, akkor már ugye ha egyszer elmeséltük az eredetsztorit, az origót, akkor nem igazán tudjuk azt egy még eredetebb sztorival folytatni.
De most nem is a szemantika a lényeg, elvégre amerikai képregényekről beszélünk, ahol ez jelentéktelen. Hanem arról, hogy elolvasva a füzetet, ez pontosan nulla tartalmat szolgáltat az eredeti minihez képest, és ez alól az sem mentség, hogy egy első számról van szó. Ennek ellenére természetesen – egy jól megtolt reklámkampánynak hála, és mert megint egy rozsomákos első számról van szó – az első helyre jutott 131e példánnyal… Ám attól még a folytatásától sok jót ne várjunk. (Spoiler: a második már ennek a felét se tudta.)

De a második helyezett sem tűnik barátságosabbnak. Az Avengers 24.NOW!-adik számáról van szó… és igen, a „24.NOW!” a számát jelöli. Ezt próbálja valaki kimondani angolul sorszámként. Aki megkísérelte, nyugodtan törölje le most a monitorát/kijelzőjét/vele szemben ülő arcát.
Ez a füzet elvileg egy újabb „all-new” beugrópont, kifejezetten új olvasóknak. Papíron. Ugyanis ezt az elméletet talán egy hangyányit megdönti az a tény, hogy ez a füzet az Infinity című félsikeres event epilógusa akar lenni. Mert hát mi is vonzana jobban egy új olvasót, mint egy történet utózöngéje. Ez olyan, mintha az új Dallas szériát a régi sorozat legutolsó epizódjával reklámoznánk valakinek.
De hát ez a Marvel, ahol a hülye marketinges nem vész el, csak előléptetik. Csak ugye erről a tényről a DC még náluk is hülyébb marketingesei, szerkesztői, vezetői mellett most jó pár hónapra megfeledkeztünk. Milyen kedves tőlük hát, hogy emlékezetünkbe idézik?

Amúgy ha már szóba került a DC, ők összehoztak egy egész aranyos kis vonatot a harmadik és nyolcadik helyek között, melyet a Batman v2 nyit (nem meglepő módon) és a JLA v5 zár (szintén nem meglepő módon). A kötegben találunk még Forever Evilt (döbbenetes, hogy ennyien veszik), Superman Unchainedet (döbbenetes, hogy nem csúszott) és Harley Quinn első számot (döbbenetes, hogy nem is leplezik, hogy Way Deadpoolját másolja, mert mint tudjuk, az aaaaakkora siker volt).

Alattuk Marvel-fronton egyelőre helyreállt a rend, hiszen a Superior Spider-Man ismételten az X-ek felett található, akik cserébe nem kicsit megelőzik már a nem NOW!-adik számozású Angyalokat is. Amik között amúgy akad egy New Avengers v2 13.INH számú is. Valószínűleg Hickman elveszíthetett egy fogadást a szerkesztőségben és emiatt a lehető legidiótább számozást kellett adnia a füzeteknek a .1-es őrület óta.

Apropó…

Pókember-fronton a Marvel kiadott egy minit, ami Peter Parker sajnálatos, ámde már kanyarban lévő visszatértét készíti úgymond elő. Na mármost ezt még a kilencvenes években is egy Lost Episode vagy hasonlóan alacsony fantáziájú címet viselő minisorozatban tették volna. De nem most. (Elnézést: MOST!) Nem, az új Marvel végeláthatatlan NOW!-ságában nem hagyhatja, hogy a címek mindenfelé grasszáljanak, ezért az egész sztorit Amazing Spider-Man 700.1 és 700.5 között adták ki. Hogy miért nem lehetett ezt akkor egy OGN-ben ugyanezért a húsz dolcsiért, reklámok nélkül, ne kérdezze senki. NOW!-logika.

A nagyokon kívüli élet szokás szerint a Walking Deaddel indul és nem meglepő módon a Sagával folytatódik, csak ezt követi a Star Wars negyedik epizódjának Lucas-féle vázlatából készített mini, ami a biztonság kedvéért kapott egy nulladik számot is. (Abban ugyan mi van, a vázlatkönyv elejére vésett bevásárlási lista?)
A Dynamite egy érdekes kísérlettel kúszott fel a hetedik helyre. A címe Legenderry, a lényege pedig, hogy Vampirella, Vörös Sonja, a Zöld Lódarázs és Fantom besétálnak egy bárba… vagyis egy steampunk környezetbe. Igazából egyiküket sem ragadták ki a saját világából, egyszerűen csak ezek a figurák egy új kiadásai steampunk környezetben. Nincs semmi világvégével fenyegető veszély, se egy ellenség, ami ellen össze kell fogni, csak ők egy steampunk környezetben lébecolnak, és kész. Ami most vagy az egyik legnagyobb sikerük lesz, vagy a legfeleslegesebb minisorozat az Ultimate Origin óta.
Az IDW továbbra is erősen a pónikkal nyomul, melyet az utolsó(?) Locke and Key mini is erősít, de a TMNT már a Boom! Studios Adventure Time-jának szintjén lebeg.

Habár logikusan azt gondolnánk, hogy decemberben a kötetes lista valami kiemelkedően jót mutat majd, hiszen egy könyv – akkor is, ha képregény – mindig jó ajándék, eléggé elkeserítő képet kapunk a Diamond kötetes listája láttán, ugyanis nincs rajta semmi kiemelkedő. Első helyen az új Fables, alatta az új Adventure Time, csak harmadik helyen találunk valami nem gyűjteményest: Darwyn Cooke új Parker-feldolgozását. Amit újabb általános tpb-k követnek. Köztük a teljes Marvel Zombies-gyűjteménnyel egy kötetben, amit az omnibusok szokásos száz dolláros ára helyett 125-ért adnak. Mert ha egyszer már sikerült öt sorozaton keresztül fenntartani egy gyenge ötlet még gyengébb kivitelezését, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy elég ostoba akad, akik megveszik még egy kicsit többért is.
Ha meg a könyvesbolti listából indulunk ki, akkor Észak-Amerikában sokan kaptak karácsonyra teljes Walking Deadet, ugyanis a két compendium kéz a kézben ücsörög a lista élén, mögöttük a legújabb, majd az első tpb-vel. Azután pedig Batman jön. Sok. Sokféle. De a lényeg, hogy a Bőregér benne legyen a címben. Ez alatt akadnak olyan klasszikusok, mint Miller nagyon jó(nak mondott) Dark Knight Returnse és Moore Killing Joke-ja, de Snyder új kötetei is szépen teljesítettek. Mangának már nem is nagyon akadt hely a szokásos első Attack on Titan-köteten túl, ami a jelek szerint annyira bejött az amerikaiaknak, hogy a többire már nem is igazán kíváncsiak sok-sok hónap óta.

A kiadók versenye igazából a két nagy szintjén most teljesen érdektelen volt, év vége vagy sem, teljesen szürke módon folytatták mindennapjaikat. A Marvel ismét 35/27 (bevétel) és 36/31 (példányszám) százalékarányban verte ősi riválisát – pedig az 118 újdonságot adott ki a Marvel 102-jével szemben. Az IDW döbbenetes módon beelőzte az Image-et, ami mögött elég szorosan ott volt a Dark Horse is. Persze az Image ezt a sokkot valószínűleg a könyvesboltokból visszajövő nagyon sok számjegyű csekkeknek hála egész könnyedén kiheverte.
A Dynamite most egész jó úton halad a felé, hogy lassan igazi komoly csatákat vívjon a Boom!-mal, miközben a Valiant ismét megugrotta az egyszázalékos lécet. Úgy, hogy ez közben most a figuraértékesítő Eaglemossnak nem sikerült. A karácsonyi szezonban.
Talán az, hogy a novemberhez képest mért változás összességében 0,03%, megfelelően szemlélteti, mennyire nem történt semmi egy hónap alatt. Ami viszont nagyságrendekkel érdekesebb, hogy ez a fentebb említett gyatra diamondos kötetlista 20%-kal erősebb (példányszámra), mint az előtte lévő decemberi volt. Pedig nem nagyon rémlik, hogy annyira rossz lett volna a 2012-es karácsony.
A negyedév számai első látásra ugyan nem túl bizalomgerjesztőek – a harmadik naptárihoz képest esést látunk – ám ne feledjük a DC piacgyilkos 3D-s borító mizériáját. Nem meglepő, hogy ezt az őrült mutatványt a piac most nem ismételte meg a két szép szemükért. De még így is jó 5%-kal lett jobb ez a negyedév, mint a 2012/IV-es volt, szóval panaszra igazából kevés ok maradt.
(Az éves eredményről majd a 2013-as áttekintő cikkben írok.)

Nem maradt most már hátra, mint hogy elbúcsúztassuk a 2013-as esztendőt ebben a cikksorozatban is az éves nagy rovanccsal, amelyre az eddigi hagyomány tükrében e sorok megjelenését követően nem sokkal számíthat mindenki. Addig is itt van pár link az érdeklődőknek:
Top 300 képregényfüzet
Top 300 képregénykötet
Kiadók piaci részesedése

A korábbi cikkek ebben a témában ezen a linken érhetőek el.

A 2013 novemberi észak-amerikai képregényes eladási lista elemzése alatt ígérem, nem fogok füstölögni egész bekezdéseket kiadók és érdekes üzletpolitikájuk ellen. Talán még a DC egyes hülyeségei ellen sem kelek ki.
Ugyanis ha létezik szinte papírforma szerinti lista ebben a kategóriában, hát a novemberi az. A meglepetésfaktora körülbelül akkora, mint egy Kozsó-féle fiúbanda énektehetsége: erősen konvergál a nullához. Ettől még persze megpróbáljuk kivesézni.

Mivel a Walking Dead ezúttal nem jelent meg hetvennyolc különböző borítóval, a nagy események meg éppen lecsengőben voltak, így végre semmi sem fenyegette az első helyek szokásos esélyesét, a Batmant, ami a „jubileumi” 25. számával és 125e vevőjével elfoglalhatta a dobogó élét. Mögötte egy újabb DC-s címmel, az elég botrányos előélettel megélt Harley Quinn-nel, amelynek nulladik része valószínűleg három-négyszer akkora olvasótáborra talált a maga 114e példányával, mint maga a sorozat később.
Ugyanakkor utóbbi kapcsán valami jót is lehet mondani a DC-ről. Bár Palimiottival elvitették az öngyilkosságos reklámkampány balhéját, nem rúgták ki az írói székből, hanem áttették szövegírónak Amanda Conner mellé. Ami azért jó hír, mert Conner Simone mellett a DC talán leginkább előtérben lévő női alkotója – igaz, rajzolóként (aki sok szakmabelijével ellentétben a mechanikus ceruza, köznevén a rotring híve) –, ráadásul jó érzéke van a könnyed sztorikhoz. Ennek ellenére, ahogy fentebb is megjegyeztem, senki se várjon csodát a 100e feletti kezdéstől, ez szinte biztos a korábbi botránynak és a Jim Lee által rajzolt egyetlen oldalnak köszönhető. Mely utóbbi a reklámkampány úgy felét képviselte.

Habár a DC a Superman Unchained negyedik számával – ami potom negyed év után jelent meg, és gyorsan el is dobott magától emiatt 26e olvasót – elég közel került a mesterhármashoz, a bronzérmet a Marvel kapta el az Amazing X-Men v2 első számával. Melyet nyugodtan nevezhetnénk Wolverine and the X-Men II-nek is, mert nem találni olyan véleményt széles e neten, amely bármi különbséget találna közte és Aaron másik ongoingja között. Úgyhogy nem lenne nagyon meglepő, ha szépen beállna nemsokára annak a szintjére, ami körülbelül a 112e példányos indítás fele környékén található.

A százezresek táborát a két nagy esemény, az Infinity és a Forever Evil zárja. Mindkettő hozza azt a viszonylag jó szintet, amit egy szétreklámozott eseménytől illik még rossz körülmények között is, úgyhogy lépjünk gyorsan tovább.

Ugyanis a lista egyetlen izgalmas híre, hogy Marvel-fronton a B-Men nagyobb hírverést kapó fele, vagyis az All New megelőzte Slott Superior Pókját. Szomorú egy nap ez az agysejteket nem pusztító dialógusok kedvelőinek életében; és nagy győzelem a szakmájukban évek óta kiégett kopaszok viszonylag szűknek mondható táborának. Még akkor is, ha a B-Men két száma csökkenő, míg a Póké emelkedő tendenciát mutat a listán. Ami által amúgy egy szép szimmetriát alkotnak, amely tengelyében a Batman/Superman ötödik száma áll – amely ezzel hivatalosan sem élte túl a kezdeti döcögős indítást, és elindult a felső-középkategória irányába.
Igaz, ezzel kategóriákkal jobban járt, mint a múlt hónapban debütált Superman/Wonder Woman, amely az oktatható szinten béna hozzáállás és koncepció (komolyan, korai Image szintű amatőrség az egész sorozat és minden, ami kapcsolódott az alkotásához) ellenére csak egyharmados esést szenvedett el.

De visszatérve még gyorsan a Marvelhez: hiába volt az Infinity, Hickman nagy eventje, és hiába tűnt úgy, hogy ezzel az általa jegyzett két Avengers-sorozat (a harmincnyolcból) emelkedni fog, azok lassan már arra sem esélyesek, hogy a második helyért küzdjenek az X-részleggel.
Bár, legyünk őszinték, ezzel igazából csak az az egyensúlyi állapot állna helyre, amelyet a Marvel erővel és természetellenesen borított fel jó nyolc-kilenc éve.

És ha már itt tartunk…
Nem, nem térek ki a novemberi Uncanny Avengers történéseire. Nem érdekel Remender ostoba kis sorozata, amelyet láthatóan a társsorozatok írói sem vesznek komolyan, mert nem nagyon törődnek az ottani hülyeségeivel. Téma részemről lezárva.

A kicsiknél a dobogó első két helyén a Tántorgó Távozottak totyorognak, akik mögött a harmadik helyre a Valiant jött be. Igen, a tavaly újraindult kis kiadó, amely alig egy év alatt elért egy stabil egy százalék körüli állapotot, amellyel a XXI. század legsikeresebb amerikai képregénykiadójának tekinthetjük. Az említett sorozatuk címe Unity, és a maga hatvanezer példányával még a méltán sikeres Sagára is rávert 5e füzetet. Ami majdnem ugyanennyivel vezet a Dark Horse új üdvöskéje, a Lucas-vázlatból készített Star Wars-mini előtt. Egyébként maga a Unity a régi Valiantnál, még húsz éve egy nagy event címe volt, amiben egyfajta helyi Krízisként újraindították az univerzumukat. Csak abban egy ronda óriás helyett egy átlátszó tógában szaladgáló nő volt a főellenség. A mostani amúgy egy sima csapatcím, semmi köze a régi eventhez, csak gondoltam, érdekességképpen mesélek amarról is.
A kicsik újdonságai közül kiemelkedik az Image-féle Black Science, Remender egy új független címe, ami talán még jó is lesz. A mostani Amerika Kapitányához – egyetlen majdnem értékelhető marveles ténykedéséhez – hasonlítják, ami jó előjel lehet. Ha valaki esetleg nem találkozott volna az említett sorozattal: ez azt jelenti, hogy a Black Science egy meglehetősen pihent agyú sci-fi.
Eközben az Aspen tovább próbálkozik az első számokkal, most a Soulfire kapott egy friss sorozatot All New Soulfire címen.
Plusz talán az év egyik nagy híre lehet, hogy a Luna-fivérek prominensebb fele, Jonathan visszatért az Image-hez, hogy Sarah Vaughnnel (csak névrokon, tudtommal) együtt belekezdjenek egy új lunás sci-fibe, ami az Alex+Ada nevet kapta. Nem, nincs köze a Resident Evilhöz. Sőt, az alapsztorija inkább a Chobitsét idézi. És most reménykedek abban, hogy ez utóbbi mondat nem szorul további magyarázatra.

Kötetek terén a Diamond semmi izgalmasat nem tud felmutatni a 19. Walkind Dead tpb-n túl, amelyből figyelemre méltó, 25e példány ment el a boltokban.
Ez a könyv vezet a könyvesbolti listán is, mögötte a Naruto nagyonsokadik kötetével és a legfrissebb Batman HC-val. De a két zombis Compendium megint ott van egymás alatt, szóval lehet, sokan azt fogják kapni Észak-Amerikában karácsonyra. És érdekes módon az Attack on Titan első kötete még mindig kilométerekkel magasabban van, mint bármely többi száma.

Mivel a lista nagyrészt hozta a papírformát, így a kiadói részesedés is: a Marvel a DC előtt végzett a maga közel 30%-os bevétel- és pontosan egyharmados kiadványrészesedésével. És ezt ismételten kevesebb új megjelenéssel érték el, vagyis egy kicsit jobb hatásfokkal értékesítik a portékájukat, mint az ősellenségeik.
Az Image-nek is jó novembere volt, bőven az IDW előtt találjuk, amely egy viszonylag szoros küzdelmet folytatott a Dark Horse-szal a hatszázalékos sávban. Igaz, példányszámok tekintetében az IDW nagyon csúnyán a DH előtt végzett. Ami kivételesen nem azt takarja, hogy a drága füzeteiről ismert IDW olcsóbb lenne a sötét lónál, hanem azt, hogy a DH sokkal több kötetet értékesített.
A Valiant ezzel a hatvanezres új füzetével elég merészet lépett előre, éppen egy százalék közeliből rögtön másfél százalékosra. Sőt, a Víz mellett most a Random House is befért ebbe a szűk klubba. Rég láthattunk már ennyi kiadót egy százalék felett.

Ahogy az várható volt, a nagy kunsztok kifulladását követően a havi statisztikák igen komoly zuhanásba kezdtek. Októberhez viszonyítva a füzetek 19/19, a kötetek 9/15 (bevétel/példányszám) esést szenvedtek el, amivel az összesítés -16/-18%-ra jött ki. A helyzet a tavaly novemberi számok tükrében sem rózsás: nyolc százalékkal kevesebb eladott füzet, egyszázalékos bevételcsökkenés. Az összesített (füzet + kötet) példányszám is közel ugyanennyit esett, ám itt a teljes bevétel plusz egy százalékon áll. Ez jóformán csakis annak a 25e eladott Walking Dead tpb-nek köszönhető.
Ezzel az éves gördülő statisztika lement +9% aljára. Ami még nem túl vészes, hiszen ha kiszednénk az előző két hónap összes vásárlóhülyítő kunsztját, akkor is egy stabil növekedő pályát láthatnánk. Ami alapvetően még mindig egy jó hír. Ahogy az is, hogy az októberhez viszonyított erőteljes esés ellenére az iparág összesített bevétele ugyanazt a körülbelül 45 millió dolláros szintet hozta, mint amit nyáron produkáltak. Vagyis a piac a jelek szerint nem, vagy még nem élte fel a tartalékait a DC és az Image korábbi trükkjeinek hatására. De a vízválasztó továbbra is a jövő évi első naptári negyedév lesz.

És a szokásos linkek:
Top 300 képregényfüzet
Top 300 képregénykötet
Kiadók piaci részesedése

A korábbi cikkek ebben a témában ezen a linken érhetőek el.

Találós kérdés: mi a legjobb, amit tehetünk egy piaccal akkor, ha az egyik jelentős szereplője a karácsonyi idény célegyenesében balról előzve úgy dönt, kiszed egy csomó pénzt a vásárlókból egy ócska trükkel?
Egyesek azt mondanák, némi konszolidálódás. Esetleg visszavenni annyira, hogy némi lendülettel menjünk bele az ünnepekbe.
Az Image szerint: hé, ez egy remek ötlet, szedjünk ki mi is plusz sok százezer dollárt, mert csak. Elvégre a DC-nek is hogy bejött.
Ennyit arról, hogy az Image az elmúlt tíz évben egy tiszteletre méltó, normális kiadóvá vált az amerikai képregények történelmének legnagyobb szégyenfoltjából.
Ó, és igen: az előző havi összesítésben vétettem egy elég nagy hibát: a DC nem tízmilliót vett ki a piacból pluszban, hanem csak kb. 2-3 milliót. Elismerem, ez egy ordas nagy baki, és elnézést kérek a megtévesztésért. Ám az arányokat leszámítva a hozzáfűzött véleményemet továbbra is teljes mértékben tartom.

A 2013. októberi képregényes eladási listák füzetes részét a Walking Dead nyerte, aminek a 115. számában kezdetét veszi egy 12 részes hatalmas hirig All Out War címen. És elismerem, hogy nem olvasom, tehát lehet, orbitálisat tévedek (megint), de ez nekem nagyon marketingszagú. 12 rész és szándékos felhajtás… ez inkább marveli szint, mintsem egy nagy presztízsű indie sorozat egy története. Persze lehet, attól még valójában Kirkman tényleg így gondolta és egy jól összerakott egyéves sztorivonalat épít fel a sorozatában. Láttunk már ilyet a Marveltől is pár éve (Rise and Fall of the Shi'ar Empire), szóval nem lehetetlen.
Ugyanakkor azért hozzátenném, hogy a füzet ezt a szép 310e példányos eladását egy tucat variáns borítónak köszönheti. És utolsó következtetésként ez azért mutatja, hogy a régi kb. 30e fős füzetes bázis majdnem egésze elég fanatikus maradt mindmáig ahhoz, hogy bezsákoljon minden borítóból egyet magának.

Második helyen a DC áll a Batman v2-vel. Ez így önmagában még egy eléggé szokványosnak mondható állítás. A 124e példány is kifejezetten szép a 24. számtól, alig 4e-rel kevesebb, mint két hónappal ezelőtt a 23.-é. Ami már nem annyira szép, az a hétdolláros ár. Amihez kétségtelenül dupla oldalszám is társult, de akkor is. Általában a 64 oldalas különszámokat a Marvel (meg értelmesebb korában a DC) négy-öt dollárért adja. Hét dolcsiért már több száz oldalas regényeket lehet venni a könyvesboltokban egy félóra alatt kivégezhető képregény helyett. És lefogadom, hogy az egyetlen indok az ár mögött az volt, hogy a Batmant 100%-os biztonsággal megveszi legalább 100e ember, akármennyibe is kerül. Az üzleti etika meg mint olyan biztosan csak a sci-fikben létezik.

Hogy a dobogó elég nagy változatosságot mutasson, harmadik helyre a Marvel tolta be az Infinity 4. számát, ami alig 10e olvasót veszített. (Ahhoz képest, hogy a kritikák szerint Hickmanen kívül ember nem érti, hogy miről szól vagy mi történik benne, ez egész szép.) Persze a két hellyel lejjebb található 5. számmal együtt nézve a cím így is elvesztette a kezdeti érdeklődők felét, de az, hogy a harmadik hónapjában még hat számjegyen áll, mindenféle jó vagy rossz minőségtől függetlenül figyelemre méltó. Pár éve a Vörös Veszedelem tudott hasonlót. Bár ott egy pillanatig sem volt kérdéses a minőség, legfeljebb annak totális hiánya.
A két Végtelen között amúgy a Forever Evil című… izé alkotja a húst a szendvicsben, ami bő 25e-s olvasóveszteségével döbbenetesen jó eredményt produkált.

A JLA v5 (a Johns-féle sorozat) kiesett (megint) a százasok klubjából, de ez most senkit sem érdekel, mert közvetlen alatta ott van egy olyan új sorozat, aminek az alkotása önmagában egy pletykarovat; plusz az alatt egy olyan, ami ha rossz lesz, akkor sanszos, hogy beköszönt a comic-apokalipszis.
Előbbi a Superman/Wonder Woman címet takarja, ami nem csak azért kirívó, mert Superman a cím elejében szerepel (bár az lett volna a döbbenetes, ha az egyre nőellenesebbé váló DC egy női figura nevét egy férfié elé merészeli biggyeszteni), hanem mert a legelső szám kijövetele előtt közöltek két dolgot, ami alapján nem igazán értette senki, hogy akkor most pontosan mi a DC célja vele. Egyrészt megtudtuk, hogy a cím nem is leplezi majd, hogy történetvezetésre és hangulatra a Tw… a Twi… a T…
Szóval azt a vámpírmítoszt kiherélő izét majmolja. A másik nyilatkozatuk szerint pedig céljuk, hogy a címben semmi érdemleges ne történjen, különösen ami a két figura kibontakozó románcát illeti.
Tehát… csinálunk egy 20-30 közötti férfi olvasótábornak egy 12 éves kislányoknak szóló könyvsorozat elemeit átemelő romantikus képregényt, ahol a romantikus szál nem haladhat előre. Ha a képregény nem egy szűk réteg szórakozása lenne, akkor a FAIL című mém új alapsablont kapna.
DE! Alatta ott van a nagybetűs Remény, a minisorozat, ami talán részben visszacsábítja a DC-hez a kemény munkával elüldözött női olvasótábor egy részét is: Gaiman új Sandman-minijénak legelső száma. Az Overture névre hallgató történet képi részét a kiadóval torkig lévő rajzolózseni, J. H. Williams jegyzi (aki Quitelyvel együtt küzd szorosan a korunk legtehetségesebb – USA-ba dolgozó – képregényrajzolója címért), vagyis egy olyan alkotópáros állt össze, amit tényleg nem könnyű túlszárnyalni. Emiatt szinte már azt is mondhatnánk, hogy a 93e példány szinte már csalódást keltő. Hátha az emberek többsége a kötetre vár inkább.

Nagyon elmaradt a Marvel, de ezt a 10-20. hely között igen serényen pótolják. Kilenc pozíciót vittek el innen (ebből egy hetes tömböt egyben). A sort még mindig Slott Pókja nyitja, ami mögött a B-Men sorakozott fel, aminek az aktuális crossovere, a Battle of the Atom alig szumma negyvenezer olvasóvesztést produkált. Az ember már azt hinné, Bendis írt egy olvasható történetet.
A kis sort Hickman dupla Avengerse és Bendis dupla Guardians of the Galaxyje zárja. Csak érdekességképpen: mögöttük a DC egy új sorozata, a Damian nyitott. Igen, Bruce Wayne kicsi fiacskája (aki legutóbbi értesüléseim szerint igencsak halott volt, ám a jelek szerint jobban lett) saját sorozatot kapott. Ez egyszerre lehet nagyon jó és nagyon rossz hír is. Erősen függ attól, ki melyik sorozatban találkozott a legtöbbet vele.

A nagyokon kívüli élet az Image-dzsel kezdődik. Ha esetleg a második bekezdésben írtak valamiért elfelejtődtek volna az elmúlt pár száz szó alatt. De a múlt havi első helyezett, a Lucas-féle első forgatókönyv vázlatából írt Star Wars-minisorozat sem panaszkodhat (na jó, a húszezerrel kevesebb olvasó miatt igen…), sikerült a még mindig zseniálisan erős eladásokkal bíró Saga előtt maradnia. Amely amúgy az év során lassan de biztosan bő 10%-kal növelte az olvasótáborát, ami nem csak az indie, hanem úgy általában a képregények között is ritka jelenség. (A Walking Deadet most hagyjuk, ha nem lenne a tévésorozat, az életben nem mozdul el sehová, az idő végéig ment volna a maga kb. 20-25e olvasójával.)
A dobogó után zsinórban három első szám tűnik fel. Az első kettő az Image-é, melyek közül az egyik a Pretty Deadly névre hallgat, két női alkotó jegyzi, és az Image szerény marketingesei nem kisebbet állítanak, minthogy keveri a Sandman és a Preacher stílusjegyeit, hogy mindkettőnél jobb legyen. Habár előfordulhat, hogy tényleg nagyon tehetséges alkotókról van szó (és az ég a megmondhatója, elég kevés nő van a mainstream amerikai képregényiparban), ez kissé olyannak hangzik, mint amikor a Marvel bejelenti, hogy valamelyik Ultimate-füzetben az Újvilág MINDÖRÖKRE megváltozik. Megint. És ez a mindörökre megváltozás teljesen más lesz, mint a két hónappal ezelőtti mindörökre megváltozás, ami amúgy visszavonta a hat hónappal ezelőtti mindörökre megváltozást.
A második friss füzetük Brubaker és Epting (a Captain America v5 mögött álló csapat) Velvete, ami a hidegháborús kémponyvák hangulatát hozza el az ígéretek szerint.
Végül pedig az Archie Comics egy új minije tűnik fel a színen, ami egy… nos, egy tömény horror. És nem azért, mert Archie megint az amerikai szélsőséges katolikusok által helyesnek vélt értékítéletre és életmódra oktat (tudjátok: szeresd felebarátaidat, de csak addig, amíg fehérek és bizonyítottan a republikánusokat támogatják… máskülönben nyugodtan lincseld meg mindet az Úr nevében… és ha ez nem történt volna meg sokszor a valóságban, talán még vicces is lehetne) – és igen, létezett ilyen sorozat, ami elég sokáig ment –, hanem olyan Marvel Zombies-szerűen: Riverdale-ben kitör egy zombijárvány (mi más?), és hőseink hatvan év után szembesülnek a rideg valósággal, miszerint a városkájuk nem maradhat örökké az ötvenes évek propagandavilágában (tisztázás véget: a kedves, aranyos, csendes külvárosi létet dicsőítő propagandafajtáról van most szó, amire tényleg jó érzés néha nosztalgikusan visszagondolni még úgy is, hogy itt Kelet-Európa peremén aligha élhették meg ezt a felmenőink). Attól függetlenül, hogy a sorozat jó-e vagy sem, el kell ismerni, elég merész lépés volt az amúgy legkonzervítavabb, külvárosi focianyukák ízlését is 95%-ban kielégítő cégtől egy igencsak véres horror bevállalása az ismert szereplőkkel.

Bár a kis kiadók most elég sok friss megjelenéssel szórták tele a listát, ami a saját részlegükön belül is számos új elemet hozott a felső részbe, ezeket nem igazán veszem végig, mert túl sokáig tartana. De azért kiemelném, hogy az IDW megszerezte a Samurai Jack (az első, majdnem sikeres amerikai próbálkozás egy anime létrehozására) jogait, és útnak is indított egy új ongoingot vele. Sőt, még az Oni is feltűnt viszonylag magasan (19., összesített 150. hely) valamivel, ami nem Scott Pilgrim: egy Letter 44 című politikával kevert sci-fivel, aminek egyetlen nagyon gyanús eleme, hogy a Bleeding Coolon agyba-főbe dicsérik. (A Bleeding Cool kemény munkával mára elérte, hogy ők a képregényipar TMZ-je… vagy ha egy hazai utalás kell, ők az ottani képregényes Bors magazin: csupa bulvár, rengeteg seggnyalás, nulla objektivizmus és még kevesebb tényhez ragaszkodás.)

Könyveken belül végre a Diamond is mutatott valami érdemlegeset. A Batman: Death of the Family HC (Snyder jokeres nagy crossovere) 12e példánnyal nyitott, de Ellis Avengers GN-je, az Endless Wartime is összekapart 9e olvasót. Mivel utóbbinál az általános vélekedés a minőségét és tartalmát illetően leginkább egy „meh” kifejezéssel foglalható össze, így nem valószínű, hogy watchmeni magasságokba emelkedik, de legalább nem is fog eltűnni pillanatok alatt a köztudatból, mint pár éve az a rettenetes Joker HC. És igen, most mindenkinek eszébe juttattam azt a rém gyenge valamit. Szívesen.
Könyvesboltokban ezalatt októberben volt minden és az ellenkezője is. Annak ellenére, hogy a Bookscan csak az első húsz helyezettet engedélyezi az ICv2-nek, így is láthatunk ott egy első helyezéses mangát (Attack on Titan, és még mindig csak az első könyv, a második éppen hogy top10-es, és időközben amúgy már kijött hét vagy nyolc kötet), a szokásos zombikat, és most Batman is eléggé betámadt a maga 3-4. helyével. A 10. helytől lefelé viszont helyreállt a szokásos manga + Sompolygó Sírontúliak állapot.

Mivel a nem kicsit pofátlanul drága Batman egymagában annyi pénzt hozott, mint a két Infinity, és mert a DC bedobott még egy Forever Evilt és egy Sandmant is – no meg a Batman HC-k is tolták a szekeret –, így megint megverték bevételben a Marvelt. Igaz, nem sokkal, 31%-uk van azok 30,5%-val szemben, és a példányszámoknál már fordított az állás, ám attól még jelenleg a csúcson vannak és hazavihettek több mint 15,6 millió dollárt. A DC sikerében persze az is közrejátszhatott, hogy kerek 100 új kiadványuk + 29 új könyvük volt a konkurencia 78+35-jével szemben.
Az Image sem panaszkodhat, a kis kunsztjuk 9%-os bevételrészesedés felé vitte őket, szeptemberhez képest cirka 1,3 millióval többet vágtak most zsebre. Úgyhogy most a szuperhősrajongók kiszipolyozása után az indie-olvasókat is jól megkopasztották. Már csak a Dark Horse-nak és az IDW-nek kének lépnie egy hasonlót, és elbúcsúzhatunk a 2014-es első negyedévtől. Ó, és amúgy Star Wars ide vagy oda, az IDW a amerikai szamurájnak is köszönhetően majdnem 1%-kal a DH előtt végzett.
Az egyszázalékosok klubja most igencsak népessé vált, hisz a Dynamite-on és a Boom! Studioson kívül bejutott a figuraforgalmazó Eaglemoss, az Archie (egyértelműen az Archie in Afterlife-nak hála), az Avatar Press (fogalmam sincs, miért, semmi kiemelkedőt nem mutattak – habár ez jóformán a cég egész történelmére igaz) és a ZeneScope is (lásd az avataros megjegyzést).

Szinte döbbenetes, de a múlt havi nagy DC-dömping ellenére egy hajszállal sikerült túlszárnyalni a füzetek bevételében a szeptemberi számokat (kösz, méregdrága Batman!), ám ez semmi a kötetek +16%-ához képest, ami így kihozott egy 4,6/0,5%-os (bevétel/példányszám) emelkedést egy hónap alatt.
Ebből persze következik, hogy az előző októberhez viszonyítva is komoly emelkedés történt, ám itt a füzetek állnak sokkal jobban, míg a kötetek mínuszban vannak. Egy éve jelent meg a második Superman: Earth One, az első Saga-tpb, és persze eladtak egy nagy rakás második Walking Dead-compendiumot, úgyhogy nem csoda, hogy nem szárnyalták most túl ezt.
A két erős hónap persze jót tett az éves gördülő statisztikának is, szűk 8%-ról szűk 10%-ra nőtt az idei összesített teljesítmény az előző év hasonló időszakához képest. Ám továbbra is erősen kérdéses marad, hogy ez meddig marad így, mielőtt az olvasók pénztárcája közli, hogy eddig bírta. Különösen, hogy az USA némi gazdasági nadrágszíjhúzásra készülődik mostanság.

A cikk végi szokványos linkek:
Top 300 képregényfüzet
Top 300 képregénykötet
Kiadók piaci részesedése

A korábbi cikkek ebben a témában ezen a linken érhetőek el.

Előzetesen: A mostani cikkben annyi zsurnalisztikai objektivitás sem található, mint a Fox Newsban – akármennyire fizikai képtelenségnek hangozzék ez. (Vagy másképpen: messzebb áll a kívánatos pártatlanságtól, mint Kiszel Tünde a szintaktikailag helyes összetett és bővített mondatoktól). Aki összeszedett elemzésre vágyik egy bő kétezer szavas fröcsögés helyett, az keresse fel a lenti linken az ICv2 rövid áttekintőit. A DC most nagyon kivágtam nálam a biztosítékot az augusztus végi/szeptember eleji manővereivel. És ezt most meg sem próbálom tompítani a cikkben.

Mielőtt belefogunk a szeptemberi amerikai képregényes helyzet értékelésébe, előre kell bocsátanom valamit: nem azért fogom most gyalázni sokat a DC-t, mert a cikk előtt megjelent írás úgymond erre kötelez. A DC szeptemberi manőveréről akkor is ilyen negatívan ítélkeznék, ha semmiféle ismerettel nem rendelkeznék a szerkesztőségükben uralkodó állapotokról, ugyanis nem kell hozzá diploma, hogy az ember rájöjjön, amit tettek, arra a „kontraproduktív” a leginkább visszafogott kifejezés.

(Megjegyzés: Itt most egy – újabb – nagyon hosszú kirohanás következik a DC ellen. Akit csak a lista érdekel, görgessen a következő dőlt betűs szakasszal kezdődő bekezdésig.)
Ugyanis a DC tarolt. Nem a top10-ben, nem is a top25-ben, hanem átlagosan. Szeptemberben jelent meg a Trinity War utóhatásával foglalkozó Forever Evil című… nem is tudom… átfogó event… átmeneti irányvonal… gigantikus marketingblöff… szóval a Forever Evil nagy felvezetése, ami Villan's Month (Gaztevők hónapja) néven ismert, és amely során az összes sorozatukban a főszerepet egy hónapra a címszereplő helyett annak egyik ellensége veszi át.
Ez még így önmagában nem lenne annyira elítélendő. Marketingszagú, igen, kizökkent minden létező sorozatot a medréből, akár tetszik az írónak, akár nem, de ennél rosszabbat is élt át az amerikai képregényes kultúra. Ha csak ennyi lenne…
Ám a DC-nél valakinek nagyon elgurult a gyógyszere, és minderre rátett két lapáttal. Egyrészt nem elégedtek meg annyival, hogy egy sorozathoz egy ilyen köztes részt hozzanak ki, nem. Kilenc sorozat kapásból négy ilyet kapott, a többi kettőt, és mindegyik a Marveltől eltanult ritka hülye .1-es számozást követi. Összesen majdnem 130 új füzetet hoztak ki. A kilencvenes évek legsötétebb korszakában nem volt ennyi új kiadványa egy kiadónak.
A következő lapátot egy borítós mutatvány jelentette. Találtak egy módszert, amivel a hologramoknál is észveszejtőbben átlátszó trükköt alkalmazhattak: 3D-s borítókat nyomtak ki. Amiken igazából nincs az égvilágon semmi olyan, ami ne lehetne egy szokványos borítón. Annyira, hogy az összes 3D-s borítóból mindenféle átalakítás nélkül nyomtak sima 2D-seket.

És hogy szép legyen, az egészet tetézi még két dolog. Az első, hogy ezek a 3D-s borítók olyan mocskos drágán készíthetők, hogy a DC igazából a négy dolláros borítóár ellenére az összes ilyen füzeten pénzt veszít. Ezt az apró tényt tartsuk észben a cikk végéig.
A másik, hogy nem csak drágák ezek a borítók, de bonyolultak is: egy nyomdában tudták elkészíteni őket, és annyi előrendelés érkezett, hogy azok felét sem teljesítették. Egyes képregényboltok arról számoltak be, hogy a rendelt mennyiség alig 5%-a érkezett csak hozzájuk. És erről nem csak a DC-nek panaszkodtak, hanem a twitter és hasonló csodák segítségével az egész USA-nak. Vagy legalábbis a képregényolvasó részének.
A képregényboltosok nagyon, nagyon, de nagyon mérgesek most a DC-re. Ez nem vicc. Iszonyatosan ki vannak bukva, mert a vásárlóik idegesek a rendelésük felszívódása vagy átalakulása miatt (hivatalosan sima 2D-s borítót kellene adni nekik akkor is, ha csak az ócska kunszt miatt akarták a füzetet, mert kíváncsiak voltak), amit a boltokon vezetnek le, akik pedig a Diamondon, ami semmiről se tehet… csakhogy a DC mindenkivel közölte, hogy akinek siráma van, az a Diamondnál panaszkodjon, őket nem érdeklik a terjesztési gondok. Akkor sem, ha az 100%-ban az ő hibájuk, mert bizonyítottan tudták, hogy teljesíthetetlen a rendelés, és mégsem tájékoztattak senkit, csak az első szállítmány megérkezésekor. És nem, ezért ott nem lehet őket jogilag felelősségre vonni tudatos megtévesztés címén.

(Megjegyzés: nagyjából itt ér véget a DC-ellenes morgás nagyobbik része. De az igazi majd a cikk végén jön.
Habár a DC remek számokat mutat a listán, ám a rendeléseket csak részben teljesítette, továbbá jóformán egyetlen „normális” füzete sem jelent meg most – ami hasonló esetet eredményez, mint a nulladik számok hónapjában. Emiatt aztán nehéz pozicionálni őket a listán. Ezért most egy kissé különleges módszert alkalmazok: a Marvel címeinek helyét vizsgálva kerülnek szóba a DC füzetei.
Az Infinity várható módon igen hamar lement 200e alá, egész pontosan 120e környékére. A második és a harmadik szám eléggé szorosan áll egymás mellett az ezüst- és bronzérmes helyen – nem sokkal maradtak le a DC Forever Eviljének első számától, ami ahhoz képest, hogy egy teljes univerzumot érintő mega-giga-mindentátformáló-über-brutál-teljesenátalakító esemény, elég gyengén kezdett ezzel a 135e-rel. Ezzel gyakorlatilag a múlt havi Superman Unchained szintjén van első számként. Ez nem fest túl rózsás jövőt elé. Habár a címe legalább most meglepően akkurátus képet fest a gazdájáról. És ebbe én beleveszem az íróját is, mert Johns az elmúlt időszakban majdnem olyan vehemenciával igyekszik tönkretenni mindent, ami jó a DC-ben, mint 2007 környékén Bendis a Marvel-univerzumot. Nagyon tisztelem Geoff Johnsot azért, hogy 2002 környékén szinte csodát művelt a DC-vel, de amit mostanában elkövet írás címszó alatt, az már lassan fizikai fájdalom okozására alkalmas.

De ha már írók, akiktől a falra szokásom mászni… Bendis X-es eseménye X-crossoverhez képest szépen kezdett, 114e példánya majdnem a B-Men másfélszerese vagy a Wolverine and the X-Men duplája.
Ám ezzel sem érnek most az Avengers nyomába. Hickman sorozatait (nos… sorozatát, mert csak az Avengers v6 emelkedett… és annak is egy füzete a kettőből…) egyértelműen az Infinity nyomja meg, de most nem ezek számítanak, hanem az, hogy a Marvel indított egy új Avengers-ongoingot. És most őszintén írom azt, hogy már tényleg fogalmam sincs, hanyadikat. (Oké, a listát leszűrve megnéztem: a kilencediket. Ami több, mint ahány X-es sorozat volt a kilencvenes években.) A Mighty Avengers (aminek fogalmam sincs, mi a sorozatszáma, mert igazából hetesnek kellene lennie, de lehet kettes is) két fő jellegzetességgel bír: egy Ewing írja és kifejezetten jól… cserébe pedig Greg Land továbbra is vállalhatatlanul rossz rajzai ijesztik el tőle az olvasókat. Pedig a Dallasból átigazolt nevű író művét nagyon, sőt, Avengershez képest meglepően jóra értékelték, szóval ha kipaterolják onnan Landet, akár még lehet is valami ebből a címből. Amúgy ez volt az utolsó a százezresek közül, amit a Batman 23.x-ek ölelnek körbe, akár egy szép koszorú.

Hála az égnek a Superior Spider-Man nagy sebességgel magára talált és visszajött 80e fölé, így talán még elkerülhetjük egy ideig Peter Parker visszatérését. Cserébe a Guardians of the Galaxy a két hónappal ezelőtti 110e-ről lehuppant 69e-re. Tudom, hogy Bendis páratlan érzékkel bír az olvasók tömeges elriasztásához, de ez már nevetséges. Ráadásul még egy valóban tehetséges író is ott volt mellette. Igaz, ahhoz képest, hogy az eredeti fáma arról szólt, hogy Gaiman írja majd a sztorivonalat, a füzetben már csak „konzultánsként” szerepel. A jelek szerint Bendis egója még őt is elűzte.

Azért persze nem csak a két nagyra kell számítanunk, ha a vásárlók lehető legnagyobb kihasználásáról van szó, a kicsik is ha egyszer pénzszagot éreznek, rögtön ugranak rá. És most nem az Image-re vagy a nemrég még legkapzsibbnak számító IDW-re gondolok, hanem a sokak szemében egyfajta tiszta, alkotóorientált képpel élő Dark Horse-ra, akik jól ráéreztek arra, hogy mivel kaszálhatnak nagyot. Először is ugye volt egy viszonylag nagy sajtókampány arról, hogy Lucas engedélyezte nekik a legelső Star Wars film (fiatalabbak kedvéért: az Új remény alcímmel ellátott negyedik epizód) első kidolgozott vázlatának adaptációját. Lehet, Lucas úgy érezte, ha képes a nevével eladni egy olyan Star Wars-sztorit, ami nem egy rakás trágyahalom, az segít a már évek óta nem létező szakmai és általános hírnevének. (Ami ugye annak fényében, hogy a közvélekedés még mindig az, hogy Disney vagy nem Disney, Lucas nélkül a Star Wars innen már csak jobb lehet, egy eléggé ostoba ábránd.) Mindenesetre a rajongók rákaptak a csalira és 78e eladott példánnyal a 14. helyre és a kicsik dobogójának élére küldték a Lucas Draft alcímet kapó minisorozat nyitányát, amit a DH csupa szívjóságból négydolcsis áron küldött közéjük. A sima Star Wars ongoing – és a portfóliójuk nagyja – egy dollárral olcsóbb…

Ezzel persze az ős-SW verte a Walking Deadet, bár könnyen lehet, hogy a következő hónapra a Kutyagoló Kriptaszökevények visszaveszik az első helyet.
Amúgy ha a Star Wars nem lenne, az Image megint mesterhármast csinált volna, mert a Saga és a Jupiter's Legacy – ami meglepően gyorsan elkészült Quitelyhez képest – rögtön ott van 3-4. helyen. Mögöttük az IDW köszönt be egy újabb licenccel, ami egy új Powerpuff Girls (Pindúr pandúrok) minisorozatot takar. Majd az Image megint emlékeztet minket arra, hogy ha az erkölcsi értékek hiányáról van szó, bármikor birokra kelnek az Avatarral, mert az új Fraction-minijük körüli marketinges fogások nem is leplezik, hogy a „szexszel mindent el lehet adni” elvre épülnek. A címe Sex Criminals, és egy olyan párról szól, akik úgy képesek megúszni egy bankrablást, hogy közben végig kefélnek. Vagyis egy sima Bonnie és Clyde, csak sokat lehet benne kufircolni kamera előtt – de persze úgy, hogy az álprűd amerikaiak ne bukjanak ki rajta, vagyis semmi explicit dolog nincs benne. (Ebből a szempontból szerintem az USA-nál értelmetlenebb országot aligha találunk: mindennek a szexről kell szólnia úgy, hogy közben nem mutathatunk szexet. Logikus.) Amúgy maga a sztori a kiadó pofátlanságát leszámítva szerencsére jóval összerakottabb és kevésbé arcba mászó. Elvégre csak Fractionről van szó.

Az Aspen e havi újdonsága egy vadonatúj Executive Assistant Iris-mini. Ha valaki nem ismerné, egy kínai titkár- és orgyilkosnőről szól. Alapvetően egy átlagos hangulatú, főleg akcióra kihegyezett franchise egy dögös női címszereplővel. A se nem rossz, se nem jó kategória, de cserébe sokat ábrázolhatják Irist teljesen meztelenül azzal az indokkal, hogy ázsiai és van egy marha nagy tetoválása, amit mutogathatnak.
Az Avatar pedig megint próbálkozik, ezúttal a marveles exkluzív szerződésétől megszabadult Hickmannel, aki egy olyan minit indított náluk God is Dead címen, amelyben visszatérnek a mitológiai istenek. És akármilyen hihetetlen, nem kezdik el rögtön kamera előtt puszta kézzel széttépni egy nagyváros lakosságát, cserébe viszont sok meztelen női szexrabszolga és istennő szerepel benne. Elvégre ez egy Avatar-képregény, szóval meglepő lenne, ha értelmes tartalommal akarnának bármit eladni az olcsó szex és/vagy az ultraerőszak párosa helyett.
Amúgy ez a második számra visszább megy és az egész stiklije az lesz, hogy az istenek egy világtérkép előtt stratégiai megbeszélést folytatnak arról, hogyan győzzék le a katonáikkal az USA hadseregét (mint tudjuk, a bolygón csak egy hadsereg van, az is Észak-Amerikában, minden más nemzet gyáva és azonnal behódol), majd az északiak mindenkit elárulnak, mert mekkora királyság, hogy a marveles Thort egy alamuszi féregnek mutassuk. Vagyis egy halál sablonos űrinváziós sztori, ahol a marslakókat pár istenre cserélték, akik ugyanúgy egy holotérkép előtt tervezik el a hadmozdulataikat. És most így megspóroltam mindenkinek egy roppant unalmas minit.
Ó, és kezdetét vette elvileg az utolsó Locke & Key mini. Hogy valami tényleg jóról is essen szó az Avatar után.

Kötetek terén a Diamondnál az East of West és a Star Wars ongoing első, illetve a Walking Dead kilencedik kötete mutatott fel jó eredményt a harmadik JLA HC mellett. Könyvesboltokban a zombikat megelőzte most a Sailor Moon első kiegészítő kötete (rövid sztorik gyűjteménye), az Attack on Titan első része meg továbbra is jóval magasabban van, mint a második. Kezd a három évvel ezelőtti Walking Deadre hasonlítani, aminek az első könyvét lassan egy nagyságrenddel több ember vette meg, mint a következőt. Csak ez most egy japán import.

(Nagy levegő… visszatérünk a DC szapulásához…)
A DC szeptemberben elvitte a piac 40%-át bevételben és 45%-át példányszámok tekintetében. Ehhez 129 új füzettel árasztotta el a boltokat, majdnem félszázzal többel, mint augusztusban. Közel kétmillióval több füzetet adtak el, mint bármely előző hónapban, a bevételük pedig ezáltal körülbelül nyolcmillió dollárral nőtt. A múlt havi (augusztusi) és az egy évvel ezelőtti szeptemberi számokat közel 25, az éves gördülő statisztikát 10, az előző negyedévhez mért összesítést 4, a tavalyi harmadik naptári negyedévhez viszonyítottat majdnem 8 százalékkal húzták fel.

És ez valójában most a bajom velük. Ezért vagyok ennyire iszonyatosan berágva a DC-re. Nem az alkotókkal való bánásmód miatt, az csak bosszantó. Nem az állandó hazudozásaik, tereléseik vagy felelősségáthárításuk miatt, mert az inkább alantas és megvetendő, plusz az Apple-nek hála már eléggé hozzászoktunk az ilyen bánásmódhoz. Hanem azért, mert egy negyvenmilliós piacból csak azért erőszakoltak ki nyolcmillió dolláros pluszköltséget, hogy a szeptember végén lezárt üzleti évet egy nagyon szépen felfutó görbével fejezzék be. Egy nyavalyás trendgörbe kozmetikázásáért 20%-os többletterhet szabadítottak a vásárlóikra.
És még ezt is elba…ltázták, mert a 3D-s borítók előállítási költsége miatt a tiszta profitjuk esélyes, hogy csökkent szeptemberre, vagyis a legegyszerűbb gondolkodásvilágú befektetőiknek fontos két statisztikát (nyereség és nyereséghányad) igazából rontották. És mégis, bármibe lefogadom, hogy a Warner igazgatótanácsának simán be tudnak adni egy olyan kimutatást, amely szerint minden szempontból sikeres volt az akciójuk.
Amellyel elidegenítették maguktól a termékeik egyetlen viszonteladói közösségét.
És amellyel szinte soha nem látott mértékű túlterhelés alá tették a piacot. A karácsonyi szezon előtt másfél hónappal.
Csak gondoljatok bele ebbe: egy negyvenmilliós piacot arra késztettek év vége előtt, hogy toljanak be nekik még nyolcmilliót. Szerintetek ez milyen hatással lesz majd rövid- és középtávon az eladásokra úgy, hogy egy hónap és megkezdődik a karácsonyi bevásárlás? Mi lesz az esélye annak, hogy hathónapos távlatban a piac nem veszi vissza kamatostul ezt a most kölcsönzött nyolcmillió dollárt, ami a mostani mediánárral számolva 2,1 millió példányos kiesést jelenthet? Van itt valaki, aki szerint az USA-béli olvasók vannak már 2013-ben olyan anyagi helyzetben, hogy megengedjenek maguknak egy ekkora többletkiadást úgy, hogy közben a vásárlóérték ne essen közvetlen utána? Lehet ennyire rugalmas ez az amúgy eléggé irreguláris piac egy ilyen kunszt gond nélküli kivédéséhez?
Megérte egy nyamvadt trendgörbe miatt mindez, hogy DiDio büszkélkedhessen, a vezetése alatt hogy megerősödött a DC Comics, miközben arra sem képesek, hogy az Arrow című, roppant sikeres televíziós sorozatuk társult kiadványát minden háromszázadik nézővel megvetessék adott célkorosztályon belül?

A kicsik közül az Image most is tartotta az első helyét, és a Dark Horse most még közelebb volt az IDW-hez, amit tényleg csak a Pindúr pandúrok mentettek csak meg a roppant erős Star Warsszal szemben. A Dynamite-nak pedig megint rossz hónapja volt, a Boom! Studios ismét a nyakára mászott.
Mivel a DC elárasztotta a piacot, így a fentiek az egyszázalékosok klubját is jelentették egyben. Rajtuk kívül az Eaglemoss bevételben, a Valiant pedig példányszámban volt viszonylag a határértéken, illetve a fentebb említett mininek hála az Avatar is egészen jó hónapot zárt.

A bejegyzés végén a szokásos linkek:
Top 300 képregényfüzet
Top 300 képregénykötet
Kiadók piaci részesedése

Ha hozzávesszük a SpiderTom/Kingpin fórumán olvasható előzményeket, akkor lassan fél évtizede készítek cikkszerűségeket az észak-amerikai képregényes helyzet alakulásáról. Egy ilyen téma kapcsán úgy 2013 augusztusa óta egyre nehezebben megkerülhető a kérdés: mégis, mi folyik most a DC-nél?

Egy képregénykedvelő számára, akit hidegen hagynak a statisztikák és az üzleti grafikonok, a válasz egyértelmű: a New 52/DCnU névre keresztelt kísérletük zajos sikert aratott. Megközelítették és pár esetben le is körözték az örök riválist, Batman pedig népszerűbb, mint valaha – a vele megjelenő képregények nem győzik egymást taposni a top10-ben.
És pontosan ez az a kép, amit jelenleg a DC mindenáron igyekszik fenntartani.
Minden áron.

Ugyanis az a helyzet, hogy megközelítőleg 2012 második félévétől kezdődően egyre több jel bukkant fel, amik azt sejttették, hogy a cégnél igazából semmi sincs rendben. Hogy az egymillióval megnőtt eladási szám talán nem is egy üstökös, hanem egy roppant erős falú léggömb, ami egyre csak ereszt, miközben alulról veszettül pumpálják.

Nehéz lenne felsorolni, hogy mik ezek a jelek, mert sok van belőlük és sokfélék. Az OutHousers nevű blogoló/újságíró (habár e kifejezést a netes sajtó esetében sajnos kissé maradi felfogásom és igényeim miatt nehezen írom le még akkor is, ha kis hazánkban a nyomtatott újságírás színvonala is fogalmazási készség és objektivitás terén finoman kifejezve eléggé talajközelben tartja azt a bizonyos szimbolikus lécet) csapat megtette már helyettem. Aki ért angolul és van egy kis ideje, az olvassa el inkább a linken található cikkeket, és zárja be nyugodtan ezt. Én itt most megpróbálom kiragadni az egészből a lényeget.

A DC körüli balhék középpontjában két dolog áll: az alkotókkal történő bánásmód és a szerkesztőség általános hozzáállása. A következőkben mindkettőt kivesézzük egy kicsit, kezdve az alkotók kérdéskörével.

Mára egyértelművé vált, hogy a DC-nél a szerkesztők jó esetben fejőstehénnek, rossz esetben rabszolgának nézik az alkotókat, akiknek a műveit adott személy hivatalos státuszától függően akár teljesen átírhatják. Ez egy nagyon erős vád, ám sajna 2013 szeptembere óta megdönthetetlen bizonyítékunk van arra, hogy teljes mértékben igaz.

A bilit először Rob Liefeld borította ki 2012 őszén, ám ezzel akkor még senki sem foglalkozott, már csak azért is, mert Liefeld közismerten hisztis alkat. Decemberben azonban Simone közölte az olvasóival, hogy e-mailben kirúgták a Batgirlről, ami akkora rajongói felháborodást keltett, hogy a PR-részleg két héttel később nyilatkozatot tett, hogy az nem is úgy volt, félreértés az egész, Simone vitte tovább a címet. (A PR-osok hozzáállását jegyezzük meg, fontos lesz még.)

2013-ban aztán egymás után három bomba robbant. Először James Robinson jelentette be a távozását a cégtől: okként a már Liefeld által is említett tényezőket hozta fel. A PR ezt nagy erőfeszítéssel, de elnyomta a legfontosabb érintett (és legtöbbször fizetett) szaksajtóban/portálokon.
Majd Pete Woods adta be a felmondását. A kérdésre, hogy miért, nem volt hajlandó nyilatkozni.
Végül jött az, amit már nem lehetett elhallgatni, a Batwoman-affér. Erről majd később, ugyanis itt ér össze az alkotókkal való bánásmód és a szerkesztőség állapotáról szóló értekezés.

Maga az a tény, hogy a DC kutyául bánik az íróival/művészeivel, nem igazán példátlan vagy meglepő. Lehet, az olvasók közül sokan nem tudják, de a DC mindig is egy képregényes koncentrációs tábor volt, ahol kezdetben a hírnevük okozta presztízzsel, később jó fizetéssel, mostanság meg nagyon alaposan megfogalmazott szerződéssel ejtették foglyul az alkalmazottakat.
Csakhogy 2012 óta a szerkesztőség olyan általános inkompetenciát és nagyképűséget mutat, amely lassan minden elkötelezett rajongójuknál kicsapta a biztosítékot.

Eleinte apróságokban mutatkozott csak meg: elírták egy alkotó nevét, esetleg lehagyták a borítóról, vagy másnak tulajdonítottak egy borítórajzot. Majd jött az, amikor három héttel a rendelési határidő után cserélték le egy füzet rajzolóját egy csapat beugróra. Majd ezt még egyszer elsütötték.

Aztán jöttek a 3D-s borítók.
(Közbevetés: ez a cikk akkor került ki, amikor az eladásos értékelésekben még nem esett szó ezekről a borítókról, a szeptemberi értékelésbe kerülnek majd bele. Ha valami nem érthető, onnan kiszedhető a lényeg.)
A borítók, amiknél a PR hatalmas arca teljes mértékben megmutatkozott. Tudni kell ehhez, hogy hiába volt átlátszó kunszt a DC részéről a 3D-s borítók bejelentése, az amerikaiak várható módon benyelték a trükköt és gigantikus előrendelést adtak le számos címre. Aztán jött a feketeleves: a DC nem tudta teljesíteni a rendeléseket. És ezzel már akkor tisztában voltak, amikor bejelentették a 3D-t. Annyira elmaradtak, hogy a legtöbb képregénybolt a rendelt példányok 5-40%-át kapta csak meg, a többit gyorsan legyártott 2D-s variánsokkal pótolták.
Amikor a boltok panaszt nyújtottak be, a hivatalos válasz az volt, hogy megkapták, amit lehetett, adják el a 2D-seket, és amúgy is zaklassák a Diamondot. Nem, nem túlzok. A DC egyszerűen elküldte melegebb éghajlatra a saját termékeinek viszonteladóit.
Aztán persze rögtön jött egy mosakodás, hogy lesz második nyomat, amint lehet. Amit a bejelentés után visszavontak, mondván, hogy az túl veszteséges volna nekik, mégis 2D-sekkel pótolnak mindent. Amit szinte rögtön visszavontak azzal, hogy lesz mégis 3D-s pótszállítmány.
Decemberben. És nem veszik vissza, ha nem megy el az összes. Se az olvasóktól, se a boltoktól. Adják el, ahogy tudják.

És persze ott volt még a Harley Quinn-botrány, amit muszáj részletesebben kifejteni…
Az USA-ban – ahol sok fejlett országhoz képest is magas a fiatalok közötti öngyilkosságok aránya – szeptember 12-étől tartják az öngyilkosság-megelőző hetet, amikor is a lehető legváltozatosabban igyekeznek pozitív világ- és jövőképet felfesteni a szegényebbek és a fiatalok előtt.
A DC szeptember 5-én kitett egy pályázatot lelkes rajzolóknak, amelyben egy olyan oldalt kellett beküldeniük, amelyen Harley Quinn a lehető legbizarrabb módon kísérel meg öngyilkosságot. Az egyik panelen meztelenül.
A felhívás alapvetően vicces akart lenni, de a közlemény nagyon nem az volt. A PR első reakciójában kerek-perec tudatta az olvasókkal, hogy valójában csak nem fogták fel a pályázatban leírtakat. Majd a következőben Harley leendő sorozatának gazdájára, Palmiottira kenték az egészet, akinek ezt egy nyilatkozatban kellett magára vállalnia.
Csakhogy a mainstream média felkapta az esetet, és ez eljutott egy alapítvány és két szövetségi intézmény fülébe. Akik az országos sajtóban mentek neki a DC-nek.
A kiadó első válasza minderre: igazából nem is úgy volt. Majd amikor megtudták, hogy itt az egész média érintett híradókig bezáróan, akkor végre nyilvános bocsánatot kértek… amiért az egyik alkotójuk ilyen lépést tett. Amiről persze csakis Palmiotti tehetett, a szerkesztője és főszerkesztője, sőt a pályázatot kezelő PR-részleg mit sem tudott igazából az egészről.

Mostanra feltűnhetett, hogy mi igazából itt a gond a PR-rel és valójában az egész céggel: olyanok, mint egy politikai párt. Sohasem felelősek a döntéseikért, legfeljebb egy-egy strómannak kell elvinnie a balhét. És ha a kezükkel a mézesbödönben kapják rajta őket, akkor mindig kimagyarázzák. És ha már nem tudják kimagyarázni, akkor ellentámadásba lendülnek, mint a CBR esetében.
A CBR, hogy kicsit alányaljon a DC-nek, felajánlotta, hogy indítanak egy rovatot, amely során a főszerkesztő és a művészeti szerkesztő (Bob Harras és Bobbie Chase) írásban válaszolnak a feléjük közvetített rajongói kérdésekre. Négy hónap után a DC sajtóosztálya írt a CBR-nek, hogy a rovatot megszüntetik. Az ok: a rajongók rákérdeztek arra, tényleg rosszul bánnak-e az alkalmazottakkal, ők pedig nem hajlandóak olyan oldallal együttműködni, amely negatív színben akarja feltüntetni őket. Ez ugyanaz a viselkedésminta, amivel a robinsonos balhét tussolták el. (Sőt, lehet, ez volt maga a robinsonos ügy.)

És most jön az, ahol összeér a két fő csapásirányunk, ahol egyszerre jön ki a szerkesztők anarchikus diktatúrája és a sajtó/PR osztály iszonyatosa ellenszenvessége… a Batwoman-botrány.

Nagyon röviden: 2013. szeptember 5-én (a quinnes pályázat kirakásakor) éjszaka J. H. Williams közölte a rajongóival, hogy a szerkesztőjével folytatott állandó harcok következtében társával, Haden Blackmannel otthagyják a Batwomant. Mint megírták, ők is ugyanúgy elszenvedték a folyamatos átírásokat és utolsó utáni pillanatban kikövetelt módosításokat, ám amikor a kiadó megvétózta a következő nagy sztorivonalukat, amelyet gyakorlatilag a sorozat egésze óta építettek, úgy döntöttek, hogy a 26. számmal lezárják, amit éppen készítenek, és továbbállnak. Lentebb majd kitérünk arra, mi volt ez az ok.
A DC természetesen zokon vette, amiért kiteregették a szennyest, méghozzá a legtöbb helyen és úgy, hogy már a fizetett portáloknak is muszáj volt lehozniuk. Hiszen ez az eset a Bat-részleget, a DC jelenleg legérzékenyebb pontját érintette, és onnan is a legfanatikusabb olvasótáborral bíró, Snyder Batman v2-ese mellett magasan a legjobbra értékelt címet. Érthető volt, hogy a sajtó azonnal rákapott, és a szaftos botrányt érezve leplezetlenül leközölték Williamsék panaszait is.
A válasz: két nappal a hírek megjelenése után a DC kirúgta őket a címről, még a 25. számot sem készíthették el, az új íróra bízták, hogy minél hamarabb más irányba terelje a sztorit. A reakció: bár egy hónap telt el azóta, de nagyon úgy néz ki, Williams otthagyja a DC-t teljesen. Kérdés, hogy megteheti-e, mert egy sereg borítóra szerződés köti. De nagyon érződik a bejegyzéseiből, hogy nagyon finoman kifejezve is torkig van az egész céggel.

Az egész eredménye: A rajongók nagyja tisztába került azzal, milyen kiadónak is adják most a pénzüket. (Amely nem akadályozta meg őket abban, hogy szeptemberben kitömjék őket még jó pár millióval, de ez igazából eléggé jellemző az amerikai fogyasztókra.) A kemény mag eléggé nyíltan lázadozik, és az újságírók sem tesznek már meg mindent, hogy segítsenek az ügyek elhallgatásában. Nekik már jobban megérik a botrányok és az azok által keltett hírverés.

Az ügyet nem segíti az sem, hogy a 2011-es vezetői tisztogatás eredményeképpen főszerkesztőből kiadóvá bukó Dan DiDio nem bírt magával és többször is egyértelművé tette az olvasók előtt, hogy hiába ígérték meg akkor, hogy nem szólhat bele a kreatív munkába (hivatalosan ez Geoff Johns feladata), mégis ugyanolyan kiskirályként él az alkotók nyakán, mint előtte. Ami azért veszélyes a DC szempontjából, mert mára bizonyítható, hogy sok olvasó DiDio miatt fordult el a cégtől és a termékeitől. És ő volt az, aki sikeresen annyi napalmot locsolt a tűzre Batwoman kapcsán, hogy abból a fentebb említett balhé keveredett.

Ugyanis DiDio Williamsék után hamar nyilatkozta, hogy semmiféle szerkesztői vitáról nem volt szó, sem általános átírásról, ők csupán annyit mondtak Williamséknek, hogy a címszereplő Kate Kane nem veheti feleségül a barátnőjét, Maggie Sawyert.
Ekkor valaki a PR-ról nagyon hamar rászólhatott DiDióra, mert mielőtt az összes létező LMBT szervezet ízekre szedte volna a DC-t ezért a finoman szólva is nyílt diszkriminációért, gyorsan írt újból, hogy nem a melegházassággal van baja, hanem amíg ő ott van, addig a szuperhősök nem lehetne házasok. Egyik se.

Nos, ekkor derült ki két dolog… Az egyik, hogy Aquaman nem házas annak ellenére, hogy a sorozat írója sem tudott erről és Merát a királynőjének mutatták be mindenhol. (A figura szempontjából amúgy az egyik sarokkő a házassága.) A másik, hogy DiDio freudi elszólása megmutatta, hogy még mindig ő dirigál, és nem is kevéssé.

De nem ő a felelős mindazokért a dolgokért, amik eddig a cikkben olvashatóak voltak. Igazából két elkötelezett segítőtársa is akad ebben, így alkotnak ők egy jó kis apokaliptikus triumvirátust:
DiDio az, aki mindig megmondja a frankót mindenről és megmagyarázza nekünk, hogy igazából a totalitárius diktatúra miért jó dolog.
Bob Harras, a főszerkesztő az, aki mindig megmagyarázza, hogy miért nem a szerkesztőség a felelős, és ő keni mindig másokra a hibákat. Azokat is, amelyeket egyértelműen csak a főszerkesztő vagy egy felettese hozhatott meg. Szintén ő az, aki gumigerinccel kígyózik a beosztottjai között, hogy mindig a legjobb képet fessék róla. Hogy szít-e mesterséges ellentéteket, hogy abból profitáljon, még nem bizonyított, csak pletyka. Annyi biztos, hogy a szerkesztői művelik ezt, talán az ő utasítására/biztatásával.
Jim Lee – akinél hihetetlen nagy energiát fektetnek abba, hogy megőrizzék a jó fej, olvasókhoz közel álló vezető képét – az, aki a karizmája segítségével próbálja elterelni a figyelmet, illetve mindig ő adja elő a lehető leghitelesebbnek vélt magyarázatokat. Tudom, hogy most sokakban egy világ omolhatott össze, de sajna Lee ugyanúgy nyakig benne van a DC mostani állapotának kialakításában, mint DiDio vagy Harras.
És persze ott van még mögöttük a PR csapat. A Marvel marketingeseit sokat szidtuk a kreativitás hiánya és a nem egyszer paraszti ésszel felfoghatóan orbitális baklövésnek minősülő döntéseik miatt. A DC viszont sokkal rosszabb: a PR-osaik azt hiszik, bármit megtehetnek, mert elég hülyék az olvasók ahhoz, hogy kidumálják magukat előttük. A marvelesek csak inkompetensek, a DC viszont nyíltan lenéző.

És mi ennek az egésznek a tanulsága?
Semmi. Az égegyadta világon semmi.
A DC bevétele több millió dollárral nőtt a mostani állapotok bevezetése óta, és majdnem az összes kis piszkos, vásárlót megvezető trükkjük hat számjeggyel növelte a tiszta profitot. A triumvirátus továbbra is szabadon terrorizálhatja a céget. Az olvasók pedig morognak és vesznek tovább mindent, különösen ha rajta van a borítóján Batman, aki időközben egy leplezetlen pénzharácsoló fogássá vált a DC kezében. Vagyis hiába az alkotói elvándorlás, amíg az nem ér el Geoff Johnsig (ami esélytelen, mivel gyaníthatóan a triumvirátus cinkosa) vagy Scott Snyderig, addig semmi sem változik se a DC részéről, se a vevők szokásaiban.

Csakhogy most már legalább tisztában vagyunk mindazzal, amit eddig gondosan eltitkoltattak előlünk. És így talán egy kicsit másképp közelíthetünk a DC egyes döntéseihez.

A korábbi cikkek ebben a témában ezen a linken érhetőek el.

A nyár végén a Marvelnél kissé zokon vehették, hogy a DC-nek sikerült egy hatalmas nagy hajrával megelőznie őket, ezért augusztusban a rend kedvéért nem picit lekörözték örök riválisukat. Amiben nagy segítségükre volt egy esemény, amit már nagyon régóta és nagyon sok címben készítenek elő. És ez Bendis hasonló módon hirdetett történeteivel ellentétben azért cseng inkább igaznak, mert az elkövetője, Hickman, gyakorlatilag a Marvel Now! kezdete óta mást sem tesz, mint mindenhová kiplakátolja, hogy nézzétek, ebből egy nagy eventet csinálok másfél éven belül!

A bevezetőben említett event az Infinity, amelyről valószínűleg azok, akik olvassák majd, írnak hideget és meleget is. (Gondolom, feltűnt már az olvasóknak, de ha nem, álljon itt: olyan két éve nem igazán olvasom a friss képregényeket, inkább csak szemmel tartom, hogyan alakul a kinti helyzet.) És amelyet Hickman a két Avengersében már több mint egy éve alapoz, de ha hinni lehet nekik, akkor ebben teljes mértékben társa volt Loeb és Bendis is a Nova v5-tel és a Guardians of the Galaxy v3-mal. Utóbbi amúgy meglehetősen hihetetlennek tűnik. És nem a szokásos Bendis-ellenes kirohanásaim miatt, hanem mert tény, hogy BMB még a szerkesztőinek sem hajlandó elárulni, miket tervez, emiatt születtek olyan imádni való dolgok, mint a House of M és a Secret Invasion főminijei és melléksorozatai között fennálló ellentmondások. Az, hogy most más nagy sztorijának dolgozik alá és nem ő áll a középpontban, az elmúlt tizenegy évben szinte hallatlan volt. Még az elvileg egyedül Aaronra bízott Avengers vs. X-Mennél is ott legyeskedett.
Maga az Infinity amúgy természetesen első helyen nyitott, méghozzá nem is akárhogyan: 205e példánnyal, melyek darabja ötdolláros borítóáron jött ki. Ez egymillió dolláros bevételnek minősülne, ha lenne olyan vadbarom a tengerentúlon, aki olyan ostoba, hogy borítóárat ad egy papírfüzetért. (Igazából csak az iPad-esek nyúlják le, mert azok valamiért nem fogják fel, hogy lehúzzák őket. Ez biztos valami apple-ös dolog, megszokták, hogy ugyanazért legalább másfélszer annyit fizessenek, csak mert.)

Valószínűleg az Infinity lenne a megfelelő apropó arra, hogy beteljesüljön az előző cikkben tett ígéret a Thanos Rising véleményezéséről. Ami most elmarad. Végleg. Nem azért, mert nem olvastam – tényleg megtettem –, hanem mert egyszerűen nem elég silány ahhoz, hogy az ember szétszedje. Egyszerűen csak… silány. Olyan, mintha Anakin Skywalkert lecserélnénk egy tizenhárom éves kissrácra, aki ahelyett, hogy egy láthatóan fejlődésben elmaradt hisztis óvodásként vérnyákolna, ahányszor a galaxis nem úgy forog, ahogy ő azt a kis buta fejében elképzelte, inkább egész nap a nagy világfájdalmában sóhajtozik. És persze a kitaszított fura gyerek felnőve egy sorozatgyilkossá válik, mert a Titánon az amúgy elég gyengének tartott amerikai iskolarendszert alkalmazzák és ott is minden gyerek gonosz, vagyis a sarokban duzzogó lúzer felnőve sorozatgyilkos lesz, mert ennél klisésebbek csak akkor lehetnénk, ha lenne benne egy csillogó vámpír és egy személyiséget nélkülöző liba. De összességében tényleg olyan, mintha Anakint betennénk a Howling: Rebornba.

Bár a Marvelé az első hely és a piacvezetés, a DC-nek továbbra is érvényes bérleti szerződése van a top10-re. A Superman Unchained eldobott ugyan még 30e olvasót, de így is bőven 100e felett van, akárcsak a most megint csak kicsit gyengülő Batman v2. Sőt, a Trinity War nevű… izének hála a két Justice League is ott van 4-5. helyen, 100e környékén. Ami ahhoz képest, hogy mindkettő esetében a nem megfizetett kritikáknál a pozitív mezőben rendre szinte csak annyit találunk, hogy „szépek a rajzai”, elég jó teljesítmény.
A Batman/Superman esetében továbbra sem tudni, hogy akkor most elkaszálódott a rossz első benyomás miatt, vagy képes tartani a helyét. Az öt százalék környéki esés még mindig egy természetes folyamat részének mondható. És a füzet megint olyan közepesen jónak minősült az ítészek szerint, bár nem lenne meglepő, ha pusztán az alkotói párosítás (Greg Pak és Jae Lee egy kvázi alternatív világon, vagyis viszonylag kis megkötéssel) vinné a szekeret. Őszintén megvallva emiatt a kombó miatt lehet, tényleg lesz valami friss, amibe belekezdek, mert ez egy olyan összetétel, ami birizgálja az ember képzeletét. Akkor is, ha Pak amúgy soha életében nem írt még elfogadható sima szuperhősös sztorit… helyette zseniális fantasykkel látta el az olvasókat szuperhősök címén.

A Marvelnél ezalatt a három fő franchise érdekes marakodása újabb fordulatot vett. A Superior Spider-Man a kimerülés jeleit mutatja, ami azért rossz, mert akkor a szerkesztőség elkerülhetetlenül elgondolkodik a lehető legrosszabb lépésen, amit csak megtehetnek: visszahozzák Peter Parkert.
Hickman Infinityje miatt a hozzá szervesen kapcsolódó Avengers rögtön ugrott tíz százalékot (és ezzel minden harmadik Infinity-olvasó vásárolt magának egyet), amivel megelőzte a B-Ment és az X-Ment is. Amik amúgy az X-részleg jó szokásához híven egy saját crossoverben vannak, távol a Marvel-univerzum maradékát lefoglaló nagy világmegváltó eseménytől. Eddig ugye az volt a trend, hogy az X-es crossoverek messze jobbak voltak a nagyobb párjaiknál, de most ugye Bendis írja a Battle of the Atomot. Bár az még nem kezdődött el augusztusban, szóval ki tudja, mi lesz belőle. Lehet akár jó is.
Az X-Men v4 pedig még mindig egész jól áll, aminek örülünk.

Közbevetés: igazából azért nem esik szó a Marvel és a DC nem top címeiről, mert egyrészt senki sem jelezte a hiányukat, másrészt tényleg semmi izgalmas nem történik ott, legfeljebb egy-két sorozat villant időnként valamit. Ám alapvetően mindegyik a szokásos „kicsit esik vagy stagnál” viselkedésmintát követi, az igazi mozgás továbbra is csak felül van. Ha esetleg valami okból kifolyólag ez érdekelt valakit.

A kicsik közül természetesen az Image visszavette a vezető szerepet. A Walking Dead nagyon beállt erre a 70e környéki szintre, amivel állandóan a top10 környékén táncol, de a DC nem nagyon engedi be oda. Ezzel amúgy a Sompolygó Sírszökevények háromszor jobban állnak, mint mondjuk öt éve, amikor a tévésorozat híre csak egy másfél éve fennálló butuska pletyka volt.
Második helyen természetesen a Saga áll, amit a Star Wars v2 követ. Ezzel a rend gyakorlatilag helyreállt a kicsik toplistáján. Annyira, hogy ha kivesszük az Aspen újabb egydolcsis egyhavi csodáját (ami amúgy most Overtaken névre hallgat, és a címével ellentétben nem a Fast & Furious-féle utcai autóversenyzésről szól, hanem egy tipikus sci-fi thriller) és egy újabb Image-féle első számot, akkor a lista akár a kistigrisek erősorrendjének állatorvosi lova lehetne. Minden pontosan ott van, ahol az ember számít rá. Ha nem lenne az új Red Sonja, hogy egy kicsit megbolygassa az életet, ez a bekezdés most rekordrövidségű volna. Talán így is az.

Kötetek terén az erős július után a Diamond forgalma egyszerűen kriminális volt, szót sem érdemes vesztegetni rá. Ezzel szemben a könyvesboltokban visszatért a mangaláz. A Naruto háromezer-nyolcszázhatvankettedik kötete ugrott az élre az Attack on Titan első és a Sailor Moon (kvázi) utolsó kötete előtt, amit amúgy még egy Saga is megelőz. Ezzel az Attack on Titan hivatalosan is piszok erős indítást tud maga mögött. Érdekes módon azonban a második kötet, ami szintén ott van a listán, jóval lejjebb található.
Ha levesszük az új Sagát és Walking Deadet, akkor a nyugatiakból semmi új nincs a listán, csak pár klasszikus, mint Miller TDKR-je (ami szerintem annyira ismert, hogy lassan senki se írja ki a teljes címét, mert minek), a Killing Joke vagy a Watchmen.

Az augusztusi DC-csoda után a Marvel visszavette a vezető helyét a kiadók között. 33%-os bevételi részesedést szedett össze a DC 30-ával szemben, és a példányszámoknál is megőrizte ezt a háromszázalékos előnyt. Ami így önmagában nem lenne nagy fájdalom a DC-nek, ám ha hozzávesszük, hogy most tényleg csakis a füzetek játszottak, és a DC majdnem másfélszer annyi címet küldött a ringbe… úgy már kétségesebb a helyzet. Nem tudni, hogy ez most megingás, vagy a DC-t tényleg kezdi utolérni az egymást követő botrányainak utószele. (Amelyről lehet, lesz egy külön bejegyzés itt, mert lassan olyan témává érik, melyet nehéz megkerülni.)
A kicsik között az Image megingathatatlan volt, de az IDW és a Dark Horse remek meccset vívtak, mindkét viszonylatban harminc ezrelék alatt volt köztük a különbség. De Simone Sonjájának hála a Dynamite is elkerülte végre azt a szégyent, hogy a Boom! Studios is megelőzze. Tény, hogy nagyon kedvelem a gyerekeknek szóló képregényeket, de azért valahol furán venné ki magát, ha a Boom! pár CN-es licenccel lenyomná a Dynamite iszonyatosan erős licencportfólióját (amivel már így is sokszor szégyen, hogy mennyire nem tudnak mit kezdeni).
Ha már fentebb szóba kerültek kiadványok száma… sokszor hoztam szóba a Valiant-t, vagyis azt, amit ezen a néven támasztottak fel, miután megvették a védjegyet és a hozzá kapcsolódó címeket. Augusztusban ezen imprint alatt összesen hat füzet jelent meg, amiből öt egy összefüggő univerzumot alkot. És nulla kötet. A bevételben közvetlen felette álló ZeneScope (ami alig 0,4%-kal veri) tizenegy füzetet és három kötetet adott ki. Még eggyel fentebb az Avatar hét füzettel és négy kötettel áll, ám ezek jóval drágábbak is (példányszámban feleannyit adtak el, mint a Valiant és a ZeneScope). Vagyis ez a kis Valiant szinte nulla termékskálával majdnem lenyomja a nála jóval régebb óta üzemelő és több sorozatot (nem egyszer drágábban) futtató vetélytársait. És még nincsenek másfél évesek. Ez az a teljesítmény, ami szerintem kiemeli őket a jelenlegi mezőnyből, és amely miatt ennyiszer előkerül a nevük ezekben a cikkekben.

Mint fentebb írtam, augusztusban a kötetek abszolút nem játszanak: júliushoz és tavaly augusztushoz képest is több mint húsz százalékkal volt kisebb a forgalom ezen a téren. Mintha minden vásárló elköltötte volna a pénzét az Infinityre. De a füzetek helyzete sem jobb, mert júliushoz mérve 15, tavaly augusztushoz viszonyítva 10%-kal estek (mindkét téren). Ezzel ugyan az éves gördülő statisztika még mindig közel 9/7%-on áll, de most ez a gyenge hónap szinte teljesen lenullázta a zseniális júliust.

Végezetül a szokásos linkek:
Top 300 képregényfüzet
Top 300 képregénykötet
Kiadók piaci részesedése

A korábbi cikkek ebben a témában ezen a linken érhetőek el.

Az észak-amerikai mainstream képregényipar szeszélyes egy jószág. Amint stabilan kiállok egy vele kapcsolatos tény mellett, jön, és legfeljebb három hónapon belül teljesen megcáfolja. Mint most a DC, ami igen szépen és látványosan bontotta a papírformát. Ez annak tükrében, hogy a kiadótól egyre több aggasztó hírt hallani (teljes szerkesztői anarchia és egyéb ilyenek), igen meglepő – a szó pozitív értelmében.

Ugyanis a DC most kissé 2011 végét idézi: a top10-ből hat helyet söpört be, onnan is rögtön az első kettőt. Egy-két éve még Geoff Johnsról mondhattuk azt, hogy a kiadó fejőstehene volt, akinek a füzetei – minőségüktől függetlenül – valahogy mindig a felső 25-ben landoltak. Most Scott Snyder vette át ezt a szerepet. Az általa írt – és nem mellékesen a cég társkiadója, Jim Lee által rajzolt – Superman Unchained második száma továbbra is az élen áll 165e példánnyal, mögötte pedig a Batman v2 következik 132e füzettel.
Ezzel az Unchained meglepő módon alig egyharmadot esett, ami második számra, pláne ilyen irgalmatlanul erős indításnál, szinte példátlan. A Batman v2 pedig szokásához híven most megint esett, ám ezzel még mindig a három hónappal ezelőtti szintjén van. Ennyire hullámzó felső kategóriás magazin talán még nem is szerepelt ebben a cikksorozatban, ha leszámítjuk a Marvel folyamatos reklámkudarcait az Amazing Spider-Man Brand New Day alatti időszakában (amikor előfordult, hogy három füzet alatt 20-30 százalékos ingadozást mutattak az eladások).
A Marvel a Guardians of the Galaxy v3-at küldte be a dobogó végére. Ami azért is fura, mert múlt hónapban ez még egy hetvenezres sorozat volt, most meg felment 110e fölé. Valahogy nehezen tudom elhinni, hogy mindössze attól, hogy ide is bekerült Angela, rögtön másfélszeresére emelkedett az olvasótábor. Pláne, hogy ez a különbség a Spawn jelenlegi vevőkörének háromszorosa, tehát még a múltkori Age of Ultron-os elméletem sem alkalmazható.

És ezzel a Marvel el is búcsúzik a százasoktól, ahova a DC azért még kegyelemdöfésként beküldött egy Justice League v5-öt és egy második Batman Annualt. Előbbi amúgy azért emelkedett ilyen döbbenetesen (nos, a színvonalához képest döbbenetesen), mert itt veszi kezdetét a DC idei eventje, a Trinity War, amiben összeeresztik a Ligáikat egy nagy bunyóra, hogy aztán utána elhozzák a saját kis Dark Reignjüket. Utóbbi meg egyrészt azért, mert Batman, másrészt meg Snyder egy nulladik éves sztorit írt bele. Hogy ez most átírja-e Miller régi hasonló történetét vagy sem, sajnos nem tudom.

Még mindig a DC-nél maradunk, ugyanis itt van a Batman/Superman második száma, ami egymaga képviseli a kilencvenesek halmazát. Tény, hogy ez egy negyven százalékos olvasóvesztéssel egyenlő, ám itt furamód nem elhanyagolható esélye van annak, hogy ez a szám visszamenjen a hat számjegyűek közé. Ugyanis a második füzetet Jae Lee már teljesen végigrajzolta (igaz, ez sokszor az olyan apróságok rovására ment, mint a hátterek), ráadásul szinte mindenhol jobb értékelést kapott, mint a sorozat nyitánya. A legtöbb negatívum igazából csak az írójára, Pakre jellemző álmos vontatottságra érkezett. Meglehet, ez a sorozat később figyelmet érdemel majd.

A Marvel háza táján a B(endis)-Men és Slott Superior Pókja közötti rövid csata igen gyorsan véget ért, ugyanis előbbi öles léptekkel indult el lefelé: két szám alatt majdnem 15%-os az olvasóvesztés. Pedig a sorozat eddig meglepően stabilnak tűnt, és különösebb változás sem állt be rajta. A másik fél részéről meg Slott két ASM-je mögé odakerült (valószínűleg csak erre a hónapra) a Superior Team-Up, amelyet a vagy-bejön-vagy-nem jellegű sorozatok egyik nagymesterére, Chris Yostra bíztak, és amelyben a klónos mizériát folytatják a Sakál (n+1)3-edik klónjával és Ben Reillyvel – aki most vagy visszatért… vagy nem (update: közben kiderült, hogy nem). A kezdet alapján amúgy most sokan arra teszik a pénzüket, hogy az utókor ezt Yost olvasható címei közé jegyzi majd.
Ugyanekkor az Avengers–X-Men háború újabb fordulatot vett, mert az Uncanny Avengers visszaékelődött a kettő közé (ami valahol illő is), és az Angyalok most enyhe erőfölényben vannak az X-ekkel szemben. Szerencsére az X-Men v4 továbbra is tartja magát az egész kupac alján, elszakadás nélkül, aminek örülünk, mert még mindig az X-csajokról szól, akiket szeretünk. Nagyon.

A két nagy vegyes hírei között szerepel, hogy a Catwoman v4 átkeresztelődött Batman and Catwomanre (Batmannel ugye most mindent el lehet adni), a Marvel meg mindent, ami a Pókhoz kötődik, Superior címmel látott el a Foes minisorozattól kezdve a legújabb, továbbra is senkit sem érdeklő Carnage-miniig, amit megint csak Crain borítóival akarnak eladni. (Nem vicc, átlag 50%-os értékeléseket kap, amiből 49% a borító.) A Hawkeye pedig kapott egy Annualt. A Hungerről majd akkor írok, ha rájövök, hogy mi a fenét akarnak vele. A Thanos Risingról meg a következő cikkben, ha nem felejtem el. Sok jóra senki se számítson.

A két nagyon túli élet természetesen megint a zombikkal kezdődik, ami mögött egy első blikkre örvendetesnek látszó hír bukkan fel: az Aspen indított egy vadonatúj Fathomot (még a címe is ez: All New Fathom), amit a legtehetségesebb írójukra, Wohlra bíztak, ráadásul Konat személyében találtak egy rajzolót, aki egész ügyesen hozza a néhai Turner stílusát. Így az ötvennégyezer példány annyira nem is meglepő, ám sajna ezt csak az egydolláros árnak köszönheti, nem másnak. Harmadik helyen természetesen már megint Image van Hickman East of Westjével. A múlt havi Lazarus várható módon megfelezte magát, Jupiter's Legacyra meg amúgy se számítunk a következő cirka kétmillió hónapban.
A Star Wars természetesen továbbra is tartja magát, ahogyan a pónik is. Az érdekességet a felső tízben most a Dynamite Entertainment szolgáltatja, akik végre belekezdtek a lassan fél éve promózott sorozatukba: elindult a Red Sonja v5, az írói székben Gail Simone-nal, aki talán jelenleg a legmegbízhatóbb színvonalú író az amerikai mainstream képregények háza táján. És nem, a fene se tudja, hogy van-e bármi köze a Dynamite eddigi kontinuitásához.
A Boom! Studios igazán érzi, hogy az Adventure Time jól megy nekik, mert indítottak még egy címet, ami majdnem ugyanannyi példányban kelt el, mint a másik kettő. Plusz a biztonság kedvéért – és mert nyár volt – kiadtak mellé egy különszámot is, laza öt dollárért. (Mondjuk nem is egy vékonyka füzet.) A Valiant pedig belekezdett egy új Quantum & Woody-sorozatba. Ez némileg… meglepő.

Kötetek tekintetében a Diamondnál összesen három szóra érdemes található, és igazából egyik sem akkora meglepetés, ha az ember szemmel tartotta az eddigi megjelenéseket. Első helyen a Hawkeye új tpb-je áll közel tízezerrel, utána az új Avatar, the Last Airbender-kötet, végül a Saga második tpb-je. Ami figyelemre méltó, hogy a listán eléggé lassú ütemben esnek a számok, aminek a cikk későbbi részében megmutatkozik majd az áldásos hatása.
A Nielsen adataiban az a legmeglepőbb, hogy a könyvesbolti top20 első felében összesen csak három Walking Dead van, és ott is csak az új tpb jutott be az első háromba a Sailor Moon lezáró kötete (kvázi lezáró… lesz még két extra) és az új Saga mellé. Az itteni lista érdekessége, hogy meglepően előkelő helyen van az amúgy szépen lebőgött Pacific Rimhez kapcsolódó antológia, amit az a kiadó jelentetett meg, amelyet eredetileg csak azért hoztak létre, hogy valaki kiadja Frank Miller életének főművét, miután mindenki más köszönte, és bottal se piszkálta meg.
Amúgy a könyvesboltiaknál most egy kicsit helyrerázódott a világ rendje abból a szempontból, hogy a mangák erősen képviselik magukat, köztük egy új és nagyon komoly elvárásokkal bíró sorozattal, az Attack on Titannel. Ami most Japánban az ultra-mega-giga őrület.

Térjünk át a Diamond összesítő jelentésére…
Ez az a pont, ahol a DC sikeresen megcáfolta a múltkori kijelentésemet, hogy akármennyire belefeszülnek, akkor se előzik meg többé a Marvelt. Hát most megtették. Csak bevételben és alig 0,16%-kal (potom 75e dollár, ami ilyen szinten még aprópénznek se számít), de megtették. 32,5% az örök rivális 32,34-ével szemben. Persze példányban a Marvel máris rájuk ver 36/34 arányban.
A kicsik közül újból az Image nyert, ám most alig fél százalékkal van az IDW előtt, amitől pedig a Dark Horse sincs olyan messze. Ahogy a BookScan listája, ez is már-már a régebbi állapotokra emlékeztet. A Dynamite-nak meg a jelek szerint lassan össze kell kapnia magát, mert a Boom! a CN-es adaptációival eléggé a fejére nőtt.
Az egyszázalékosok sorát az Avatar zárja (hogy miért, nem tudom, semmi különöset nem csináltak), de a példányszámok esetében az Aspen és a Valiant is meglépte ezt a határt. Előbbi egyértelműen az egydolláros Fathommal.

A DC-nek és a Hawkeye- illetve Saga-tpb-knek hála a július erős hónap volt. Piszok erős hónap. Júniushoz képest a bevétel 12, a példányszámok 9 százalékot emelkedtek, és ebből kikövetkeztethető, hogy most az eddig megszokottal ellentétben a kötetek húzták fel az összeget. Ugyanez érhető tetten a tavaly júliussal összevetett számokból: a 16/11 (bevétel/példány) százalékos emelkedés tetemes része a kötetek 26/18%-ának tulajdonítható.
Ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy az éves gördülő statisztikánál a kötetek nagyon kiugorjanak, jelenleg inkább fej-fej mellett állnak a füzetekkel az éves 12%-os pozitív mérleg kialakításában. Amihez tízszázalékos példányszám-növekedés is társult. És ha hozzávesszük, hogy a digitális piac legalább hatszorosa a tavalyinak, kijelenthetjük, hogy az év eddig egy meglehetősen ígéretes növekedést mutat az észak-amerikai képregények világában. Az egyetlen igazán fontos kérdés azonban az, hogy ebből vajon mennyi lehet a teljesen új olvasó. És sajna erre jó pár évig aligha kapunk választ.

A cikk végén a szokásos linkek:
Top 300 képregényfüzet
Top 300 képregénykötet
Kiadók piaci részesedése

Ez a cikksorozat az eredetileg a Dial B for Blog weboldalon megjelent három részes leleplező riport alapján készült. Az eredeti cikkben található képi utalások a magyar fordításban nem jelennek meg. A mostani rész kapcsán erősen javallott felkeresni az eredeti cikket, mivel számos képi összehasonlítás található benne.

Harmadik rész: Robert Kane kísértése

„Egymagam szövegeztem, rajzoltam és húztam ki Batman első kalandját. Sőt, mindmáig én egyedül rajzolom a megjelenő Batman-történetek kilencven százalékát!” – Bob Kane (1965)

Ha egy átlagember egyáltalán hallott valaha Robert Kane-ről, akkor inkább csak Bob Kane-ként ismeri őt: Batman alkotójaként, aki éveken – ha nem évtizedeken – keresztül egymaga készítette a Denevérember kalandjait. Maga Kane is sokszor, hangosan dicsekedett ezzel (lásd a fenti idézetet). De hogy ebből mennyi igaz? Ideje, hogy egyszer és mindenkorra, minden kétséget kizáróan tisztázzuk.

A legelső kérdés: Kane csakugyan egymaga alkotta Batmant, mint ahogy azt az 1965-ös idézetben vallja? Kane azt állította, három fő ihletforrása volt: Leonardo da Vinci denevérszerű repülőgépének vázlatai és két film: a Zorro jele 1920-ból és a Bat Whispers 1930-ból. Most mindhárom említett ihletforrást alaposabban szemügyre vesszük, hogy lássuk, pontosan miféle ihlettel szolgálhattak. Kezdjük da Vinci rajzával.

A da Vinci Kahn

Leonardo da Vinco 1496 tájékán készíthette a híres vázlatrajzát. Kétségtelen tény, hogy a rajzon szereplő repülő szerkezet igencsak hasonlít egy denevérszárnyra. Csakhogy a Kane által rajzolt 1934–38 közti dátumozású hasonló vázlatok mindegyikéről bizonyították később, hogy hamisítványok, melyeket utólag készített, majd visszadátumozott. És Kane hiába tettette bele mindegyik ilyen rajzát az önéletrajzi könyvébe, hogy tovább bizonyítgassa az állítását, Gerard Jones Men of Tomorrow című könyvének készítése során kiderítette, hogy a dátum mindegyik rajzon hamis. Vagyis az első ihletforrást kipipálhatjuk.

Zorro jele… jaj!

Zorro első filmjében a címszereplő egyetlen olyan tulajdonsággal sem bír, ami Batmanhez kötheti, legfeljebb azzal, hogy egy kendő takarja az arca felső részét, és hogy titokban tartja a kilétét. Csakhogy Zorro ebben a filmben civilként egy kétbalkezest, nem egy sármos playboyt alakít. Ráadásul Zorroként egy kardforgató mókamester volt, más szóval igen távol állt az eredeti mogorva, feketébe burkolózó, fegyverropogtató Batmantől. Így hát ezt is kipipálhatjuk.

A Denevér suttogott valamit…

Kane azt állítja, hogy 14 évesen látta először a Bat Whipsers című filmet. A visszaemlékezésében megemlíti a címszereplő denevérforma fejét, és hogy mekkora hatással volt ez rá. Csakhogy ezzel akad egy kis galiba: ez a bizonyos denevérforma álarc csak az eredeti, 1926-os Bat című némafilmben szerepelt. Az új változatban, amelyet Kane annyiszor egyik legfőbb ihletforrásaként emlegetett, a főhős egy közönséges fekete csuklyát húzott a fejére.

Kane hozzátette, hogy ebben a filmben látta először a denevérszignál ősatyját: „A Denevér ezzel jelölte meg a következő áldozatát.” Ezzel egyetlen gond van: a filmben semmi jelentősége nincs a „denevérszignálnak.” Még csak nem is a Denevér használja! Mindössze egy moly által vetett árnykép, amit egy autó fényszórója vetít ki.

Végezetül kissé ködös, hogy a Bat (amit Kane állítása szerint nem is látott) miként ihlette meg Batman figuráját. A Denevér maga alig látható a filmben, a fentebb említett denevérfej pedig öt percig sincs a vásznon. Hiszen a Bat Whispers, akárcsak a két eredetije (egy színdarab és az 1926-os némafilm) igazából egy feszes tempójú, zárt térben játszódó, klasszikus krimi. Így hát ezt is kipipáltuk.

(Fordítói megjegyzés: Ez a magyarázat kétségtelenül kissé erőltetett, hiszen az 1930-as film önmagában tényleg tartalmaz olyan elemeket, melyek később visszaköszönnek Batmanben. A címszereplő és a Sötét Lovag azonban tényleg meglehetősen távol állnak egymástól.)

Társak (a) bajban

Egyszóval ha nem da Vinci, Zorro és a Denevér adta az ihletet, akkor micsoda? Kane furamód egyszer sem említette azt, amely minden kétséget kizáróan az egyik legnagyobb ihletforrást jelentette. Ahogy az előző részben már kifejtettük, a Partners of Peril című Árnyék-regény szolgált a legelső Batman-történet alapjául – amely ponyvában összesen hétszer fordulnak elő a denevér vagy denevérszerű szavak. Igencsak csekély a valószínűsége annak, hogy ez véletlen legyen.

Szóval, mi lehet az igazság? Tényleg három megkérdőjelezhető igazságtartalmú forrás adta az ötletet Batmanhez, vagy Kane és Finger az Árnyék-regényben olvasottak alapján állt elő a koncepcióval? Az egyik dicső, eredeti és összetett jegyeket hordoz magában, míg a másik igencsak közönséges, földhözragadt és mindennapi. Hogy melyik az igazi? Nos, Ockham borotvája egyszerűen fogalmaz: két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt kell választani, amelyik az egyszerűbb.

Bob Kane írt valaha Batmant?

A Batmania című rajongói magazinnak írt 1965-ös levelében Bob Kane a következőket vallja: „Habár kezdetben Bill Finger gépelte le a szövegkönyvet (…) a közös ötletek alapján gépelte le a forgatókönyveket, melyek alapötleteinek nagyja a saját termékeny képzetem szülötte volt (…) sok történetet csak »csendben« írtam azzal, hogy felfestettem Billnek az elképzeléseimet, ő pedig abból dolgozott.”

A fenti állításról minden különösebb aggodalom nélkül kijelenthetjük, hogy hatalmas nagy hazugság, ugyanis minden létező fél egybehangzóan állítja, hogy Bob Kane soha életében nem írt Batmannel egyetlen történetet sem. A kezdeti időkben Bill Finger és Gardner Fox látta el az írói teendőket. Fox eredetileg ügyvéd volt, aki a válság során vesztette el az állását, ezért a harmincas évek végén íróként a DC Comicshoz szerződött. Olyan figurák kigondolásában vett részt, mint az első Flash (Villám), Sólyomember vagy az Amerikai Igazságszövetség.

Amikor Kane végül bevallotta, hogy Finger milyen szerepet játszott kezdetekben, a cég közvetlen állásajánlatot tett Fingernek. A következő években ő írta a legtöbb Batman-sztorit, a cégben ő volt az, aki „a Batman-íróként” ismertek el. És Finger nem „csendben”, hanem kézzel fogható papírokra írta ezeket a történeteket.

A DC-történész E. Nelson Bridwell eléggé egyértelműen fogalmazott egy Batman-történeteket összegyűjtő 1971-es kiadvány előszavában: „Kane egyetlen történetet sem írt, habár számos bennük feltűnő szereplő kidolgozásában részt vett.” Így hát ha túllépünk azon, hogy mit érhetünk árnyékírás és közös munka alatt, kijelenthetjük, hogy Bob Kane soha, egyetlen Batman-történetet sem írt. És az az állítása, miszerint 14 évesen, egymaga, Bill Finger teljes közreműködése nélkül állt elő a figurával, egy nagy rakás humbug.

Kísértette Bob Kane-t, hogy milyen cudarul bánt Bill Fingerrel? Amikor egykori társa szegénységben, betegségben elhunyt alig 59 évesen, úgy tűnt, Kane érez némi lelki furdalást. Legalábbis látszólag.

Az 1989-ben megjelent Batman and Me (Batman és én) című önéletrajzi könyvében vegyítette a valóságot a képzelgéseivel, amikor azt írta: „Most, hogy a barátom és munkatársam nincs többé mellettem, bevallom, Bill sosem kapta meg azt a hírnevet és elismerést, melyet megérdemelt volna. Egy ismeretlen hős volt. Mivel azután érkezett csak a címre, hogy megalkottam Batmant, így nem kaphatott alkotói elismerést. (…) Sose gondoltam arra, hogy megjelöljem társalkotómként és ő se kérte tőlem ezt. Gyakran mondtam a feleségemnek: »Ha visszamehetnék az időben tizenöt évet, amikor még élt, szívesen mondanám neki, hogy ráteszem a nevét, mert kiérdemelte.«”

Bob Kane szokványos módon a családjának, rokonainak és mellé Bill Finger emlékének ajánlotta az önéletrajzát, ám a benne foglaltak csak olcsó szavaknak bizonyultak: sohasem tett kísérletet arra, hogy társalkotóként elismertesse a képregényekben Bill Fingert. Pedig Bill valóban az volt.

Denevérszellemek

Viszont akkor mi van a rajzzal? Kane évtizedeken át rajzolta Batman kalandjait, nemde? A figura a harmincas évek végén született, és mint olvastuk, Kane 1965-ben határozottan azt állította, ő rajzolta az akkoriban megjelenő Batman-sztorik kilenctizedét.

Ez csakugyan megfelel a valóságnak? Kezdjük a legelején: a Detective Comics 27. számában megjelenő legelső Batman-történetet Bob Kane rajzolta. Ezt az égvilágon senki sem vitatja. Az más kérdés, hogy nemsokára kiderül, a „rajzolta” szó nem igazán pontosan fedi a valóságot, inkább a „másolta” szóval helyettesíthető. Batman második kalandjánál szintén az ő neve szerepel, ám a rajzstílus már merőben más, vagyis nyilvánvaló, hogy valaki más munkája. Sajna mára senki sem tudja, pontosan kié.

A negyvenes évek elején Kane elnagyolt vázlatait az egyik asszisztense, Jerry Robinson alakította valódi rajzokká. Kane egy fagylaltosnál találkozott vele és ajánlott állást számára. Az önéletrajzában Kane már ellentmond a cikkindító idézetének, amikor is azt írja: „A negyvenes évek első felében a DC átvette tőlem Jerryt. (…) Megengedték neki, hogy egymaga rajzoljon és húzzon ki Batman-történeteket. Még saját borítókat is készíthetett.”

A Detective Comicsban megjelent korai kalandok nagyját Sheldon Moldoff és George Roussos dolgozta ki. Ők dolgozták ki Kane vázlatai alapján a háttereket és az alakokat. Vagyis, leegyszerűsítve: Kane azon állítása, hogy a kezdeti időkben mindent egymaga csinált, teljességgel hamis. Már csak azért is nehezen hihető, mert egyetlen ember egyszerűen nem bírt volna ennyi munkával.

Ugyanis Batman népszerűségével együtt a szállítandó oldalak száma is jelentősen emelkedett. Kane számos rajzolót alkalmazott, hogy tarthassák a lépést. Batmant végül egy egész árnyékrajzoló-sereg készítette: James Robinson, Jim Mooney, Stan Kaye, Win Mortimer, Mort Meskin, Dick Sprang, Lew Schwartz, Sheldon Moldoff, Charles Paris, Carmine Infantino, Fred Ray és Jack Burnley.

Mark Evanier a következőt mondta: „Batmannek kétféle árnyékrajzolója volt. Bob DC-s szerződése megkövetelt tőle egy bizonyos oldalszámot havonta, ő pedig az alkalmazottaival, például Sheldon Moldoff-fal és Lew Sayre Schwartzcal készíttette el azokat. A DC-nek azonban még ennél is jóval többre volt szüksége, vagyis ők is felvettek embereket, például Dick Spranget, Jim Mooneyt, Winslow Mortimert és Curt Swant, hogy olyan sztorikon dolgozzanak, amik Kane vagy a stúdiója közelében sem jártak. Kane szerződése miatt ezeken a történeteken se szerepelhetett más neve, csakis az övé, ám attól még nem jelenti azt, hogy például Mooney Kane asszisztense volt. Vagy Sprang, esetleg Infantino vagy az a másik két tucat, akik a DC számára rajzoltak Batmant.”

A képregényes szakmában akkoriban teljesen általános volt az árnyékok alkalmazása, Kane azonban teljesen új szintre emelte ezt a jelenséget. Az összes árnyéka azt hitte, ő Kane egyetlen bedolgozója. Kane közönséges beosztottként tekintett rájuk és sose vette a fáradságot, hogy tájékoztassa őket a többiek létezéséről – pedig annyi árnyéka volt, melyek egy életre sötétbe burkolták őt!

Dicsőség és pénz

„Kedveltem Bobot – mondja Jerry Robinson – mindig olyan közvetlen volt. Habár el kell ismernem, nagyon el volt telve önmagával. Bill [Finger] pedig nagyon nem. Csendes, nyüzsgő, bizonytalan és önbizalom-hiányos volt. A Bobbal fennálló munkakapcsolata csak fokozta ezt, hiszen hiába dolgozott megállás nélkül a Batmanen, egyetlen csepp se jutott ki neki abból a dicsőségből és gazdagságból, amit Bob gyűjtött.”

Kane 1943-ban teljesen otthagyta a képregényfüzeteket, inkább a napilapokban megjelent Batman-képregénycsík rajzolásával foglalkozott. Mark Evanier ezt fűzi hozzá: „A Batman megjelenése utáni első egy-két évben (…) Kane igen hamar leadta minden munkáját az asszisztenseinek. Különösen, amikor beindult a napi csík és inkább annak rajzolásával töltötte minden idejét. Végül már egyáltalán semmi köze nem volt az ottani munkához.”

A napi csíkokat általában Charles Paris, a vasárnapiakat pedig nagyrészt Jack Burnley húzta ki. Vagyis Bob Kane idővel úgy döntött, hogy a saját szerepét egy titokban tartott rajzstúdió túldicsőített dirigálójává redukálja.

A következőképpen folyt a munka: Kane megkapta a DC-től az „öreg barátja”, Bill Finger vagy Gardner Fox által írt forgatókönyvet, melyet aztán másokkal rajzoltatott meg. Aztán ráfirkantotta az aláírását a végtermékre, utána pedig hangosan és a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt bejelentette, hogy ő és csakis ő készítette el az egész produktumot. A DC pedig egyszer sem hazudtolta meg.

„Bob a cég embere maradt, ők pedig jól bántak vele.” – mondja Kane második felesége, Elizabeth. (Érdekesség: Elizabeth Kane szerepelt a Batman visszatér, Mindörökké Batman és Batman & Robin című filmekben.)

Ez a Kane számára roppant méltányos állapot egészen 1968-ig tartott, amikor a DC újratárgyalta a szerződését, és többé nem vettek tőle egyetlen rajzot sem. Addigra Kane árnyékainak nagyja amúgy is a DC alkalmazottjává vált. Az eltelt idő során Kane valóra váltotta a gyerekkori álmát, hiszen a képregényekből, mozis és televíziós sorozatból származó részesedése gazdagabbá tette, mint Bruce Wayne-t.

A kicsit nagy csirkefogó

A Batman első számában belekerült egy erősen ömlengő jellemzés Bob Kane-ről, miszerint: „Bob a legkevésbé sem utánoz másokat; a munkájában látható eredetiség és újdonság számos elkötelezett rajongó figyelmét megragadta.” Ezzel az állítással mindössze egyetlen gond akad: mint nemsokára meglátjuk, Bob Kane legelső Batman-története igen távol áll az eredetiségtől és a frissességtől. Sőt, az egész gyakorlatilag az arcátlan plagizálás mintapéldánya!

Amint azt már korábban említettük, Arlen Schumer a véletlen folytán kiderítette, hogy a Detective Comics 27. számának borítóján látható híres Batman-kép Alex Raymond egyik Flash Gordon-illusztrációja alapján készült. Később pedig a Vallely Archives Blog szerkesztőinek hála megtudtuk, hogy az első Batman-történet számos panelje egy bizonyos Henry E. Vallely (1886-1950) nevű illusztrátor munkáinak másolata.

Hogy kicsoda Henry Vallely? Egy tehetséges festő, aki számos női magazin, szakácskiadvány és gyermekújság számára készített illusztrációkat, továbbá nem egy „kicsi nagykönyv” (vastag, 300 oldal feletti, zsebkönyvnél is kisebb méretű kiadványok, melyekben minden második oldal a történethez tartozó illusztráció volt – a ford.) rajzolása köthető a nevéhez. Ezen utóbbiak közé tartozik az Isaac McAnally által írt Gang Busters in Action (Bűnvadászok akcióban, 1938), amely kétségtelenül Bob Kane gyűjteményének részét képezte. Habár ő darabokra szedte a saját példányát, hogy aztán maga elé teríthesse az egyes lapokat… mert így könnyebben lemásolhatta azokat.

A fent nevezett blog valójában éppen csak a felszínt érintette abban a kérdésben, hogy Kane mennyi mindent lopott másoktól. Némi utánajárás után világossá vált, hogy valójában Kane egész története nem más, mint lopások ügyes összeillesztgetése. Ezt tagadni sem lehet, hiszen Kane annyi képkockát csent el Vallelytől és másoktól, hogy az már szinte döbbenetes. Ezért vessük félre most a DC aranykori dicséretét és tisztázzunk végre valamit: Bob Kane az első Batman-történet nagyját plagizálta. Bob Kane lopott.

Ez egy roppant komoly vád, ám számos bizonyíték támasztja alá. Ha egymás mellé helyezzük a képeket, onnan fogva már tényleg szemüvegre lesz szüksége annak, aki kitart a DC azon állítása mellett, miszerint Kane a legkevésbé sem utánzott másokat.

Megjegyzés: Az eredeti cikk által kigyűjtött képek ezen a linken tekinthetőek meg.

Gordon felügyelő neve a Whisperers című ponyvamagazin egyik szereplőjétől származik, az arcát pedig feltételezhetően a többször említett Árnyék-ponyva egyik képes hirdetéséről vette. A fényképen szereplő alak haja hasonlóan őszes, ugyanolyan drótkeretes szemüveget hord, a bajusza is illeszkedik, ráadásul megszólalásig hasonló öltönyt és nyakkendőt hord.

Batman legendája, avagy ki ő és hogyan lett azzá, akivé

Bob Kane másolásai – amit most már nyugodtan nevezhetünk plagizálásnak – nem korlátozódtak a kezdeti időszakra. Batman eredettörténete, amelyet csak 1940 tavaszán jelentettek meg, szintén tele van Vallelytől másolt rajzokkal. Csak ezúttal már egy másik „kicsi nagykönyv”, a Junior G-Men and the Counterfeiters (A fiatal szövetségi ügynökök és a pénzhamisítók) szolgáltatta az alapot hozzá.

És ha mindez még nem lenne elég, az eredettörténet utolsó képkockáján látható klasszikus Batman-póz egy az egyben Hal Foster egy Tarzan-rajzának másolata. A hasonlóságot Brian Kane vette először észre, és megörökítette a Hal Foster: Prince of Illustrators, Father of the Adventure Strip (Hal Foster: Az illusztrátorok hercege, a kalandos képregények atyja) című könyvének 91. oldalán. Kane később ismét egy az egyben ellopta az egészet, amikor újra megrajzolta egy 1940-es poszter formájában.

Ki vigyorog a végén?

Szintén teljes egészében Bob Kane-nek tulajdonítják a Batman című kiadvány legelső számát. Ebben a füzetben debütált a Denevérember legnagyobb ellenfele, a Joker. Hogy ki alkotta őt? Jerry Robinson azt állítja, hogy ő állt elő a figurával, akit Dick Tracy szokatlan bűnözői ihlettek. Robinson első vázlatai máig fennmaradtak.

Csakhogy Kane azt állítja, Robinson azután rajzolta az ominózus vázlatot, hogy ő Bill Fingerrel együtt kitalálta a Jokert: „Ha Jerry hamarabb megkeres azzal a Joker-kártyával, akkor olyanra rajzolom a figurát, nem pedig Conrad Veidtről másolom [a Nevető ember című filmből].”

Eléggé szembetűnő, mekkora a hasonlóság a Conrad Veidt által alakított Gwynplaine és Joker között… csakhogy Kane szinte egy az egyben ugyanazt a figurát használja, mint ami Robinson nyers vázlataiban megtalálható.

Sőt, Robinson vázlata szerepel magában a képregényben a Bűn Bohóchercege által a tett helyszínén hátrahagyott kártya formájában. Előfordulhat, hogy maga Robinson rajzolta oda azt, elvégre az biztos, hogy ő húzta ki a szóban forgó füzetet.

Azt már régóta feltételezték, hogy Joker külsejét Victor Hugo Nevető emberéről mintázták, csakhogy a regényben szereplő Gwynplaine egy hősi jellem, akit nagy tragédia és pátosz övez. Ezért felmerült, hogy Bill Finger és Jerry Robinson a figura külsejét a kártyalapon látható figura és… Bob Kane arcvonásaiból állították elő. Lehet, így álltak bosszút a zsugori, dicsőséghajhász főnökükön.

Jerry Robinson a következőképpen emlékszik: „Én a csapat tagjának éreztem önmagam. Sajnos Bob a legkevésbé sem érezte ezt, különösen Bill-lel kapcsolatban. El kellett volna ismernie őt a társalkotójaként. Én már csak tudom, elvégre ott voltam. Jokert én teremtettem, Bill pedig az én ötletem alapján írta meg az első történetet vele. Bill állt elő a többi figurával… a Pingvinnel, Rébusszal, Macskanővel. Roppant találékony volt. Szintén hozzá fűződnek a szlogenek, a Dinamikus Duó, Gotham City… mindent Bill Fingernek köszönhetünk.”

Neil Gaiman szerint: „Bob Kane mellett senkinek sem juthatott ki a dicsőségből. Bob szemében mindenki, aki Batmant rajzolt – köztük Neal Adams vagy Frank Miller – nem voltak mások, pusztán az ő »árnyékai.« Bob Kane számára mindössze egyvalaki létezett: Bob Kane.”

Az Amazing World of DC Comics egyik füzetében szerepelt egy szégyenletes sztori Bill Fingerről (lásd a korábbi részeket), ám Kane is sorra került! Archie Goodwin és a tehetséges rajzoló, Al Williamson egyik történetében – amely a Creepy című magazin első számában jelent meg, és melyet később újra kiadtak az 1968 februárjában megjelent Eerie 13. füzetében – szerepelt egy Kane-re hasonlító alak… igaz, Mark Evanier író és képregénytörténész szerint a történetet Don Sherwood ihlette, aki egy sereg másik emberrel készíttette a Dan Flagg című sikeres képregénycsíkját a saját neve alatt.

Egy magasabb rendű hatalom fénye

Bob Kane 1998-ban, 83 évesen távozott az élők sorából. Gyászoló rokonai – felesége, Elizabeth; lányuk, Deborah és húga, Doris – a következő feliratot vésették a képregénylapokat formázó sírjára:

„Robert Kane, vagyis Bob Kane – Az ÚR nagy álmot ruházott Bob Kane-re, isteni ihlettel és gazdag képzelőerővel áldotta meg őt, ennek köszönhetően alkotta meg legnagyobb hagyatékát, Batmant. Az 1939-ben, képregényben feltűnt Batman idővel aprócska csemetéből egy amerikai ikonná nőtt. Az isteni útmutatás által teremtett Batman és világa a jó és a rossz örökös harcát testesíti meg, amelyben végül mindig ISTEN igéje diadalmaskodik. Bob Kane, Bruce Wayne és Batman valójában egy és ugyanazon személy. Bob a saját jellemvonásaival ruházta fel a kettős életet élő szereplőt: jósággal, kedvességgel, együttérzéssel, megértéssel, törődéssel, értelemmel, áldozatkészséggel, bátorsággal, tiszte lélekkel és az egész emberiséget átölelő szeretettel. Batmant a Sötét Lovagként ismerik, mégis, tettei által egy magasabb rendű hatalom fényét követi – pont úgy, mint a teremtője, Bob Kane!”

Ítéletnap

Lassan a történet végére érünk. Oda, ahol a hős szembenéz a gaztevővel és igazságot szolgáltat felette. Batman a történeteiben ilyenkor adja át a bűnözőket az igazságszolgáltatás képviselőinek. Ám az Árnyék esetében a főhős ilyenkor tűnik fel a sötétség mélyéről, fegyverrel a kezében, hogy megszólítsa a bűnöst, részletesen kifejtse előtte a vétke mibenlétét, majd véglegesen igazságot tegyen.

Íme hát, kedves olvasók… a szembesítés, amire már több mint hét évtizede várnak a képregényrajongók. Elérkezett az Ítélet napja… amikor a Sötét Lovag önjelölt alkotója szembenéz a Sötétség Lovagjával… magával az Árnyékkal!